2002. október 20.
dr. P. Tóth Béla
Isten színe előtt
Lekció: Jelenések 7: 1-4, 9-17
Textus: II. Korinthus 1:3-4
“Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket.”
Imádkozzunk!
Istenünk, a mi nyomorúságaink semmiségek azokhoz képest, amiket az első keresztyének az ő akkori üldöztetéseikben szenvedtek, mégis eltöltenek bennünket a bajaink elégedetlenséggel és türelmetlenséggel. Restelkedve hajtjuk le fejünket zúgolódásainkért, amiket ezen a héten hallhattál tőlünk, mint a szívek vizsgálója és a gondolatok ismerője. Pedig sok jóval is elhalmoztál minket, de azt mindig természetesnek vettük, míg a hiányokat, az akadályokat azonnal felróttuk és számon kértük egymáson is, sőt rajtad is. Bocsásd meg sok-sok türelmetlenségünket és elégedetlenségünket, amivel rongáltuk életünket, hiszen tudjuk, hogy te békességre és elégedettségre alkottál minket a kezdetektől fogva. Szeretnénk most olyan csendet teremteni magunkban, amiben elhallgat a követelőzés és gyermeki alázatban állhatunk előtted. Tőled várjuk a szót, ami igévé lesz közöttünk. Tőled kérjük az erőt ennek kimondásához és meghallásához, és a te Lelkedre bízzuk szívünket és értelmünket. Jöjj el, Urunk Jézus, aki feltámadtál és élsz, és adj nekünk tőled való, mennyei életet.
Ámen.
Igehirdetés
Tizenhárom éves voltam, amikor először találkoztam a gyásszal. Az egyik nagyszülőm halt meg, és a temetés perceiben a zsoltárt énekeltük: “?. Vajon színed eleiben mikor jutok, élő Isten.” Addig is ismertem ezt a zsoltárt, de ott értettem meg először, nyiladozó értelemmel, mikor ezek a szavak szíven találtak, hogy az ember földi útja Istenhez vezet, s egykor majd mindnyájan az ő színe elé állunk. Azóta mindig ez jut eszembe, amikor ezt a zsoltárt énekeljük. Most is eszembe jutott, amikor a Bibliában kalauzunk napi vezetése szerint a Jelenések könyvében az üdvözült seregekről, az Isten színe előtt állókról olvastunk.
Isten színe előtt állni – ez mindennél nagyobb és több. Ezt itt a földön most el sem tudjuk képzelni, akár milyen nagy is a fantáziánk, mert Isten valósága olyan hatalmas, szent és dicsőséges, hogy arról nekünk még gondolataink sincsenek. Szem nem látta, fül nem hallotta, ember szíve meg sem gondolta, hogy kicsoda is ő valójában. Csak azt tudjuk, hogy hozzá tartozunk, közelébe vágyunk, és azt a semmi máshoz nem hasonlítható boldogságot szomjazzuk a legjobban, amit ő ad az üdvösségben: a jelenlétét. Amikor egy földi emberéletről valami nagyon szépet akarunk mondani, mert csodáljuk valakinek az alkotásait, a tetteit, a szeretetét, akkor azt mondjuk, hogy vele van az Isten. És valóban, ennél több már semmi jó nem is lehet egy emberi életben, mint hogy fel lehet fedezni benne Isten jelenlétét.
Jézus is erről beszélt, amikor az üdvösség titkaira tanítgatta az apostolokat: én ti bennetek és ti énbennem. Mert az Atya nagyon messzi van, nekünk szinte elgondolhatatlan szentségben és világosságban, de Jézus megmutatta és ma is megmutatja nekünk, hogy ő, az Atya milyen is valójában. Ő, az Istenember közvetíti, jelenti ki nekünk az Atyát. Őbenne tapasztalták meg a tanítványok és az első keresztyének, hogy milyen is az Isten színe előtt állni. Erről szól az egész Újszövetség, és erről szól ez a mai igehirdetés is.
