2006. augusztus 20.
dr. P. Tóth Béla
István király ünnepén
Lekció: Józsué 20,1-9
Textus: Józsué 20,9
“Ezek voltak a meghatározott városok mind az Izrael fiainak, mind a jövevényeknek, akik közöttük tartózkodtak, hogy oda szaladjon mind az, aki megöl valakit tévedésből, és meg ne haljon a vérbosszúló keze által, amíg oda nem áll a közösség színe elé.”
Imádkozzunk!
Hatalmas Isten, félelmetes a te neved, kimondani is alig merjük. Minden tőled van, ami van és minden hozzád tér vissza, amint betölti rendeltetését. Mi magunk múlandóak vagyunk, mint a mező virága, reggel leszünk és estére megszáradunk, de te állandóbb vagy még a hegyeknél is. Mikor még semmi hegyek nem voltanak, hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva, te voltál és te vagy erős Isten, és te megmaradsz minden időben. Így állunk most is előtted, fogadj minket újra szeretetedbe, mint hazatérő, messze járt gyermekét az atya. Hisszük, hogy nem utasítod el gyarló imánkat. Add, hogy egy szem se hulljon most földre a te élő igédből, hanem teremjen inkább harminc annyit, hatvan annyit, vagy száz annyit mi bennünk.
Ámen.
Igehirdetés
Augusztus 20-án István királyra emlékezik a magyarság. Volt ez az ünnep �évtizedeken át – alkotmány ünnepe is, hogy István király neve, amelyet egyébként az első Krisztust követő vértanú után vette fel magának a magyarok első keresztyén királya, lehetőleg el se hangozhassék. Volt ez az ünnep aztán új kenyér és aratás ünnepe is, ami szintén szép és fontos ünnep, főleg, ha annak köszönjük meg az aratást, aki azt valóban adta is nekünk – mi ebben az évben jövő vasárnap fogjuk ünnepelni. Ez az ünnep azonban makacsul és következetesen István király ünnepeként él minden magyar ember szívében évszázadok óta, és bár ő nem bibliai személy, akiről igehirdetés szólhat, ezen a napon mi is róla emlékezünk és legalább egy gondolat erejéig felidézzük életét és munkáját.
Irigyei azt terjesztik róla, és komoly képet is vágnak ehhez, hogy István nem hitbeli, hanem politikai megfontolásból vette fel magának, és vétette fel nemzetével is a keresztyénséget. Akik ezt mondják, azok nem kevesebbet állítanak, mint hogy államalapító királyunk számító és álszent ember volt, akit valójában nem érdekelt a hit, a belőle fakadó emberség, csak a politika és a hatalom. Ha semmi mást nem veszünk tekintetbe, mint fiához, Imre herceghez írt intelmeit, abból egyértelművé válik, hogy ez nem így van. István királyt nem csak az foglalkoztatta, hogy népe ne legyen idegen az európai nemzetek nagy családjában, bár egy komoly uralkodónak ez is fontos kell legyen, hanem ő saját magának is, és fiának, remélt utódjának is életprogramként vette fel a Krisztus valódi követését.
Ebben az volt a figyelemre méltó, hogy megpillantott az addigi gondolkodásához képest valami magasabb rendűt, valamit, amit nagyon fontosnak gondolt, a Krisztusban való új és igazi emberséget, és ennek elérése végett tudott változtatni egész addigi gondolkodásán. Ez egyáltalán nem könnyű dolog. Csak ahhoz lehet hasonlítani, hogy minden ember bizonyos tulajdonságokkal jön a világra, és ezek meghatározzák aztán az egész életét és sorsát, kivéve, ha képes a saját születésekor kapott tulajdonságok fölé nőni. Az egyik ember például szégyenlős, elbújni szeret, ha nem muszáj, nem is szólal meg. A másik ember lehetőleg mindig hallatja a hangját, mindig középen akar lenni, szeretné magát minél intenzívebben megmutatni. Egészen más életút kapcsolódik egyikhez, mint a másikhoz. Vagy: az egyik ember utálja az ütközést, ha egy mód van rá, mindig a békesség és a kiegyezések útját választja, a másik ember pedig akkor van elemébe, ha ütközhet másokkal. De ne folytassuk. Sokféle sors van és a legtöbb ember sorsa közvetlenül következik azokból az emberi tulajdonságokból, amik a születésekor hozzá ragadtak, vagy úgy is mondhatjuk, ő maga kapaszkodik ezekbe a tulajdonságokba, mert azt hiszi, hogy ő az, és csakis az lehet, amik a tulajdonságai. És nagyon kevesen vannak, akik fölébe tudnak nőni a saját sorsuknak vagy tulajdonságaiknak. Ezt szinte lehetetlennek szoktuk tartani.
