Lekció: Jn 8, 1-11
Textus: Jn 8, 10b-11
„Hol vannak a te vádlóid? Senki sem ítél el téged? Ő így felelt: Senki, Uram. Jézus pedig ezt mondta neki: Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva ne vétkezz!”
Imádkozzunk!
Köszönjük, Urunk a munka utáni csendet, a gyülekezet közösségét, a te igédet, amely ma is élő és ható, és megcselekszi azt, amit te jónak látsz.
Köszönjük, Urunk, hogy te szeretnél a szívünkben nemcsak uralkodni, nemcsak berendezkedni, hanem olyanná tenni azt, ami előtted kedves, hogy a mi életünk is olyan legyen, ami a te színed előtt kedves, és másoknak is irányt mutat arra, aki önmagát adta értünk a golgotai kereszten, rád, Jézus Krisztus.
Kérünk arra, Urunk, hogy ebben a csendben ezt az időt, ezt a csendes órát használd fel arra, amire nekünk a leginkább szükségünk van. Add azt, mondd azt, ami szerinted való, bennünk pedig végezd el a készségre való nyitottságot, hogy felismerve és megértve akaratodat cselekedni akarjuk azt. Mi sokszor olyan restek vagyunk a mi szívünkben, és nem akarjuk megérteni a te akaratodat. Ezért olyan az életünk, amilyen. Ébressz fel minket, kérünk. Tölts meg Lelkeddel, hadd legyünk egyre inkább Szentlélekkel teljes emberek. Így kérünk arra, hogy áldd meg ezt az istentiszteletet.
Ámen.
Igehirdetés:
Néhány hete került elém ez az igeszakasz és kíváncsivá váltam, mert a Biblia nem közli, hogy Jézus mit írhatott a porba. Az én első gondolataim ezzel kapcsolatban a „Ne ölj!”, vagy „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” parancsolatok voltak. Az interneten erre a kérdésre egy helyen bagatellebbnél bagatellebb válaszokat írtak, amelyeket méltatlan is említeni, egy dolgot kivéve: több hozzászóló úgy vélte, a vádlók bűnét írja Krisztus a porba, de ezzel sem tudok egyet érteni. Azt gondolom, hogy nem a véletlen műve, hogy János nem írja ezt le, nyílván nincs szükségünk erre az információra. Viszont azt megtudhatjuk, hogy tudott a mi urunk írni, ami abban a korszakban keveseknek adatott meg.
Azt fontos észrevennünk ebben az igeszakaszban, hogy ismét Jézus megkísértésén, csőbehúzásán fáradoznak az írástudók. Az asszony pedig, akinek felfedezték a bűnét, csupán egy eszköz arra, hogy a bűntelen Jézusnak generálhassanak valamiféle erkölcsi, vagy jogi alapot az elítélésére. Valószínűleg alapos tervszövögetés előzte meg, ahogyan a római császárnak való adófizetésre vonatkozó kérdéssel is hasonló szándékuk lehetett (Mt 22,17–21). Most hozzák az asszonyt Krisztus elé, a szent mózesi törvényre hivatkozva: „Ha rajtakaptok valakit, hogy férjes asszonnyal hál, mindkettőjüknek meg kell halniuk: a férfinak is, aki az asszonnyal hált, meg az asszonynak is. Így takarítsd ki a gonoszságot Izraelből…” (5Móz 22,22-24) De vajon hol a férfi? A történetből nem derül ki, ez pedig csak erősíti az amúgy is egyértelmű koncepciós per gyanúját. A kelepce alapja, hogy a farizeusok úgy ismerték Jézust, mint a bűnösök barátját. Tudták róla, hogy a törvényt másként értelmezi, mint ők.