Mindenek előtt arra lehetünk figyelmesek, hogy mennyi fajtája, értelmezése van az Isten színe előtt állásnak. Ezek az értelmezések meglehetősen eltérnek egymástól aszerint, hogy Jézussal, vagy őnélküle gondolkodik valaki az Atyáról: ezért figyeljünk először olyan értelmezésekre, amik Jézus-talan gondolatok erről, aztán pedig arra, amit őbenne és őáltala mutat meg nekünk az ige az ember Isten színe előtt állásáról.
I.
A Jézust nem ismerő és nem szerető ember, ha gondolkodik is Istenről, gyakorta elkerüli inkább még a gondolatot is, mintha valami kellemetlenség lenne az a számára, hogy ő maga most, vagy valamikor később a lényével Isten színe elé álljon. Hiszen ha csak gondol is az ember Istenre, az a gondolat mindjárt kizökkenti megszokott síneiről, kedvenc gondolataiból, az önmagának tett engedményekből, felkavarja a magáról őrizgetett hízelgő képeit, ráébreszti a hitványságaira, felületességeire és mind ezt érthető okokból nem szeretjük. A hozzáértők szerint az ateizmus egyik leggyakoribb válfaja éppen a “bárcsak ne lenne Isten, mert én úgy élek, hogy jobb lenne, ha nem lenne”. Mivel az ember élete minőségtelen, azt szeretné, hogy ne legyen Isten se. Ezért nem keresi őt, ezért nem szomjazza a jelenlétét, és ezért írja le a Biblia az igaz embert több helyen úgy, hogy az illető kereste az ő Istenét és annak akaratát. Hát nem mindenki keresi, sőt, elég sokan még a gondolatot is eltolják maguktól, hogy valaha a színe elé álljanak. Isten színe – mint elkerülendő kellemetlenség, ez az első válfaja a Jézus nélkül Isten felől gondolkodásnak.
Van ennek sötétebb változata is: a dühödt gyűlölködés. Emberek nem hiszik Istent, de emlegetik és szidalmazzák, káromolják, mint ellenségüket. Mintha valami sátáni gyönyörűséget lelnének abban, hogy ocsmány beszédükbe belekeverik a szentséges nevét.
Bátornak és erősnek hiszik magukat ettől, pedig csak önhittek és felfuvalkodottak: akinek az útján aztán gyakorta eljön a pillanat, amikor nagy szükségük lenne egy imára, de csak szűkölni és vinnyogni tudnak, imádkozni nem. Azt mondják, most segíts meg Isten, ha vagy, és Isten nem segít, mert nincs segítség a hitetleneknek, ahogy az Írás mondja, és hogy mint a megrepedt nádszál, olyan a hitetlenek bizodalma a nyomorúság idején.
A következő változat a vágyálom, aminek nincs köze az élet dolgaihoz. Így is lehet Isten előtt állni: akár minden vasárnap is egy-két perc erejéig sóhajtozva a templomban, hogy de jó lenne egyszer igazán ő vele lenni, hogy aztán folytatódjanak a mindennapok a maguk legteljesebb változatlanságában: örömtelenül, szeretetlenül, gyakran hit és remény nélkül, vagyis valójában Isten-telenül. Mert ilyenkor az Isten előtt állás egy kicsi szigethez hasonlítható, nem több, mint vallásos menedék, időszakos enyhület, de nem életet átható, megrendítő valóság. Pótszer, de nem gyógyszer. Álmodozásunk tárgya, de életünket át nem járja: mert önmagunkat azért nem akarjuk átadni valóságosan Isten főhatalma alá. Csak a mennyországba vágyunk, de nem a mennyek országába, vagyis nem Isten királyi uralma alá, amiről Jézus beszélt. Így lesz a vallás valóban illúzió, pótszer, pedig új élet is lehetne: hiszen aki valóban Krisztusban van, az új teremtés, a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.
A harmadik Jézus-talan Isten-kép az ítéletes úr, aki bíró, ügyész, börtönőr és hóhér egy személyben, aki semmi mást nem tesz, csak bünteti az embereket. Sok keresztyén ennél tovább egy tapodtat sem jut Isten-ismeretében, mert Jézus nélkül valóban ilyennek lehet látni őt. Megint képpel élve, olyan ez az Isten, mint egy váratlanul betoppanó szülő, aki rajtakapja a gyermekszobában a gyerekeket, hogy rosszat tesznek, és megbünteti őket, de egyébként nem foglalkozik velük semmit, csakis büntetni jár be a szobájukba. A pusztán ítéletes Isten nem az az Atya, akiről Jézus beszélt az embereknek, mert ő felhozza napját mind az igazakra és a hamisakra, és esőt ad az igazaknak és a gonoszoknak egyaránt. Ő még a gonosz miatt is bánkódik, és nem akarja, hogy az ember bűneiben elvesszen, hanem hogy megtérjen és éljen.