István példája azt üzeni, hogy egészen alapvető dolgokon is lehet az embernek változtatnia, még azokon is, amikhez előzőleg esetleg olyan szorosan kapaszkodott volna is, mint a legtöbb ember a születésekor hozzáragadt tulajdonságaihoz. Az ember akkor is maga választja meg a sorsát, ha ragaszkodik a régi tulajdonságaihoz, a régi gondolkodásmódjához, egész habitusához, és akkor is, amikor valahogyan mégis sikerül fölébe nőnie ezeknek. Jó tudni erről, testvérek, mert sokan mindig, mindenért a körülményeket okolják.
Azt mondják, hogy más a felelős. Boldog lehettem volna, de a férjem ivott. Ma is boldog lehetnék, ha gonosz emberek nem akarnának tönkre tenni. Boldog lehettem volna, ha a feleségemnek nem olyan a természete. Minden rendben lenne, ha nem most, hanem egy vagy két évszázaddal hamarabb vagy később születek.
Ezt a sort is folytathatnánk, de felesleges. Mert ha nem is minden egyes mozzanatot mi magunk határozunk meg az életünk mivoltának konkrét folyamatában, de mindnyájan igenis nagyon is felelősen jelen vagyunk a saját sorsunk alakulásában, éspedig azzal, hogy mire mondunk igent és mire mondunk nemet mind azokból a dolgokból, amik érnek bennünket. És ezt dőreség lenne eltagadni, akkor is, ha nagyon is sokan pontosan ezt teszik reggeltől estig és a világban ez elfogadott életstratégia. A sok vádaskodás, a felelősség nem vállalása, az ellenségeskedések és viszályok mind erről szólnak. István király ünnepén szögezzük le: a jelentős emberek mindig azok, akik képesek életük legalapvetőbb, sorsszerűnek látszó kötöttségein, magától értetődőségein is változtatni, végeredményben képesek önmaguk fölé nőni.
Egy szóval se állítsuk, hogy ez könnyű dolog. Nem kevesebb, mint megtérés és lelki újjászületés kell hozzá, de hát aki nem tud és nem is akar megfordulni, bibliai szóval megtérni, azon nem igazán lehet segíteni. Pedig ott a kegyelem, a lehetőségek lehetősége minden ember számára, ami segít, éspedig a legmélyebbre jutott embernek is.
Erről szól a menedékvárosok kijelölésének története Józsué könyvében. Nagyon szeretem ezt az aranykori híradást, mert olyan régen letűnt időket idéz, amik eltűntéért nagyon kár. Aki nem haragból, gyűlöletből, előre megfontolt szándékból ölt meg valakit a régi Izraelben, hanem véletlenül, például favágás közben lerepült a fejsze és szerencsétlenül éppen eltalált valakit, az ne halljon meg a vérbosszuló rokon kezétől, ahogyan ezt a szándékos emberöléskor megengedhetőnek, sőt kötelezőnek tartották, hanem meneküljön az illető a kijelölt menedékvárosok valamelyikébe, és ott azonnal mondja el a történetét a kapuban ülő véneknek.
Maradjon ott, abban a városban, mintegy száműzetésben vagy mintha börtönben lenne, hiszen a rokonai nem jöhettek vele, egészen addig, amíg meghalt a főpap és újat választottak, akkor hazamehetett eredeti lakóhelyére és rokonai közé.
