Igehirdetés 2013. november 24.
Isteni természet részesei
Lekció: És 65,17-25
Textus: 2 Pét 1,3-4
„Az ő isteni ereje megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való, azáltal, hogy megismertük őt, aki saját dicsőségével és erejével hívott el minket. Ezek által kaptuk meg azokat az ígéreteket, amelyek nekünk drágák, sőt a legnagyobbak, hogy általuk isteni természet részeseivé legyetek és megmeneküljetek attól a pusztulástól, amelyet a kívánság okoz a világban.”
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk, a te kegyelmed változatlan marad a változó időkben is, nem fogy el az évek múlásával. Nem vagy te az emberekhez hasonlatos, hogy egyik nap kegyesebb lennél, mint a másikon – a te kegyelmed változatlan az idők sodrában mindenkor, akár csak te magad, örökké ifjú és minden nappal megújuló. Elfecsérelnénk irgalmadat, ha nem döbbennénk rá ennek a mostani percnek is visszahozhatatlan mivoltára, ha nem fedeznénk fel ennek az órának páratlanságát. Segíts minket, hogy megnyílhassunk jóságod előtt, te pedig kitölthesd ránk Szentlelked harmatát, azt a máshoz nem fogható bensőségességet, amit csak veled és általad tapasztalhat meg ember ezen a földön. Járd át az emberi szót és az emberi gondolatokat, hogy azok átnemesedve szárnyas szavakká legyenek, a te igéddé, ami éltet, vigasztal és megújít minket, embereket. Megváltó Krisztusunkért kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
Igehirdetés
Azt szokták mondani Ézsaiás prófétáról, hogy az ő könyve az ötödik evangélium, mert
annyi nagyszerű ígéret és örömhír van benne. Bibliatudósoktól tudjuk, hogy ezt a hatvanhat könyvet itt az Ószövetség derekán legkevesebb három különböző szerző írta, akiknek egymástól eltérő a nyelvezete és más-más a tematikája is, sőt még a történeti korok is mások, amikor a különböző részek születtek. Az első 40. fejezet a fogság előtti, megtérésre hívó, gyakran feddő igehirdetéseket tartalmaz, a középső rész a babiloni folyóvizek mellett, a fogság idején született, ezért sok vigasztalás van benne – a vége pedig már a hazatért nép templomot, várost, hazát újjáépítő reményteljes idők üdvígéreteiben gazdag. Mégis teljesen egységes a könyv abban a tekintetben, hogy bármelyik hányadát olvassuk is, nagyon fontos szerep jut benne Isten ígéreteinek – és a ma felolvasott szakaszunk is éppen ilyen itt a 65. fejezetben.
Arról hallunk, hogy olyan nagyszerű megújulás következik egy nemzet életében, mintha új ég lenne fölöttük és egészen új föld a lábuk alatt. Vigadozás tölti be Jeruzsálemet, sírás és jajgatás nem hallatszik sehonnan, és a legfiatalabb is száz évet ér meg. Nem veszi el senki tőlük a házaikat, amiket építettek és a szőlőket sem, amiket maguk telepítettek. Imáikat már az előtt meghallgatja Isten, mielőtt kimondanák, és olyan béke lesz, mintha a farkas a báránnyal legelne és az oroszlán szalmát enne.
Mit jelent az, hogy Ézsaiás könyve, de a Biblia más könyve is telis-tele van Isten ígéreteivel? Egyszerűen azt, hogy tetszett a Szentléleknek jobbnál jobb lehetőségeket felmutatni az ő népe előtt – mert az ígéret mindig lehetőségek felmutatása – és a népnek összesen annyi dolga maradt, hogy ezeket a lehetőségeket megpillantsa és fogjon hozzá a megvalósításukhoz. Azt is mondhatjuk, hogy szoros kapcsolat van a hit és Isten ígéretei között: ha olyasmiben hiszünk, amit ő nem ígért, akkor legfeljebb babonásak vagyunk, ha pedig nem hisszük azt, amit ő megígért, akkor hitetlenek. Egyik sem jó változat. Ismernünk kell az ő ígéreteit, és akkor nagyon gazdagok leszünk általuk.
