Jövevénynek lenni

 

Dr. P. Tóth Béla, szentendrei református lelkipásztor 2015. augusztus 1-én nyugalomba vonul. Igehirdetései ezt követően is megjelennek, a www.ptothbela.com címen.

 

Igehirdetés 2015. június 7.

Jövevénynek lenni

Lekció: Apcs. 7,1-7

Textus: 3 Móz 25,23 és 1 Krón 29,15

„A földet senki ne adja el véglegesen, mert enyém a föld, ti csak jövevények és zsellérek vagytok nálam.”

„Mi jövevények és zsellérek vagyunk előtted, mint minden ősünk. Napjaink olyanok, mint az árnyék, amelyben állandóság nincsen.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, megköszönjük neked életünket, ezt a megfoghatatlan csodát. Éljük napjainkat, suhannak az esztendők, és megvan a lehetőségünk, hogy mind közelebb kerülhessünk tehozzád. Annyi jelt adtál e világban ajándékba, amik mind terád mutatnak, és annyi érintést készítettél el életünk eseményei által, hogy ezek önmagukban is már hozzád vezethetnének. Te azonban a világ és az élet csodáján túl adtad még igédet is, amely az emberi szavak által keres minket – ó, add, hogy megrezdüljön a szívünk, amíg beszédedre hallgatunk. Vigyázz most ránk, hogy pocsékba ne menjenek a szent percek, hanem inkább megteljenek mennyei tartalommal, a te üdvözítő jóságoddal. Beszélj a szívünkre, aki örök szeretet és Lélek vagy, és jól tudod, nem szomjazunk mi másra, mint te magadra. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket, és jöjj közel hozzánk. Ámen.

Igehirdetés

Sokan ismerik Thomas Mann novelláját, amely a Tonio Kröger címet viseli, és a szerző egyik korai, huszonöt éves korában publikált műve. Két fiúról szól, akik később felnőtt férfiak lesznek, de a novella kezdetén még csak tizennégy évesek és jó barátok. A szerző azzal fogalmazza meg barátságuk lényegét, hogy „én és enyém érzéseik” közel voltak egymáséhoz, így nem csoda, hogy rokonszenvesek voltak egymásnak. Később aztán eltávolodnak, és sok év múlva találkozva már egészen más a világuk, de fiatal fiúként ez köti őket össze, hogy „én és enyém érzéseik” szinte azonosak. Érdekes és szép megfogalmazás, ami kifejezi sok barátság lényegét, hiszen a hasonló gondolkodásban támogatást kapunk, megerősíti világunkat és jó érzéssel tölt el.

Mondhatjuk azt is, hogy éppen az „én” és „enyém” érzések adják életünk állandóságát, biztos tartását: férfi vagy nő vagyok, mi az érdeklődésem, milyen lélek, milyen értékek jellemezték a családot, ahol felnőttem, ott mit tartottak jónak és mit tartottak rossznak, és aztán milyen tapasztalatokat szereztem a világról. Nagyjából ezek teszik az ember „én érzéseit”. De az „enyém érzések” is igen fontosak, hiszen az én ízlésem, az én kedvenc színem, szeretett vagy nem szeretett ételeim, a kiválasztott társak, akikkel szívesen vagyok együtt, kivált a kamaszoknál, de aztán az egész élet során mindenkor fontosak. Hozzátehetjük az én felekezetemet, az én pártomat, a nekem kedves helyeket ebben a világban. Ha pedig az „enyém” világa már olyasmire vonatkozik, ami a földhivatalban is be van jegyezve, mint tulajdonunk, akkor sokszor vérre megy a dolog, ha ahhoz hozzá akarnak nyúlni vagy valamelyik részét elvitatják tőlünk. Igen, az „enyém” vagyis a tulajdonlás dolgát a világ törvényei is védik, amit ma a magántulajdon szentsége címszóval szokás emlegetni, és szinte a legfontosabb alapelvnek számít.

Milyen különös, hogy Isten igéje túlmutat ezen, és alapjaiban kikezdi és megkérdőjelezi a tulajdonlást, mint emberi egzisztenciánk legfőbb alapját. Nem bíztat ugyan arra, hogy sértsük meg mások tulajdonjogát bármilyen tekintetben is, ahogy születtek ilyen ideológiák és társadalmi programok az igazság bajnokai részéről: vegyük el a gazdagoktól, adjuk a szegényeknek és minden rendben lesz – de mint alapelvet kijelenti, hogy hiába örökölt valaki a szüleitől, nagyszüleitől, dédszüleitől bármit is, az igazi tulajdonos mégsem ő. „Az Úré a föld, és annak teljessége”, mondja a 24. Zsoltár, és ez teljesen új szemléletet ad minden lehetséges tulajdonlásnak. Egyszerűen relativizálja, megfosztja szentségi jellegétől, amikor kiveszi az első helyről, és azt mondja, bármilyen fontos is valamelyik „enyém érzés” az életünkben, akkor is az Úré a föld és annak teljessége, a föld kereksége és annak lakosai.