Egy sereg üzenet rejlik ebben az óbibliai híradásban, amin érdemes elgondolkodni. Az első talán az, hogy vannak bűnök, amikbe akaratlanul sodródik bele az ember. Nem akart embert ölni, mégis az lett belőle. Nem akarta megcsalni a párját, mégis valahogy úgy alakultak a dolgok. Nem akart elmondani egy sötét titkot valakiről, de valahogy eljárt a szája és sokan megtudták, akik vissza is éltek ezzel. Hogyan lehetett volna elébe menni ezeknek a “nem akarták, mégis úgy lett” bűnöknek? Egyes-egyedül több éberséggel. A kapának vagy fejszének gondosabban meg kellett volna vizsgálni a fejét, nem lazult-e ki annyira, hogy nem szabad vele már dolgozni. A másik hitvesével nem kellett volna megosztani a saját családom lelki feszültségeinek titkait, vagy gondosabban, több odafordulással és szeretettel kellett volna bánni a saját hitvestárssal, és akkor nem került volna sor olyan borzalmasan romboló eseményekre. Ez is éberség dolga lehetett volna. Nem véletlen, hogy Jézus azt mondja: Vigyázzatok és imádkozzatok, amit úgy is lehet fordítani, hogy legyetek éberek és imádkozzatok. Éberség nélkül még embert is ölhet az ember, pedig nem akarta, nem is gondolt rá – éppen ez volt a baj – vagyis nagyon fontos dolog, hogy hol állunk lelki éberség dolgában. Lehet benne növekedni. És nem csak erkölcsi értelemben, hanem egészen átfogó hitbeli téren is, hiszen az éberség a legdöntőbb szellemi kincseink egyike, ha van belőle. Talán nem túlzás, amit Angelus Silesius, a költő mond:
” Ember, amit szeretsz, azzá lesz változásod:
Istenné ha hiszed, és földdé, ha azt imádod.” (Harminc párvers)
Nem kellett volna a menedékvárosba száműzetésbe kerülnie senkinek, ha éberebb a szerszámai alaposabb és komolyabb átvizsgálásával, mielőtt hozzáfog ténykedni, például fát vágni vagy kapával bozótot irtani!
De van ebben az óbibliai törvényben további tanulság is. A száműzetésbe vonuló ember magától fel kellett tárja új tartózkodási helyén azt, ami otthonából elűzte. El kell mondja a kapuban a véneknek, hogy miért is jött ő ebbe a városba. Az ott élő közösség megbecsülésének, tiszteletben tartásának jele ez, letette a kezükbe az életét és cserébe a védelmükre számíthatott. A protektorátus, hogy idegen, de közkeletű szóval is megjelöljük ezt a dolgot, semmi mással nem pótolható, nagyon szép mozzanata ez: az erősebb tartozik a gyengébbről gondoskodni, a gyengébb pedig az erősebb oltalma alá helyezi magát. Ez minden élő és valóságosan létező közösségnek természetes megnyilvánulása, így él a közösség: összetartozunk! Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ma ennek pont a fordítottja zajlik nálunk is, a világban is: a gazdagok még gazdagabbak lesznek, a szegények pedig még szegényebbek. Az infláció például mindig a legvédtelenebb embereket, a leggyengébbeket sújtja, mindig az ő zsebükből húz ki sokkal több pénzt, mint addig, azokéból, akik nem tudják az érdekeiket hatékonyan érvényesíteni. De említhetjük a közösség gyengülésének, sőt meghalásának jeleként azt is, amit sok tízmilliós autókkal művelnek ma az emberek az utakon: indexelni, azaz irányt jelölni egyre kevesebben veszik a fáradtságot, pedig egyetlen kézmozdulatról volna szó, hogy kifejezzem szolidaritásomat, összetartozásomat a másik autóban ülőkkel szemben. Ehelyett megy az autó száznegyven kilométeres sebességgel és három méterrel a másik orra előtt bevág az ő sávjába minden jelzés nélkül, azt üzenve ezzel az ott ülőknek, hogy nem létezel a számomra, olyan, mintha itt se lennél, csak én vagyok fontos.
A protektorátus elve az lenne, hogy összetartozunk mi mindnyájan, és ezért az erősebb, a helyzetben lévő gondoskodik a gyengébbről és megvédi a tehetetlent és a védelemre szorulót. Pontosan ezt tette lehetővé a menedékváros intézménye is: egy másik városban, száműzetésben élve megbűnhődhet az ott élők oltalma alatt a bűnös, aki nem szándékosan, hanem vigyázatlanságból követte el a bűnét. Összesen csak annyival tartozik, hogy ne titkolja el, mit tett, ne tartsa meg magának a titkát, hanem tegye azt legalább a vének számára ismertté.