Jézus egész földi útja során Atyának nevezte őt, és arra tanította tanítványait, hogy bízzanak irgalmában. Ezt vetették a szemére még a kereszten is, hogy bízott az Istenben, mentse hát meg most ő, ha magát az ő Fiának vallja. És amikor mindenki azt hitte, hogy Isten elhagyta őt,
akkor az Atya a feltámasztásban húsvétkor megmutatta, hogy mennyire szereti a Fiút, még ha szenvedését áldozatként el is fogadta tőle. De magához vette és a jobbjára ültette, neki adott minden hatalmat mennyen és földön, és egykor az ő nevére minden térd meghajol, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké.
Aki ezt nem tudja és nem hiszi, annak az Isten előtt állás eleve kellemetlen gondolat, netán káromkodás és gyűlölet tárgya, vagy vágyálom, amiből soha nem lesz semmi, csak a béke illuzórikus kis szigete, ahol nem lehet élni, olyan kicsi, még a saját családom se fér el rajta – vagy pedig egy szeretet nélküli ítélő bíró, akitől csak rettegni lehet. Jézus nélkül is lehet Istenről gondolkodni, de az ilyen és hasonló zsákutcákba vezeti az embert.
II.
Ezért fontos arra figyelnünk, milyennek mutatja be az ige azt az Isten előtt állást, amelyik nem Jézus-talan. Három szót kell itt is mondanunk, amik így hangzanak: megtisztulás, vigasztalás és dicsőítés.
Megtisztulás, mert mindig ez a kezdet. Hazugként, gyáván és szeretetlenül nem lehet bemenni a mennyek országába. Meg kell tisztulnunk, a szennyes ruhánkat meg kell mossuk ott, ahol az egyedül megtisztulhat: a Bárány Jézus vérében. Ami azt jelenti, hogy odamérjük magunkat őhozzá, és nem csak szégyenkezünk, ami elkerülhetetlen, hanem elkezdünk átalakulni is az ő formájára. A Jelenések könyve nem tud mit kezdeni azokkal, akik szeretik és szólják a hazugságot, ők a külső sötétségen maradnak. De ugyan ez a sorsuk a bálványimádóknak, a gyáváknak és a varázslással foglakozóknak is. Viszont ott van mindenki, aki ezekből és más bűneiből megtisztult, vagyis elismerte, megvallotta és elhagyta azokat.
Hirdetem, hogy Isten, és egyedül csak ő, képes lezárni a múltat, ahol igaz bűnbánat van egy emberben. Vétkeiteket a hátam mögé vetem, a tenger mélyére, és azokról meg sem emlékezem többé, mondja a prófétai ige. Mennyi reménytelen egyeztetés tanúi lehetünk családi viszályokban, ahol mindenki csak a múltat emlegeti! Olyan fojtogató módon ráfonódik a múlt a maga bűneivel az emberre, minta Laookon szobor alakjaira a kígyók. A múlt bűneiből egy módon van tisztulás: Isten előtti bűnbánattal. Így tisztult meg a magdalai Mária, így lett újjá a vámszedő Zákeus és a tagadó Péter, így született újjá Augusztinusz és Luther – mert ezek az emberek engedték, hogy a múlt önáltatás és tagadás nélkül, egészen az Úré lehessen végre valódi bűnbánatban. Odavinni egész életünket Jézushoz takargatás és szépítgetés nélkül, ezt jelenti megmosni ruháinkat az ő vérében. És aki ezt megteszi, az fehér ruhát kap őtőle: új kezdetet, új lehetőséget. Adóságaiban haladékot, erőtlenségeiben a véghezvitel erős lelkét, feladataiban csodálatos segítséget kapni, ezt jelenti a fehér ruha megtisztulása.