Ez a bibliai igazság egy végtelen nagy szabadságra nyit ajtót, mert azt mondja, ne legyen az ember semminek a rabjává, még ha a legfontosabb tulajdonainkról lenne is szó. És itt már messze ne csak az anyagiakra és az ingatlanokra gondoljunk, hanem vélekedéseinkre, nagy igazságainkra és hangoztatott alapelveinkre is, főleg abban az esetben, ha azokat mások ellenében, harci eszközként használjuk – tehát minden megrögzöttségünkről. Miért evangélium ez? Azért, mert szabaddá és megszólíthatóvá tesz embereket, akik kizárólag csak a saját igazságaikat akarják hallani, egymásét már nem. Felszabadít attól az illúziótól is, hogy a világban bármi is állandó lenne, és rövid úton visszavezet minket ahhoz az igazsághoz, hogy az élő Isten az egyetlen valóban biztos pont a létezésben. Aki őt megtalálja, és bálványait képes elengedni, az lesz szabad ember. Így kell érteni azt, hogy „az Úr pedig Lélek, és ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság”. (2 Kor 3,17)

Aki járt már Shakespeare szülővárosában Angliában, az láthatta a nagy drámaíró szobrát, aminek talapzatára négy idézet van vésve a költő különböző műveiből. Mindegyik csodálatosan szép mondat. Ezek egyike a Macbeth drámájából való, az a pár szó, amit a szörnyű hős a veresége pillanatában mond: „…life is but a walking shadow…” – Az élet olyan, mint a futó árnyék…” (V. szín) Kevesen tudják, hogy Shakespear műveiben mintegy ezerkétszáz bibliai idézetet és utalás található, és ez is egy azok közül. A szerző éppen mai igénkből idéz: „Mi jövevények és zsellérek vagyunk előtted, mint minden ősünk. Napjaink olyanok, mint az árnyék, amelyben állandóság nincsen.” (1 Krón 29,15) Mindenki csalódni szokott, aki állandónak véli a világ dolgait, és nincs tisztában annak átmenetiségével. Emlékezzünk az igei szó nagyszerű költészetére: mint a futó árny a mezőn, olyan az élet legdrágább kincse is. Aki lenéz mondjuk a Kőhegy magasából, Szentendre és Pomáz között, és látja a felhők árnyékát, amint haladnak a tájon, az megérti, miről is szól ez az ige. Egyetlen olyan van ebben a világban, „akiben nincsen változás vagy változásnak árnyéka” (Jak 1,17) – és ez a valaki az Örökkévaló, aki viszont számot tart ránk, emberekre egyen-egyenként.

Miránk, akik jövevények vagyunk és zsellérek, mint minden ősünk is az volt, akár hogy berendezkedtek volna is a maguk világába. Jól példázza ezt a lelki berendezkedettséget az átlagember, a polgár viszonya a művészetekhez. Ha egyáltalán szüksége van rá, legfeljebb a táncdalig jut, és még a templomban is legszívesebben azt hallgatná. Értékesebb muzsikának csak a hiányt látó, szenvedő ember teszi ki magát, mert az olyan zene nem kiszolgálja, hanem továbbviszi az embert abból az állapotból, amiben van.

