Igehirdetés 2010.október 24.
Kit lehet győztesnek tekinteni?
Lekció: I. Krón. 21,1-13
Textus: Mt. 10,39
„Aki megtalálja életét, elveszti azt, és aki elveszti életét énérettem, az megtalálja azt.”
Imádkozzunk!
Mennyei jó Atyánk, megköszönjük neked az új vasárnapot. Íme, itt lehetünk házadban, és segítségül hívhatunk téged minden fáradtságunkban és elesettségünkben. Köszönjük, hogy egymásban testvérnek adtál minket és azt akarod, hogy egymás hite által is épüljünk. Szeretnénk most letenni mind azt, amivel beszennyeztük életünket. Segíts minket megtisztulni a hamisságtól, amivel egymás felé fordulunk és attól a hamisságtól is, amivel saját magunkat áltatjuk. Te szent és igaz Isten vagy, és át tudod formálni a mi szívünket, cselekedj most velünk hűséges szereteted szerint. Szólj hozzánk éltető igével és igaz, tőled való tanítással. Megváltó Jézusunk nevében kérünk, emeld fel a szívünket tehozzád, és add a te Lelked az ige szólójának és hallgatóinak egyaránt. Ámen.
Igehirdetés
Tegnap volt nemzeti ünnepünk, és bár ezt a történetet elmondtam már évekkel ezelőtt az év ilyen időszakában, azért szívesen elmondom újra és újra. Húsz éve annak, hogy 1990-ban már hazafelé jöttünk féléves amerikai vendégszolgálatomról és megálltunk pár napra New Yorkban. Felmentünk a World Trade Center akkor még álló ikertornyai egyikébe és gyönyörködtünk a kilátásban. Amikor lejöttünk lifttel a századik emeletről, és az épület előtti aluljáróban megettünk a családdal egy hamburgert, a hindu turbános elárusító megkérdezte tőlünk, milyen nyelven beszélünk egymás között, mert hallja, hogy az nem angol. Mondtuk neki, hogy magyarul, mire ő így válaszolt: Nem felejtettük el 1956-ot! Nehéz elmondani, mit is jelentett ott a messze idegenben ez a mondat, ami ráadásul nem is egy amerikaitól, hanem egy hindu embertől hangzott el. És talán nem csoda, hogy amikor idehaza évente emlékezünk az 56-os forradalomról és szabadságharcról, sokan talán egészen ünneptelen szívvel is, nekem mindig eszembe jut, mit is mondott a mi emberünk ott minekünk a saját ünnepünkről, és rólunk, magyar emberekről ezzel a mondattal.
Két nappal ezelőtt a szentendrei Református Gimnáziumban is tartottunk megemlékezést, mégpedig egy csendes-nap keretében, amikor nem tanórák voltak. Évente háromszor szoktunk ilyen napot tartani. Ennek a mostani csendes-napnak igazi témájául a lelki harc és a lelki győzelem kérdését tettük, és erről szóltak igemagyarázatok, előadások, és erről voltak beszélgetések az osztályokban. Mit jelent győzni? Melyik harc számít „nemes harcnak” (II. Tim. 4,7), amiben helyt kell állnunk, és melyik harctól kell messze elvonulnunk, amiben nem is volna szabad részt vennünk? Akaratlanul is felidéződött bennem, hogy amikor kisfiúként a testvéreimmel számoltuk a tanokat, amint vonulnak ki a házunk előtt Gödöllőn át a fővárosból, hogy aztán pár nap múlva ugyanaz a háromszáznál több tank visszamenjen ugyanazon az úton és szétlője Budapestet, vajon ők győztesek voltak-e valójában?
Foglalkozzunk most azzal a kérdéssel, hogy mikor győztes az ember, mit lehet valóban győzelemnek tekinteni. Mert az ember néha elkeseredik, hogy neki nincsenek ragyogó eredményei. Talán átlagos az élete, vagy talán éppen mostanában letaposták, emberségében megalázták, és még a tehetősek közé sem tudja magát sorolni, hanem esetleg anyagi gondjai is vannak – akkor hát nem ér az élete semmit? Ki a győztes ember, milyen győzelem az, amit igei mércén, keresztyén szemmel is győzelemnek lehet tekinteni? Keressük most a választ abban a bibliai történetben, ahol Dávid népszámlálást tart, és az eredmény katasztrofális. Ezt a történetet ma egy hete, a múlt vasárnapi igehirdetésben is érintettük már, de aztán hét közben, a csütörtöki bibliaórán is újra felmerült, hogy ugyan miért kellett hetvenezer embernek elpusztulnia egy egyszerű népszámlálás miatt, úgyhogy mindenképpen érdemes visszatérni rá.