Ez megint olyan mozzanat, amiből rengeteget lehetne tanulni. Amikor emberek az életből akár valami jó dolgot, akár pedig valami rémes bűnt, tulajdonképpen ez részletkérdés, egyszóval egy darab életet maguknak eldugnak, a konccal félrevonulnak, mások elöl a dolgot elrejtik, ezzel olyan hatalmat biztosítanak maguk felett annak a dolognak, ami nem megengedett. Az ilyen elrejtett, önös módon kisajátított, mások elől eldugott életdarab kemény bosszút áll, mert uralni kezdi az embert, hatalmaskodik rajta, elveszi a szabadságát és ezzel nem csak a szenvedéseit növeli, hanem fokozatosan az őrület különböző jeleit is rábocsátja. Ez a háromezer éves “mondja el a kapuban ülő véneknek” jó tanács azt tanácsolja nekünk is, hogy lehetőleg nyilvános életet kell élni, takargatások és rejtegetések nélkül, az a normális, az véd a legjobban. A titokban élt, mások elől eltagadott, mások elől eldugott élet sosem lehet igazi boldogság, mert tiszta lelkiismeret nélkül egyszerűen nincsen igazi boldogság. Van lopott alma állítólag jobb íze, van rettegéssel teli, de mások elől rejtegetni való gyönyör, vannak élethazugságok, amikben emberek akár évtizedekig is elvergődnek, és ezek, bár felfokozott, “hatványozott életnek” tűnnek, valójában azonban semmit nem érnek a tiszta élet egyszerű és csöndes örömeihez képest. Ha már vétettél, ha már száműzött vagy, ne tetézd a bűnödet egy hazugsággal is, hogy ezért vagy azért jöttél el városodból, mondd el szépen becsületesen nekik, mi esett, ne élj tovább kettős életet, fogj hozzá az életed megtisztításához, meglátod, más lesz még az égbolt is a fejed felett. Körülbelül így érthetjük, amit a menedékvárosok törvényében a Biblia nekünk mond.
És mert az ószövetségi képek mindig csak halvány előképei annak, amit Jézusban kaptunk Istentől, ezért itt is mondjuk csak ki nyugodtan a lényeget, éspedig az ő szavaival: Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve és én megnyugvást adok nektek. Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok lelkeiteknek. Vegyétek fel magatokra az én igámat, mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.
Ma István királytól indultunk el, ami méltó is ehhez a naphoz, és Jézushoz érkeztünk, ami pedig az év minden napjához egyedül igazán méltó. Ő mondta nekünk, a világ Megváltója: legyetek éberek, hogy bele ne sodródjatok olyan bűnökbe, amik elkerülhetők lettek volna. Ő bíztatott minket arra is, hogy ne dugjuk el életünk egy darabját mások elől, mert azzal nagyon nagy hatalmat adunk annak a dolognak magunk felett, és legszebb kincsünket, a szabadságunkat és egyetlen büszkeségünket, tiszta tekintetünket veszítjük el, ha nem nézhetünk úgy egymás szemébe, ahogy nézhetnénk. Éljünk egyszerű, tiszta és vállalható életet.
És ő volt az is, aki magához hívott minket, bűnösöket: ha valahol, akkor nála van a megnyugvás és megbékélés. Nem “egy kis megnyugvás” és nem “egy kis megbékélés”, ahogy ezt mondani szokás még templomos emberek közt is, hanem teljes és hiánytalan megnyugvás és nagy, végtelen nagy, valóban végleges és igazi megbékélés. Ebben részeltessen minket ő, aki egyedül megadhatja ezt nekünk, embereknek!
Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, több az ajándék ma is, mint a kérni való, légy áldott ezért! Te megadod az éberséget azoknak, akik rád figyelnek, és megmented őket az elkerülhető vétkektől. Segíts minket egyszerű, tiszta és szép élethez. Adj igazi megbékélést, ami sehol máshol nincsen, csak tenálad. Könyörülj a betegeken és mind azokon, akik szenvednek, a háború sújtotta, szerencsétlen népeken. Adj szolgáló szeretetet a jólétben élőknek, hogy el ne tékozolják életük lehetőségeit amíg nappal van, mert eljő az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhatik. Köszönjük a hirdetett igét, segíts minket, hogy ne legyünk feledékeny hallgatói. Légy velünk a most következő héten, hogy mindig halljuk hangodat és figyelhessünk szemed pillantásaira, amikkel tanácsolsz minket.
Ámen.