A kényelmes berendezkedettséggel a Biblia szembeállítja az úton járás, a jövevénység fogalmát. Ez a motívum végigvonul az egész Szentíráson, és Jézus keresztre feszítői is pontosan a nagyon berendezkedett életű emberek voltak, akik elfelejtkeztek arról, hogy ők csak jövevények és zsellérek. Nekik nagyon igazuk volt.  Jézus maga pedig még elvileg sem mondott igent arra, hogy számára hajlékot építsenek, ha mindjárt Illés és Mózes társaságában is, hanem azt mondta, kövessük őt, menjünk az úton, ahol ő jár lőttünk. És aki ő utána akar menni, az tagadja meg magát, vegye fel a sátorfáját, és kövesse őt. (Mt 16,24, Mk 8,34, Lk 9,23) Ez a vándor élet egyetlen fontos imádságot ismer: „Áldj meg s kegyelmedet reám is töltsd ki bőven, hogy Jézust nézzem és ővéle győzzek én.” (445. dics. 5.v.) Ha ez már nincs ott a mindennapjainkban, hogy mi Jézust nézzük, rá figyelünk, akkor ezt újra el kell kezdeni, mert egyedül ettől keresztyén a keresztyén. Nézzük mi a valóság-show-kat, nézzük mi az internetet, és nézzük mi eleget más emberek életét, olyanokét is, akiket irigylünk, meg olyanokét is, akikre haragszunk, mikor hibáznak már végre – de kezdjük csak el újra nézni Megváltó Jézusunkat! Merre megy ő előttünk, tényleg őt követjük-e? Fontos-e, ha megáll, és olykor egy hétig egy helyben marad, amint a pusztában vándorlók tűzoszlopa tette? (4 Móz 9,15-23) Van-e kellő türelmünk maradni ilyenkor a helyünkön és nem tenni semmi, csak várni és várni? S készek vagyunk-e indulni vele, ha az éjszaka közepén felkerekedik, s előttünk megy a nagy sötétben, amit mi magunk nélküle egyáltalán át sem látunk?

Megtanít majd minket a megválás tudományára is. Manapság sok szó esik az elengedés képességéről, ami valóban hiánycikk. Nem csoda, hiszen az un. fogó-reflex velünk születik: az egy napos kisbaba úgy meg tud markolni egy ceruzát, ha odateszik a marka elé, hogy a saját súlyát elbírja a kapaszkodásával. Ez a megkapaszkodás aztán elkísér bennünket egész életünkben, éspedig lelki-szellemi értelemben is, és néha valóban nagyon nehéz valamit vagy valakit elengedni. De el ne feledjük a bennszülöttek trükkjét, akik úgy fogják meg a majmot, hogy szűk nyakú üvegbe rizst tesznek. A majom éhes, belenyúl, megmarkolja az eleséget, aztán nem tudja kihúzni a kezét az üvegből, mert az ételt nem akarja elengedni, és így könnyű szerrel elejtik. Vajon nekünk mit kellene kiengedni a kezünkből, hogy újra szabadok legyünk? Ne feledjük, ha megfogtunk valamit, az is megfogott minket. Amíg elengedni nem tudjuk, vagy nem is akarjuk, addig fogva tartja az embert. Pedig el lehetne engedni egy sérelmet, ami régóta bánt, vagy el lehetne engedni az anyagiak halmozásába vetett hitet is – és még sok mindent, amit túlságosan megmarkoltunk.

Evangéliumként hadd szólaljon meg itt az is, hogy akár bűnöket is lehet ám elengedni. Vannak rossz tulajdonságaink bőven, és ha nem ragaszkodnánk hozzájuk olyan nagyon, már régen elhagytak volna. Hát gyakoroljuk magunkat ezek elengedésében is. Valaki elmondta, hogy egyszer az igehirdetés nagyon a szívéhez szólt, még ifjú korában. Huszonkét éves volt, de már hat éve erős dohányos. És ahogy ott állt a templom után Budapesten a villamosmegállóban, hogy induljon haza, a megszokás ereje szerint rágyújtott, de az első mozdulat után nézni kezdte a kezében lévő cigarettát, mit is keres tulajdonképpen az ott. És ahogy nézte-nézte, rájött, hogy egyáltalán nincs is rá szüksége, s eldobta anélkül, hogy szívott volna belőle. Amikor ezt elmesélte, már nyolcvanhárom éves volt, vagyis hatvanegy évig elvolt a dohányfüst nélkül, amit pedig valamikor hat éven át olyan fontosnak talált. Kapott Istentől tízszer annyi időt szabadságban tőle. Hát ezért fontos, hogy maradjunk jövevények és zsellérek, akik nem rendezkednek be olyan nagyon az életükben, hogy már senki és semmi nem tud segíteni rajtuk.

Vándor mivoltunknak van azonban egy olyan magaslata, ahova valóban csak a Jézus követői jutnak. Még ez a folytonos úton járás is véget érhet egyszer, éspedig lelki értelemben, a megérkezés örömével. Így olvassuk: „Nem vagytok immár jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei Istennek, akik fölépíttettek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegelet-kő maga Jézus Krisztus, akiben az egész épület szép renddel rakatván, növekedik szent templommá az Úrban, akiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által.” (Ef 2,19-22)