Dávid az események idején hatalma csúcsán van. Katonai sikerei, azt lehet mondani, páratlanok. Jeruzsálemet már a fővárosává tette, visszahódított azt a jebúsziaktól, és oda vitte a szövetség ládáját is nagyszabású ünnepi menetben, pompás áldozatokkal. Már templom építését is fontolgatja, hiszen legyőzte az ammoniakat, és a filiszteusok felett is három hatalmas győzelmet aratott. Külpolitikáját a szíriai uralkodó Hírám barátsága támogatja, van tehát jó szövetségese is, nyugodtan gondolhat birodalma kiterjesztésére. Miért tart népszámlálást? Azért, hogy egy tervezett nagyszabású hódító háborúhoz előzetesen tisztában legyen az országa erejével, hány hadra fogható, hány kardforgató férfi van Izraelben. Csakhogy ezt a háborút nem az élő Isten bízta rá, és itt most nem a népe megvédéséről, már csak nem is a megígért tejjel-mézzel folyó terület birtokbavételéről van szó, mert az megtörtént, hanem közönséges hatalmi ambícióról. Dávidnak fejébe mentek a sikerei, hatalmasnak és erősnek érzi magát, ezért hát háborúzni akar.
De ne gondoljuk, hogy itt összesen ennyiről, az elbizakodottságról van szó. A Biblia kevés szóval és néhány képpel sokkal mélyebb valóságokat tár fel előttünk ennél. Itt arról van szó, hogy Isten embereit egész életük során mind végig az a követelmény méri meg, hol is tartanak hitbeli értelemben, hogy meg tudnak-e, és meg akarnak-e maradni lelki nyitottságban, érzékenységben, Istenre-figyelésben, vagy, ha úgy tetszik, megszólíthatóságban és vezetettségben. Minden hívő ember előtt két lehetőség áll: éberség és vezetettség az egyik oldalon, vagy pedig rutin és a lendületből folytatott élet a másikon. Nagyon is kényelmetlen dolog nyitva hagyni a lényünket, mintegy az egzisztenciánkat, és azok közé tartozni, akik az igazság dolgában még kérnek, keresnek és zörgetnek. Igen könnyen megesik, hogy ehelyett bezárul a szív, és azt mondja magának, minden fontos dologgal már tisztában vagyok, megy nekem már az élet magamtól is. Dávid a maga uralkodói életének ebben a szakaszában pontosan ezt az utóbbi állapotot mutatja fel. Egy szóval sem mondat neki Isten, hogy gyűjtsön sereget és indítson háborút, de ő éppen most érzi magát erősnek, hát harcolni akar, és ehhez népszámlálást tart, vagyis készülődik. Sok egyéb mellett azt is elmondja nekünk ez a történet, hogy nem igaz az, hogy minden körülmények közt magasabb rendű lenne a cselekvés és az aktivitás, mint a békés szemlélődés. Igenis, vannak olyan aktivitások, amik csak belőlünk fakadnak, nincs mögöttük az élő Isten hívása, és ezek csak rólunk szólnak, a mi hírünket és a mi dicsőségünket hivatottak fényezni, és nem építik Isten országát. Sőt, az is megeshet, hogy éppenséggel valami rosszat munkálnak, mint itt is, ahol a történet szerint feleslegesen meghal hetvenezer ember. Mert a bűn a maga következményeivel olykor nem csak az elkövetőjére hat ki, hanem sajnálatos módon mások életébe is beavatkozhat, főleg ott, ahol emberek meg vannak győződve arról, hogy nekik nem kell éhezni és szomjúhozni az igazságot, mert ők már birtokolják azt.