A második szó a vigasztalás. A Jelenések könyve teljes egészében vigasztaló irat. A végidők retteneteinek felsorolása közben gyönyörű képekben beszél arról, hogy a legszélsőségesebb körülmények közt sem értelmetlen vagy hiábavaló a hűség Isten ügyéhez. Ilyen a száznegyvennégyezer elpecsételt ember említése, ami Izrael tizenkét törzsnek helyreállítását jelenti: micsoda ígéret ez egy félig kipusztult és szétszóródóban lévő ószövetségi népnek, hogy mind ott lehetnek majd Isten színe előtt Jézus által ők is. De nem csak őket látjuk, hanem megszámlálhatalan sok embert, éspedig minden népből és törzsből, akik maguk is mind megvígasztalt emberek: nem éheznek és nem szomjúhoznak többé, és az Isten eltöröl a szemeikről minden könnyet. Hát ez a vigasztalásunk nekünk is Jézusban: ha ő szenvedett és meghalt, de Isten kihozta őt a halálból, akkor mi is kijövünk majd vele együtt bűnből, szenvedésből és halálból. Igen, vele együtt. Nélküle nem, de vele igen. Ez a mai evangéliumunk lényege: nélküle nem, de vele igen. Ezért kell nekünk őhozzá térni, és ezért nem hiábavaló a hitünk: egészen a feltámadásig érvényes a benne rejlő szabadítás.
Végül a legszebb talán mégis a dicsőítés: amire nem Istennek, hanem nekünk, embereknek van szükségünk. Aki eljut a dicsőítésig, az nem élt hiába, megtalálta élete igazi dallamát. Mert mindnyájan arra az összhangra, arra a harmóniára vagyunk teremtve, hogy a lelkünk éneke egybecsendüljön az Istent dicsőítő mennyei seregek énekével. Ebben az énekben találja meg az ember a lelki hazáját, otthonát. Ezért fáj a szívem, amikor istentiszteletünkön bezárt ajkú testvéreket látok éneklés közben – ha valaki nem tud énekelni, vagy azt hiszi, hogy nem tud, akkor legalább mondja együtt a gyülekezettel az ének szövegét, ami imádság minden egyes ének esetében, így van megírva! Milyen kár kimaradni az Istent és Jézust dicsőítők karából! Hiszen azt mondják, hogy a hálaadás, a tisztesség, a hatalom és az erő a mi Istenünké! Van-e ennél boldogabb felismerés, van-e ennél fontosabb tudás? Bizonyára nincsen.
Hát legyen a mi Isten előtt megjelenésünk is Jézussal együtt való, mint a mennyei seregeké, a boldog, tiszta lelkeké. Akkor nem fog hiányozni belőle sem a megtisztulás, sem a vigasztalás, sem pedig a dicsőítés.
Ámen
Imádkozzunk!
Istenünk, légy áldott, hogy egészen rád bízhatjuk azokat, akik már elmentek közülünk. A te ajándékod volt földi útjuk, amennyit itt lehettek, és a te szereteted öleli át őket odaát, ahová földi szem nem tekinthet. Vigasztald a friss gyászban megszomorodottakat, és tedd megszenteltté az emlékezést azoknak, akik közöttünk most az öt esztendeje elvesztett családfőre emlékeznek. Te nagyobb vagy az életnél és nagyobb vagy a halálnál, mosd le rólunk bűneinket és adj nekünk fehér ruhát ígéreted szerint a megtérés kegyelme által. Szeretnénk mi is megvigasztalt emberek lenni, és másokat vigasztalni a te vigasztalásoddal, könyörülj rajtunk és adj nekünk lelki megújulást. Emlékezünk a hazáért elesett embertársainkra, akik felkeltek a szabadságért, add, hogy méltók lehessünk emlékükhöz és áldozatukhoz. Imádkozunk a mai napon olyan elöljárókért, akiknek tiszta a keze és becsületes a szíve, könyörülj rajtunk Urunk és ajándékozz nekünk ilyen embereket vezetőkül.
Segíts minket a most következő hét napjaiban megvigasztalt emberként járni, hogy dicsőítés születhessen a szívünkben te neked, aki méltó vagy arra örökkön örökké.
Ámen