Már a paradicsomban megígérte Isten, hogy az asszony leszármazottja fejére tapos a kígyónak (1 Móz 3,15), s aztán micsoda ígéreteket kapott Ábrahám is, amik lényege az volt, hogy az egész embervilág áldást kap majd az ő hitben utódai által! (1 Móz 12,3) Dávid király pedig nem kevesebb ígéretet kapott, mint hogy belőle származik majd a Messiás, a szent nép igazi uralkodója, akinek örök lesz a királysága. (Ézs 9,7) És ezek az ígéretek mind be is teljesedtek Krisztusban. Így olvassuk: Valahány ígérete van Istennek, azokra mind őbenne van az igen, és ezért általa van az ámen is, az Isten dicsőségére általunk. (2 Kor 1,20)
Akkor járunk tehát jó úton, ha erőfeszítéseket teszünk Isten ígéreteinek megismerésére, és a hitünket azokhoz igazítjuk. Mind a kettő szükséges: utánajárni az ígéreteknek és megismerni őket, azon kívül pedig komolyan venni őket annyira, hogy nem önkényesen hiszünk ezt vagy azt, hanem a hitünk tartalmát folyamatosan ezekhez az Istentől nekünk címzett ígéretekhez igazítjuk. Egyik sem könnyű, mert mind a kettő erőfeszítéseket igényel, de nagyon megéri. Érdemes hozzáfogni!
Sokszor halljuk az istentiszteleten az áldásban, hogy Isten békéje felülmúl minden emberi értelmet (Fil 4,7), hát pontosan ez a dolog villan fel előttünk az ézsaiási próféciában, mint nagyszerű lehetőség. Van olyan béke, és ez Isten békessége, amely annyira fölötte van az emberi elképzeléseknek és lehetőségeknek, mint az, amikor a farkas és a bárány együtt legelnek, vagy amikor az oroszlán szalmát eszik. Nem kevesebbet mond ki az ige ezzel a képpel, mint azt, hogy a kegyelem az embert még a természet vastörvényeinek is fölébe tudja emelni. Belénk van ivódva az önzés: a kegyelem azonban meg tud minket tanítani arra, hogy sokkal jobb adni, mint kapni. Ott vitézkedik tagjainkban a test törvénye, vágyak és kívánságok – de a kegyelem fel tud mutatni előttünk egy másik lehetőséget is, amely már annak az öröme, hogy egy virágot mégsem szakítok le, egy bántó igazságot mégsem mondok ki.
Úgy fogalmazza ezt az Újszövetség, mintegy visszhangozva az ószövetségi igazságot, hogy Krisztust, mint az ígéretek beteljesedését megismerve „isteni természet részesei” lehetünk. (2 Pét 1,4) Itt már szinte megrettenünk, hiszen hogy jövünk mi ahhoz, hogy az ő természetének részesei legyünk? Ízlelgetve azonban ezt a hatalmas mondatot, és segítségül hívva a bibliai szöveg szavainak eredeti értelmét is, azt mondhatjuk, hogy itt valaminek a kibomlásáról, kifejléséről van szó, amikor a „természet” szó (füszisz) elhangzik – tehát nem arról, hogy ő az égből belénk plántál valami emberi életünktől idegen, mennyei dolgot. Sokkal inkább arról, hogy ami eredetileg is ott volt bennünk, mint lehetőség, mert ő azt a lehetőséget mindnyájunkba beleépítette, beleteremtette – hát az most elkezd végre tényleg megvalósulni.
Egy csöndes fejlődésről van tehát szó, ami azzal kizárólag azzal kezdődik, hogy megismerjük Krisztust, és akkor ezáltal azok a csodálatos ígéretek, vagyis lehetőségek, amiket mi mind megkaptunk, elkezdenek tényleg valóra válni. Köznapi értelemben azt jelenti ez, hogy az ember elkezd belenőni a saját életébe, és áldott módon elhelyezkedik abban. Megbékül a feladatával, a lehetőségeivel, meg az emberekkel, akik körülveszik, és nem a vágyait növeszti az egekig, hanem ő maga kezd el szépen fokozatosan épülni, fölfelé emelkedni. Úgy is mondhatjuk, hogy engedi, hogy a benne rejlő isteni természet kibomoljon, kifejlődjön, és a maga rendje szerint fokozatosan növekedjen, sőt erősödjön is.
