Ti is el akartok menni? 🔊

Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem.” János 6:51


Bele lehet lépni kétszer ugyanabba a folyóvízbe? Megismétli-e önmagát a történelem? Ma hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy igen, mert minden olyan könnyen másolható, kivágható, beilleszthető és újrakezdhető: elég csak annyit tudni ehhez, hogy „ctrl c- ctrl v”. A játékokban is 3 élettel indulunk, ami még újratölthető is. De a „game over” sem a vég, csak egy újabb játék kezdete, egy újabb esély. Ezért olyan nagy törés számunkra szembesülni azzal, hogy van egy másfajta valóság, ami nem indítható újra. Mert egy vizsga, meghatározza életpályánkat. Egy munka elvállalása sorsfordító egy család számára. Egy temetés ráébreszt, hogy tényleg nem találkozunk már azzal, akitől az életünk származik, nem válaszol és már nem hallja, amit még el akarnánk mondani. Félelmetes ezzel a felelősséggel szembenézni. Igen, tétje van szavainknak, tetteinknek, döntéseinknek, harcainknak, időbeosztásunknak.

Különös látni Jézus történetét János evangéliumának ebben a 6. fejezetében. Ez olyan, mint ami egyszer már megtörtént- az egyiptomi szabaduláskor, Mózes 2. könyvében. Ott a mannával táplálta Isten a népét a pusztában, itt a kenyeret szaporítja meg Jézus és lakat jól 5000 embert. Ott a tengert választotta ketté Isten, itt a vízen jár Jézus. De nem csak Isten gondoskodása jelenik meg ugyanúgy, hanem a nép is szó szerint ugyanúgy viselkedik: zúgolódva fogadja mindazt, ami velük történik. Az első lelkesedés és hálás öröm után a pusztában, a megszabadított nép eljut odáig, hogy nosztalgiával emlékezik Egyiptomra. Már nem a népírtás, nem a rabszolgaság jut eszükbe, hanem a „húsos fazekak”. Visszavágynak a szolgaságba, nem kell már sem Isten gondoskodása, sem a remény az ígéret földjéről, a szabad életről, a békességről. János evangéliumában ugyanezt az ívet látjuk a 6. fejezetben. A lelkes tömeg, ami királlyá akarja tenni Jézust a fejezet végére eljut odáig, hogy elfordul Jézustól, tanítványai is hátat fordítanak neki, a csalódottságukkal vannak elfoglalva és olyan is van, aki az árulásra készül.

Jézus még a legszűkebb tanítványi körének is felteszi a kérdést: „Ti is el akartok menni?”

1. Hogyan értékeljük ezt a kettős kudarcot? A zsidó nép kudarcaként? Olyan egyszerű lenne ennyivel elintézni és felmenteni magunkat, hogy ne az ember – és végképp ne a saját – kudarcunkat lássuk benne! De ki az közülünk testvérek, akiben még sohasem volt zúgolódás Istennel szemben? Ki az, akiben nem volt csalódás, mert Isten nem hallgatta meg az imádságát? Amikor nem született meg az, akit annyira vártunk; amikor nem maradt életben az, akit szerettünk… Ezt a csalódást fejezik ki azok a dühös mondatok, hogy „ha lenne Isten, nem engedte volna meg…”

De ahogy Jézus a tanítványait kérdezi, hogy „Ti is el akartok menni?”, úgy kérdez minket ez a történet zúgolódásainkban: tényleg Istennel van a baj? Vagy inkább azzal, hogy te nem engedted meg magadnak, hogy ő legyen az életed? A saját felelősségünket nem háríthatjuk Istenre. Mit engedsz meg Istennek, mit adsz a kezébe, mit bízol rá önmagadból? Mind pontosan tudjuk az egyetlen helyes választ: csak a „minden” lehet a jó felelet! Tudjuk, és éppen ezért küzdjük is. Mert hiába tudjuk, hogy Isten előtt nincs mit rejtegeti, nincs mit félteni, mégis tiltakozik a szívünk.

Tiltakozik, mert bizalmatlanok vagyunk Istennel szemben. Ezért rajongunk az életért, a szeretetért és a jóságért. Elemi erővel igyekszünk megteremteni saját biztonságunkat. Legbelül egy hang szüntelenül azt sugdossa, hogy senkire nem számíthatunk, Istenre sem, csak magunkra- nekünk kell magunkról gondot viselnünk. Rajongunk a szeretetért, mert legbelül azt érezzük, nem vagyunk fontosak senkinek- Istennek sem. Nincs az az életkor, amiben ne lobbantan bennünk új reményt, ha valaki észrevesz minket, kitüntet figyelmével. „Végre valaki- most már lesz értelem az életemnek!” Rajongunk a jóságért, mert nem tudjuk elviselni, hogy amikor a tükörbe nézünk, ne úgy lássuk magunkat, mint akik jók. Addig harcolunk, addig csűrjük – csavarjuk a szavakat, míg végül kiderül az „igazság”: önmagunk ártatlansága. Aki házasságban, családban él, az pontosan tudja, micsoda küzdelem zajlik az igazságért, vagyis a saját igazságunk bizonyításáért. Mert mindannyiunknak húsbavágó kérdés az önbecsülés. Mihez kezdünk, ha már mi sem tudunk önmagunkra büszkék lenni? Mivel állunk így Isten elé, hogy magunkat igazoljuk?

