Jer 31:1-22a 🔊

Jer 31:1-22a. Txt: Jn 14:1-3

⇩ A hanganyag letöltéséhez kattintson ide az egér jobb gombjával és válassza a „Link mentése másként…”   vagy a „Hivatkozás mentése más néven…” parancsot

Ki ne emlékezne iskoláskorából a játékokra, amikor a csapatkapitányok választanak maguknak csapatot? Vannak, akik szeretik ezt, mert az elsők között választják őket. Megerősítés ez számukra, újra és újra: „jó vagy, te kellesz nekünk!” De akiket nem választanak, azoknak mindez megaláztatás újra és újra: „te nem kellesz, te értéktelen vagy a csapat szempontjából, sőt csak teher.” Van egy kifejezés a Bibliai szövegünkben, ami ezeket az érzéseket felkavarja bennünk: a maradék. Azok, akik megmaradtak Jeruzsálem ostromában, akik túlélték az éhezést, az öldöklést, a deportálást, a fogság, a rabság éveit. Szerencsések, kiválasztottak? Vagy inkább életfogytiglan tartó szenvedésre ítéltettek, hogy átéljék és szüntelenül csak azt lássák ahogy országuk, világuk, templomuk, népük, családjuk, kultúrájuk semmivé lesz?

A ’48-as magyar szabadságharc vezetői, akiket nem végeztek ki, rendre beleőrültek a vereségbe. Trianon a mai napig fájó seb nemzetünk, családjaink, de még gazdasági életünkben is. Miért van az, hogy problémát jelent ma, 100 évvel később is a magyar himnusz éneklése egy szlovák focimeccsen? Vagy az anyanyelv használata az iskolákban Kárpátalján? Mihez kezdhet egy nép ország nélkül? Mi marad meg egy nemzetből önrendelkezés, maga szabta társadalmi rend nélkül? Mivé lesznek a családok megtartó közeg, közösség nélkül? Maradéknak lenni kisemmizett, megalázó, szégyenletes állapot. Az ószövetség történeti könyveiben így jelenik meg ez a kifejezés: akik szenvedik, hordozzák, élik a pusztulást.

De a prófétai könyvekben, azokban, amik a fogságban élőkhöz szólnak, megváltozik ennek a szónak az értelme. Különös módon, már nem a gyász emberei ők, hanem a reménységé. A maradék, az ígéretek folytatói, Isten tanúi, a reménység emberei, Isten hűséges szeretetének jelei. (Jer 31:1-6.) Ezek a versek 6x húzzák alá Isten helyreállító munkáját – ha ez ceruzával történne, kiszakadna a lap – de itt szavakkal történik, hogy a lelkünk páncélja szakadjon be:

• a szüntelen zaklatás, szorongás után- végre hazatérhet a nép, végre nyugalom várja őket. Szombat, ami nem csak a hét egyik napja, nem is idő, hanem életminőség,
• fegyver és gyilkolás helyett kegyelem, biztonság és élet várja őket,
• a betiltott, értelmetlenné és lehetetlenné vált ünnepek helyett tánc, zene, ujjongás lesz osztályrészük,
• a kiszaggatott, elvadult szőlők helyett művelt kertek, és megérdemelt szüretre készülhetnek, nem mások aratják le munkájuk gyümölcsét, immár önmaguk élvezhetik azt,
• az őrállók többé már nem veszélyt, ostromot, támadást kiáltanak, hanem ünnepi sokadalomra hívják a népet,
• és immár nem az ítélet döbbenetére emlékezteti őket lerombolt templomuk, mert a templom is újjá épült, mert újat kezdett velük Isten.

Két dolog miatt érdemes végiggondolni mindezt:

• egyrészt, mert mi, akik karosszékből nézzük végig élő adásban a katasztrófák és a háborúk képeit- vacsora közben, fűtött és összkomfortos otthonainkból – megérezhetjük jólétünk törékenységét, az ítélet valóságos voltát, azt hogy minden egy szempillantás alatt semmivé lehet!
• másrészt, mert átérezve a totális pusztulást, a tragédiát, az egyetlen és nyilvánvaló kérdésre kell választ találnunk: miért kezd újat Isten a néppel? Hogyan, mitől változott meg a maradék jelentése: gyászról ujjongó örömre, szégyenről, boldog tanúskodásra?

Erre a kérdésre maga Isten felel (3.). Ez hír az örömhír, ami mindent megváltoztat. Az evangélium, Isten igazságos és mégis mindent helyreállító hűséges, örök szeretete, csak Jézus felől, az ő szenvedése és kereszthalála, illetve feltámadása által lesz igazán érthetővé. János evangéliuma ugyanazzal a képpel fejezi ki ezt, mint Jeremiás: az otthon, a hazatérés képével. A hontalan, a földönfutó, a menekült, a gyökértelen, az idegenben vegetáló ember és nép, egyszer csak hazatalál, házra, hazára lel. Az egyház, – a maradék – számára ez a hazatalálás Jeremiás könyve, de János evangéliuma szerint is nem intézményeket, épületeket, tisztségeket és szertartásokat jelent, hanem kapcsolatot Jézussal, a Lélek által. (Jn 14:1-3.) Az Atya háza, maga a templom, ahol a Menny összeér a Földdel, ahol Isten uralma, és dicsősége nyilvánvaló módon érvényesül; ahol együtt vagyunk Jézussal és egymással, háborítatlan békességben.

Jézusnak ezek a szavai részben jelenidőben, részben pedig jövő időben hangzanak. Ugyanazt éljük meg, mint a fogságban lévő nép: még tart a nyomorúság, de már tudjuk, hogy véget ér. Még idegenek vagyunk, még van szenvedés, még megvetnek, de már tudjuk és tapasztaljuk Szentlélek által, hogy Isten szeret, nem ad oda minket a megsemmisülésnek, a halálnak; megtisztít, megvigasztal, helyreállít. Az ő érhetetlen hűsége megújít. És ezért minden nyomorúság közepette – mi, a maradék – hirdetjük jóságát, kegyelmét, ragaszkodunk hozzá, vele járunk, és neki szenteljük életünket, időnket.

Ismered a hontalanság érzését? Megfogalmazódott már benned: ez a világ nem az én hazám? Megérezted már, hogy Isten nélkül elveszett vagy? Fáj már a hitetlenséged, hogy bűneid miatt olyan távol vagy Istentől? Jézus azt ígérte: (Jn 14:16-17. 27). Engedd, hogy Isten békessége helyreállítson és betöltsön a Lélek által! Haza találsz egyszerre, mert megtapasztalod: a templom – Isten jelenléte – benned van! És tanúja leszel te magad is Isten megtartó szeretetének, hűségének!

Harmathy András