Ne felejtsük azonban, hogy mindez nem magától történik, hanem Krisztus megismerése által. Őnélküle ebből semmi nem lehet. Hozzá kell odamennünk, neki kell az első helyet igazán odaadni, vele kell életünk dolgait a legkomolyabban megbeszélni, és akkor valóban isteni természet részesei leszünk. De ezek nélkül nem. Milyen jelei vannak, ha ez elkezd egyszer tényleg megvalósulni? Mi mutatja azt, hogy immár valóban egy magasabb világ folyik bele az emberi tehetetlenség és megkötözöttség világába? Mert ne feledjük, sokan összesen abban vélnék a bizonyítékát ennek, hogy sikerülnek a dolgaink: van egészség, bejön a vállalkozás, egyben van a család, és akkor minden rendben van. Igen, ezek is nagyon jó dolgok, és becsüljük meg, ha ezekből csak egyet is megkaptunk – de mi még ezeknél is többről szóló ígéretek birtokosai vagyunk.
Vegyük csak az a meghökkentő képet, hogy a farkas és a bárány együtt legelnek, és az oroszlán szalmát eszik. Ez a kép a természeti törvény, s azzal együtt az ember természetének meghaladásáról is szól. Ahol Krisztust már nem csak a falon lévő képek vagy egyházi jelképek ábrázolják, és ő nem csak szóbeli hivatkozások és tantételek alapja, hanem beköltözött a szívünkbe is, ott az emberek kezdenek önmaguk fölé nőni. Vannak például, hogy a képnél maradjunk, akik született „farkasok”, szeretik a fogukat csattogtatni és szeretnek győzni is, elsőnek lenni, sikereket sikerekre halmozni, aktívak és harcosak – és vannak, akik valahogy inkább báránynak születtek, nem szeretik a konfliktusokat, őket nem nehéz félrelökni, mert lehetőleg nem harcolnak, inkább hallgatnak és elszenvedői még a saját életüknek is. Mindegy azonban, hogy történetesen milyen valakinek az alaptermészete, nem ez a fontos kérdés – hanem az, hogy bármilyen tulajdonságokkal jöttünk a világra, azok mind szépen a helyükre kerülnek, nem tesszük tönkre velük sem a magunk, sem a mások életét. És akkor már nem a ragadozóké és nem is a kezes bárányoké a világ, ahogyan azt mindkét tábor szívesen venné – hanem mindenki szépen megtalálja a maga helyét és a maga feladatát Isten békéjében, és egymással is barátságban összeférünk.
Ha össze akarnánk foglalni, éspedig az egész Szentírás horizontjára kitekintve, hogy miben is áll végeredményben ennek a Krisztusban és ő általa megtalált „isteni természetnek” a mivolta, akkor az első biztosan ez lenne, hogy az ember elkezd önmaga fölé nőni. Képessé lesz olyasmire, amire magától nem volt képes – lehetővé válik számára, ami önmagában állva lehetetlen volt számára. Megszűnnek függések, amik pedig már kétségbeejtő módon kiépültek: például függés valami szertől, függés egy elburjánzott életlehetőségtől, mondjuk az emberi kapcsolatoktól, vagy azok lehetőségétől, aztán, hogy mindennél fontosabb, mit mondanak, vagy mit írnak rólunk – de függés akár egy stílustól is, ami túlságosan megigézte már az ember lelkét, és ő például immár szigorúan csak bárányként vagy szigorúan éppen csak farkasként tud boldog lenni. De itt említhetjük meg az ellenségszeretetet is, ami a Krisztus megismerése előtt mindenkinek teljesen lehetetlen, az ő megismerése után pedig, vagyis már őbenne élve és ő általa döntéseket hozva az egyetlen értelmes lehetőség.