Olyanok vagyunk, mint a Valahol Európában című film árván maradt gyerekserege, akik a II. világháború katasztrófája után bandába verődve próbálnak önmagukról gondoskodni – bármi áron. Kisajátítanak a világból egy darabot, egy várat, ahova elzárkóznak, maguk veszik kezükbe saját sorsukat. Nem bíznak már a felnőttekben, csak magukban. Elutasítják a felnőttek világát, mert azok szeretet helyett háborúztak, gondoskodás helyett pusztítottak. Ez a film nem Istenre mutat, de a Biblia igen, Jézusra irányítja figyelmünket, aki gondoskodik, szeret és ragaszkodik hozzánk- függetlenül attól, hogy miért rajong szívünk.

2. Jézusban Isten változatlanságára csodálkozunk rá. Épp úgy, mint egykor az egyiptomi szabadulásnál, azt látjuk, hogy neki a teljes életre van gondja. Ő táplálja, vezeti, oltalmazza népét, akiket kiválasztott, akiket szeret és akikhez ragaszkodik. Ő mindent ad, de Jézusban még azt is látjuk, hogy önmagát is, életét is nekünk adja. Nem szerződésre hív, hanem szövetségre, nem üzleti partnerünk szeretne lenni valamiféle kölcsönös haszonért, hanem társunk. Mindenét nekünk adja, és tőlünk is ezt várja. Mi mást várna a szeretet?

Pontosan tudja, hogy amit tesz, az meghaladja felfogó képességünket. Mert ki képes megérteni, hogy Isten emberré lesz, a teremtő teremtménnyé? S ha már ezt a lépést megtette, akkor pedig hogyan halhat meg a Messiás? (62.v) Jézus szétfeszíti az emberi kereteket: alászállt és felemeltetett, hogy minket is magával vigyen. Amikor arról beszél, hogy az ő teste étel és vére ital, ami nélkül nincs meg bennünk az élet (51.v.), nem mond mást, mint hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Enni, azt jelenti hinni, valósággal részesévé lenni életének. Hinni pedig azt jelenti élni. Mozdulni, tenni, látni, gondolni érezni.

Most az élet egészéből csak a látással foglalkozunk, a befogadással. Azzal, ahogy magunkat és ahogy Istent látjuk. Mert minden itt kezdődik. Csak ha olyan elveszettnek, ha olyan halálraítéltnek látjuk önmagunkat, amilyen Izrael volt Egyiptomban, akkor adjuk meg magunkat Istennek, és akkor fogadjuk el, hogy nekünk adja magát. Ezért szembesít az Ige újra az ember kudarcával, zúgolódásával, hitetlenségével, árulásával. Tükröt tart elénk, hogy lelepleződjék bennünk is a bűn, a bizalmatlanság Istennel szemben. „Ő nem lehet olyan, amilyennek mondja magát: nem lehet értünk emberré, és ha mégis, akkor nem halhat meg helyettünk!” De nem csak ilyennek láttatja az ige az embert, hanem tanítványnak is, aki mégis ragaszkodik Jézushoz, aki mégis igazán ismeri Istent, aki mégis rábízta egészen önmagát: „Simon Péter így felelt: Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad. És mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Istennek Szentje.” (68-69.v.)

Az, aki így látja és így ismeri Jézust, az tudja önmagát is másképp látni. Mert Jézus nem csak az Istenről alkotott képünket feszíti szét, hanem azt is, ahogy önmagunkat látjuk. Aki rábízta magát Jézusra annak az élete biztonságban van örökre. Nem a fegyverektől, nem a nélkülözéstől ment meg ideig-óráig, hanem magától a haláltól. Az ő élete által mi is élünk, vele együtt mi is feltámadunk. Aki rábízta magát Jézusra, az tudja, mi a szeretet, hogy Isten szeretetétől semmi el nem választhatja. Mert Jézus nem csak a kenyerét osztja meg velünk néha-néha, hanem mindenét, az örökkévalóságot. Aki rábízta magát Jézusra, az tudja, nem kell már semmit bizonyítania, igazolnia. Mert Jézus nem a megszégyenüléstől mentett meg, hanem a végső ítélettől. Ezért nem félelmetes már a szembesítés a leleplezés, mert nem a végső ítélet múlik rajta, hanem csak a szeretetünk és hűségünk megélése, az, hogy Isten igazsága már most érvényre jusson az életünkben.

Jóllehet nem lehet kétszer ugyanabba a folyóvízbe belelépni, de Isten története most is épp úgy történik velünk, ahogy egykor Egyiptomban, vagy Galileában. A Lélek nyitogat most is bennünket: szemünket, fülünket, szívünket, hitünket.(63.v.) Engedj neki, add oda magad, ne félj, fogadd be őt, az igazságot, hogy az vagy, akinek ő lát: elveszett, Istennel szemben bizalmatlan és érzéketlen, és mégis szeretett tanítvány, aki Istennek mindennél értékesebb, akivel Ő akar örökre vele lenni! Ámen.

Szentendre, 2019. 02. 10.
Harmathy András

 

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.