Testvérek, ma országunkban a lakosság 68 %-a mondja magát hívőnek a maga vagy felekezet módján, de ebből mindössze 16 % becsüli meg a hívők közösségét azzal, hogy évente legalább egyetlen egyszer templomba is elmegy, gyakorolja a közösséget a vele egy hiten lévőkkel, 52 % teljesen nemet mond a közösségre. Elvileg igent mond ugyan Istenre, de gyakorlatban nemet mond az egyházra, a hívek közösségére. Hát ahol valóban Jézus a szegelet-kő, ott „az egész épület szép renddel rakatván, növekedik szent templommá az Úrban”. Nem szabad olyan önhittnek, gőgösnek vagy sértettnek lenni a hívő embernek, hogy valaha is nemet mondjon a közösségre, és lelkileg elmagánosodjék. A hitbeli individualizmus, a közösség megtagadása igenis bűn: annak a jele, hogy valaki fölébe helyezi magát a szentek egyességének. Nem hiszi, hanem tagadja, hogy a Szentlélek létre kívánja hozni az egyetemes anyaszentegyházat. Hány magános, beteg lélek gyógyulna pedig, mennyi depresszió, képzelgés és fóbiázás, meg önsajnálkozás érne véget, mennyi szenvedélybetegség tisztulhatna szép, büszke és tiszta életté – mihelyt emberek elmondhatják magukról, hogy „nem vagyunk immár jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei Istennek”.

Ennek a nagyszerű igének két oldaláról hallottunk ma. Az egyik az volt, amíg valaki még el sem jutott ide, és azt hiszi, övé a lakása, övé a telke, övé a magántulajdona, övé a nagy igazsága és övé a megváltoztathatatlan természete is. Az ilyen állapotban lévőknek azt mondja az Úr: jó lenne egy kis alázat és csönd, elismerni végre, kié a föld és annak teljessége – mi pedig jövevények vagytok és zsellérek, semmi más. Az Ószövetség emberei idáig, ennek felismeréséig, íme eljutottak.

Az ige másik, még továbbhaladó része azonban, ami az Újszövetségből szólongat minket, azt mondja, ha ide elérkezett valaki, azért van még tovább. Nem csak vándorlás, nem csak zsellérsors, nem csak örök úton járás lehet a hívek élete, hanem otthon és hazaérkezés is. Még az élet fájáról is enni kap, aki győz, olvassuk a Jelenések könyvében (Jel 2,7), pedig milyen véglegesnek látszóan elveszett az a Paradicsomban. És az sem véletlen, hogy már az Ószövetség is többször említi az idill nagyszerű látomását: Azokban a napokban ki-ki meghívja felebarátját a szőlő és a füge alá. (1Kir 4,25, 2 Kir 18,31, Mik 4,4, Zak 3,10) Mert Krisztusban tényleg eljön hozzánk az üdvösség, és akik őt követik, ezt a csodát élik át: „Nem vagytok immár jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei Istennek. Fölépíttettek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegelet-kő maga Jézus Krisztus, akiben az egész épület szép renddel rakatván, növekedik szent templommá az Úrban, akiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által.”

Erre a két lépésre kaptunk hát tanítást ezen a mai napon: kigyógyulni a „saját tulajdon” betegségéből, valójában a berendezkedett élet bálványából, ahol minden az enyém és minden rendben van – elfogadni az Urat igazi tulajdonosnak és magamat jövevénynek és zsellérnek. „Nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük”. (Zsid 13,14) Ha pedig már erre eljutottam, tudok úton járó vándor lenni, semmi más, akkor lássam meg a még magasabb szintet: én, a jövevény és zsellér, Krisztusban lehetek Isten hajléka, szent templom, és mi együtt épülhetünk a közösségben, az anyaszentegyházban az ő hajlékává a Lélek által. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, szégyenkezve valljuk meg, hogy mindent a magunkénak gondolunk, ami csak a kéznél lévő dolgokhoz tartozik. Kisajátítottuk testünket, életünk idejét, és azt hisszük, az egész világegyetem berendezése a mi dolgunk. Taníts meg minket arra az alázatra, hogy te vagy a tulajdonos, tiéd a föld és annak kereksége, mi pedig csak jövevények vagyunk. Ments meg a kényelmes és önhitt berendezkedettség bálványától, akár anyagi javakról, akár a gondolatok és igazságok világáról van szó. És engedd meg nekünk, ha mind erre már készen állunk, hogy megtapasztaljuk a mégis hazaérés örömét, az idillt, ami az üdv előképe, s aminek első zsengéje a hívek közössége. Segíts együtt növekedni hajlékoddá, szent templommá a Lélek által. Ints, feddj, gyógyíts és vigasztalj mindnyájunkat! Ámen.

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.