Így jutunk oda, hogy ahol ez az isteni természet kezd valóra válni, ott a pozitívumok, a szeretet, öröm és békesség kerülnek az előtérbe. Tudunk már áldozatot is hozni, és rájövünk, hogy éppen akkor lesz több időnk, akkor leszünk kevésbé rohanósak, ha áldozunk az időnkből, sőt, még anyagiak terén is akkor lesz megnyugtatóbb az egyensúlyunk, ha megtanulunk adni, és segíteni ott, ahol tényleg arra van szükség. Nem lesz már nélkülözhetetlen, hogy kifújjuk magunkból a negatívumainkat, a füstünket másokra, és így hozzuk létre a lelki egyensúlyunkat – mert elegendő lelki békét adnak már önmagukban a pozitívumok is.
Végül pedig az „isteni természetben részesülés” elhozza magát az Istenben való bizonyosságot is. Úgy lehet ezt megfogalmazni, hogy elkezdünk a saját végleges és megrendíthetetlen létezésünkben bizakodni, mivel magában Istenben bizonyosakká lettünk. Nem szűnik ugyan meg bennünk az emberi természet, maradunk továbbra is törékeny, mulandó lények, akik egyszer idejöttünk és egyszer el is fognak menni innen, de odakerül mellé egy nagyon fontos többlet: Isten hűsége önmagához. A héten olvastuk a Zsoltárokban, hogy „Szemem a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem.” (Zsolt 121,1) Itt a Dunakanyarban nem nehéz szemünket a hegyekre emelni – hát juttassa csak eszünkbe a hegyek mozdulatlansága Isten hűségét mindig újra. Ahogyan azok a hegyek nem lépkednek ott jobbra vagy balra csak úgy, egyik napról a másikra, hanem maradnak a helyükön, hát ilyen megrendíthetetlenül van megalapozva a mi létezésünk is Krisztusban. Őt megismerni annyi, mint Isten örök hűségét megismerni. Valahány ígérete van Istennek, azokra mind őbenne van az igen, és ezért általa van az ámen is, az Isten dicsőségére, általunk.
Igen, valóban nagyon jó dolog tisztában lenni Isten ígéreteivel. Ezért tanácsos nem csak néhanap, hanem folyamatosan és naponként olvasni a Szentírást, mert így egyre több összefüggést értünk meg belőle, és egyre többet épülhetünk általa. És ha már látjuk és értjük az ígéreteket, amik nekünk szólnak, személyesen megismertük és elfogadtuk azokat – akkor elkezdünk majd önmagunk fölé nőni, elkezdünk a mennyei pozitívumokkal megtelni, és elkezdünk a létezésünk véglegességében hinni, hiszen Krisztusban az a valaki közölte velünk a maga természetét, akiben nincsen kezdet és nincsen elmúlás.
Nekünk az ő ígéretei nem csak hogy drágák, hanem a legnagyobbak is, mert azok által isteni természet részesei lehetünk, és megmenekülünk attól a pusztulástól, amit a kívánság, és a pusztán csak kívánság köré épített élet hoz magával. Vigasztalást találunk még emberi mulandóságunkra is, mert eggyé lettünk azzal, aki örök. Így legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Mennyei jó Atyánk, köszönjük neked, hogy arra tanítasz bennünket igédben, mi nem csak magunkra, egymásra vagy a világra nézhetünk, hanem a te hűségedre és nagy cselekedeteidre is. Sőt, megmutatod nekünk a jövendő lehetőségeit is, amikor megnyitod előttünk ígéreteid tárházát is, hogy ráeszméljünk azokra, amiket elkészítettél nekünk. Vedd el hitetlenségünket, töltsd ki ránk ígéreted szerint Szentlelkedet, a Krisztus valóságát, és részeltess minket a te természetedben, hogy megmeneküljünk a pusztulástól, amit a csupán kívánságok vezérelte élet hoz az embernek. Add meg nekünk a vezetést, ami révén tudjuk, merre mész előttünk, hogy valóban követhessünk téged életünkkel és cselekedeteinkkel. Állítsd helyre azt a békességet, ami tőled való, és amiben minden szépen a maga helyére kerül, még emberi tulajdonságaink is. Hadd legyen mi felettünk is új ég, és a mi lábunk alatt is új föld, és a régiekről ne is emlékezzünk. Ámen.