A bűnös asszony helyzete:
Gondolatban közeledjünk ahhoz a nőhöz, aki az erkölcsi megsemmisülésen túl, a fizikai megsemmisülés határán áll! Magáról az emberről semmit sem tudunk, és úgy tűnik, ez nem is fontos, azonban az, amit lélekben átélt, talán az ismerős lehet. Akarva, de talán gyakrabban akaratlanul követünk el vétségeket, amelyek ettől nem kevésbé súlyosak, amikről aztán reméljük, hogy a felejtés jótékony homálya majd csak elfedi. De amikor bűnünk mégis csak kiderül és a szégyenkezés pírjával kell küszködnünk, ez csupán a kezdetéhez hasonlít annak, mint amikor ennek az asszonynak kiderül a paráznasága, és megragadják, hogy ítélkezzenek felette. Kisgyerekkoromból van egy hasonló emlékem, amikor óvodásként egyszer valami rossz fát tettem a tűzre és a beárulóimat kérte meg az óvónő, hogy vigyenek elé. A vétekre már nem is, csak az elánra emlékszem, ahogyan igazságot szolgáltatni jöttek. Talán mi magunk is láthattunk már ilyet egyik vagy másik szerepből és könnyű magunk elé képzelni a megvádolt és lökdösött asszonyt. Neki akkor ott ráadásul teljesen világos lehetett, hogy ebből nincs kiút. Az ő helyzetében nincs menekvés. Ráadásul, egyedül kell szembenézzen az ítélettel, hiszen a tettestársa nincs sehol.
Jézus és a bűnös asszony:
Jézus minden cselekedetében másként reagál, mint amit egy embertől várnánk! Nem retten meg a felhergelt tömegtől és nem is hősködik. Nem emberi módon áll a kérdéshez, nem próbál meg védő lenni, mert akkor elkezdené a vétkes bűnét kicsinyelni, mentegetni, mentő érveket felhozni, de nem ez történik! Egyáltalán nem szépíti a bűnt! A bűnt bűnnek tartja, amire a mi mai figyelmünket is felhívja. Akkor ott pedig azt hangsúlyozza, hogy az asszony is bűnös, de az őt megítélő tömeg is. Itt kapcsolnék vissza ahhoz, hogy a farizeusok is tudták, hogy Jézus a törvényt másként értelmezi: a krisztusi értelmezésben a bűn súlya semmivel sem kevesebb, mint az ő szemükben, de a bűnös ember megmentése mindennél fontosabb.
Amikor Jézus leguggol, és a porba kezd írni, akkor kezdődik a csoda. Próbálják ugyan siettetni, de időt ad nekik az írással a gondolkodásra. Vajon akkor, amikor fél perc alatt alkotunk ítéletet, vagy hozunk döntéseket, mi is megállnánk egy kissé, ugyanarra az eredményre jutnánk? Jézus azonban nemcsak időt adott, hanem ezzel egy újabb bűn elkövetésétől óvta meg a jelen levőket. Eközben pedig arra figyelmeztet, hogy nincs különbség a leleplezett és a nyilvánosságra került vétkek között. Vádaskodás és ítélkezés nélkül újra lehajol, és újra írni kezd, miközben az ott állók „egymás után kimentek, kezdve a véneken és egyedül ő meg az asszony maradt ott középen.” Ezzel az elvonulással önmaguk felett mondanak ítéletet, anélkül, hogy megvallanák a bűneiket. Ezért nem tudok egyet érteni az internetes fórum hozzászólóival, hogy a vádlók bűnei kerülhettek oda, hisz a porba húzott vonalakat elfújja a szél. Jeremiás 17,13-ban szerepel: „a tőled elpártolók nevét a porba írják, mert elhagyták az Urat”, ahonnan szintén elfújja a szél, ahelyett, hogy a neveik bekerülhettek volna az élet könyvébe. Tehát a parázna nőt hozók elismerték a bűnösségüket hallgatólagosan, de itt megálltak, ami nem elég a vétkek eltörléséhez.
Az asszony tehát vádlók nélkül állt ekkor már Jézus előtt, aki megmentette a fizikai életét. Most pedig az összeomlott élete romjai felett Krisztus lehetőséget ad neki az újrakezdéshez, pedig pár perce emberi számítás szerint már nem sok ideje volt hátra. Talán felmerült bennünk, hogy ennek az asszonynak a viselt dolgait írhatta a Mester a földre, és az ő bűneit bocsájtja meg ezzel, de ez sem valószínű, ugyanis búcsúzásként figyelmezteti az asszonyt: „Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva ne vétkezz!” Csakis Jézus az, aki nem vétkezett, tehát rádobhatta volna az első követ, de ő nem azért jött, hogy ítéletet, hanem azért, hogy szabadulást hozzon, amit a vétek elhagyásával nyerhet az asszony.
Jézus és mi:
A bűnt sem bagatellizálni, sem misztifikálni nem kell. Ne essünk abba a hibába, hogy túl könnyen vesszük, és azt hisszük, hogy Jézus mindent megbocsát „Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják.” (Mt 7,14.) De ne essünk kétségbe sem, ne higgyük azt, hogy a bűnök megbocsátása lehetetlen.
Ahhoz, hogy a mi bűneink a porba kerüljenek, és ne legyenek felróva nekünk, az utolsó ítélet során három dolgot kell tennünk: elsőként el kell ismernünk bűneinket. Radnóti Miklós: Nem tudhatom… című versének befejező gondolata kezdődik így: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,/ s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép”.
Talán ez az első lépés néha a legnehezebb, elismerni a bűnösséget, ahogyan ezt kollektíven teszi Radnóti, azt, amit az egyén számára már Augustinus így fogalmaz meg: non posse non peccare – azaz az ember nem képes nem vétkezni, tehát Isten megbocsátó kegyelmére vagyunk utalva. A bűn függőségében levő embernek ezt beismerni hasonló, mint az egyik barátom vallomása volt a kólával. Tizenévesek voltunk és rengeteget hallottunk a káros hatásairól, ő pedig minden nap megivott 2liter üdítőt. Elmondása alapján hónapokig hordozta, talán egy évig is a gondolatot, mire magának is beismerte, hogy ő a függők sorába tartozik, majd onnantól rohamléptekben jött az elhatározás, hogy ezzel szakítani akar, és nem fogyaszt többet kólát.
A második tennivalónk a bűn megvallása. Az asszonyt megkövezni vágyók nem jutottak túl a bűnük néma elismerésén, pedig ott álltak Jézus előtt, de a makacsságuk győzött. Pedig csupán egy lépésre voltak. Szintén Radnóti: Sem emlék, sem varázslat című verse kezdődik úgy, ahogyan egy bűnvallás: „Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, / mint alma magházában a négerbarna mag”. Minden embernek miután felismerte a bűnét, a szívébe szorult akadályokat, csak el kell kezdeni imádkozni. És amikor elkezdjük megvallani, maga Krisztus jön a segítségünkre és segít felszabadulni a teher alól, amely előtte nem hagyta a lelkünket nyugodni. És a megvallott bűnöket el kell engedni, hiszen amit egyszer Krisztus megbocsát, azt nekünk fölösleges tovább hordoznunk.
Végezetül a bűnvallást azzal kell fojtatnunk, hogy a megvallott bűnt el kell hagyni. Így nekünk is szól Jézus záró mondata: „Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva ne vétkezz!” Jó tudni, hogy a felismert, megvallott és elhagyott bűnökre Jézus azt mondja, hogy ő sem fog elítélni érte. Mennyei Atyánk nem a büntetés, hanem a kegyelem Istene, ezért amit leteszünk, azt ő is a háta mögé a tenger mélyére veti. Arról ugyan nem beszél a Szentírás, hogy a találkozás után mi történt az asszonnyal, de hiszem, ha megfogadta jézus intését, akkor Isten kegyelme várt rá és az örök élet. Azt is tudnunk kell, hogy Isten azért fáradozik évezredek óta, mert egyetlen egyként szeret mindannyiunkat. Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, megvalljuk neked azt, hogy mi sokszor keserűen látjuk bűneink következményét, és aratjuk azt, amit vetettünk. Isten, légy irgalmas nekünk, bűnösöknek.
Köszönjük, hogyha mi megvalljuk a bűneinket, az nem vádol többé, te sem vádolsz. Nem rovod föl, hanem eltörlöd a mi álnokságainkat, s a mi bűneinkről többé nem emlékezel meg. Áldunk és dicsőítünk ezért a szabadításért.
Kérünk, szabadíts meg attól a bűntől is, hogy kimondjuk, vagy nem mondjuk ki, csak ott van a szívünkben, hogy lehet, hogy Isten megbocsátotta, de mi magunknak nem bocsátunk meg. Bocsásd meg, kérünk, ezt a bűnt is. S tégy minket szabaddá arra, hogy örvendezzünk a szívünkben a bocsánat fölött, s így megtisztulva és megtisztítva menjünk tovább azon az úton, amelyiken már járunk veled. Vagy induljunk el veled, s akkor átéljük azt a csodát, amit te ígértél: velünk maradsz a világ végezetéig minden napon.
Ámen.