Ez a régi, ószövetségi történet világossá teszi előttünk azt a modern igazságot, hogy az ember élete és egzisztenciája igenis nagyon be tud záródni, el tudja veszíteni a nyitottságát, még ha akár uralkodó és külső tekintetben sikeres, és elvileg akár hívő ember volna is valaki. Mert a vezetettséget nem pótolja semmi. Az ember Isten gyermeke, ami azt jelenti, hogy soha nem léphet Ura helyébe, mindig meg kell maradnia alázatban. Ez az alázat mindig fölfelé figyelést és érzékenységet, lelki értelmű megszólíthatóságot jelent, vagyis végeredményben nem kevesebbet, mint azt, hogy az embernek tudnia kell változtatni álláspontján, sőt, nem ritkán önmagán is. Az embernek oda kell vinnie a szándékait Istenhez, ami egyáltalán nem könnyű dolog. Nagyon is bele szoktunk szeretni egyik-másik tervünkbe, és mire észrevesszük, ezek már magától értetődő dolgok, mint Dávidnak a népszámlálás volt. Még a fővezére, Joáb sem tudta lebeszélni róla, összesen annyit tudott tenni, hogy legalább meghamisította a népszámlálás eredményeit, vagyis a dolog még ilyen értelemben sem volt sikeres. Amit csak mi találtuk ki, és nagyon is helyesnek gondolunk, miközben vezetetlenül, sőt talán engedetlenül is megyünk a magunk feje után, azzal általában mások életét is rongáljuk. Éppen ezért nem csak szándékainkat, hanem még az érzéseinket is oda kell vinnünk őhozzá hitelesítésre. Mert az érzések legalább úgy hozzá tudnak nőni a lényünkhöz, mint a tervek, és egy idő után már összetévesztjük magunkat az érzéseinkkel. Az embernek nem szabad magát összetévesztenie még a saját egyéni énjével sem. Ezt a mi énünket a világ percről-percre befolyásolja. Meg tudja sebezni, be tudja piszkolni, meg tudja alázni vagy éppenséggel hamis fénnyel tudja bevonni, el tudja kápráztatni – ilyenkor lesz például valakiből úgynevezett „celeb”, aki mindjárt el is hiszi magáról, hogy ő lett valaki – és nagyon sok ember tényleg azt gondolja, hogy ő nem más, mint az egyéni énje, ami éppen ilyen vagy amolyan állapotban van. Pedig, akár mi is történne az egyéni énünkkel, jó vagy rossz dolog, nem szabad engedni, hogy bezáródjon, állandósuljon, megkövesedjen – hanem meg kell őrizni a nyitottságát, az érzékenységét, egészen odáig elmenően, hogy újra gondoljuk, és ha kell, aljától a tetejéig újra megfogalmazzuk még azt is, kik is vagyunk tulajdonképpen. Tudni kell felülvizsgálni tehát a legerősebb érzéseinket is, mert Dávid esetében is az érzésekből fakadtak a szándékok, és lettek aztán a tervek, nem pedig az éber, belső figyelésből és a vezetettségből. Ez az alapállás a hívő ember számára mindig a hívő élete halálát jelenti, és pontosan ez a belső állapot jelenik meg a népszámlálásból fakadó katasztrófa képében külsőleg, mégpedig az egész népre kihatóan, hiszen Dávid nem csak magáért, hanem az egész népéért felel. Ha ő eltéved, az egész népe megsínyli, ha ő lelki halott lesz, sokan válnak körülötte halottá – még fizikai értelemben is. Mert az életünkben mindig belülről kifelé zajlanak a dolgok. Ami bent van, az kezd megvalósulni odakint is.
Érdekes módon azt is elmondhatjuk, hogy a bezárult egzisztencia rendszerint elveszti a maga igazságát, igaz-voltát is, mert az énünk ebben a bezárult állapotában elveszti az egyik legfontosabb dolgot, a tisztulásra való képességét. Mivel bezárultunk Isten előtt, ezért bezárulunk egymás előtt is, és titkaink lesznek. A közlések elvesztik az őszinteséget és a jó szándékot, emberek hadjáratokat indítanak egymás ellen pletykák, rossz szavak és hát mögötti beszéd formájában. Azon veszik észre magukat, hogy minden áron győzni akarnak, megjelenik a hiúsági kérdés és a hatalmi harc – ez pedig maga a vesztés, akár mi is lenne a dolog kimenetele egyébként. Az emberek elvesztik egymást, elvesztik a barátságot, sokszor még házasságon belül is, aztán elvesztik a közösséget, a testvéri összetartozást, és lassan már csak sebeik és ellenségeik maradnak.
Hát ezért tanácsos arra figyelnünk, amit Jézus mond. Aki megtalálja életét, elveszti azt, és aki elveszti életét énérettem, az megtalálja azt. “Megtalálni az életünket” ugyanis azt jelenti, hogy berendezkedni. Berendezkedni pedig lelki értelemben azt jelenti, hogy elveszteni az éberséget, figyelést, elveszteni a vezetettséget, mint az Dáviddal is történt. Jézus nem ezen az úton járt. Ő az utolsó éjszakán is azért küzdött, mi lehet az Atya akarata, és halálos tusakodásában homlokáról úgy hullott a földre verejtéke, mint a vércseppek hullanak – hát ez hiányzik a berendezkedett ember életéből. A belső küzdelem az igazságért. Jézus nem csak éhezte és szomjúhozta az igazságot, hanem harcolt és tusakodott is érte, mégpedig halálos tusakodással. Neki nem volt magától értetődő az igazság, ő nem hordta az igazságot a zsebében, mint sok hitbeli értelemben elaludt vagy megbetegedett ember. Ő imádkozott érte, s végül meg is kapta az Atyától. Akkor mondta tanítványainak, hogy most már aludhattok és nyugodhattok.
Amikor ő arra biztat minket, ne azok közé tartozzunk, akik „megtalálták életüket”, vagyis berendezkedtek, hanem őérte veszítsük el azt – akkor azt mondja, nyissuk ki az életünket. Elsősorban ő előtte, aki egyedül méltó arra, hogy életünkben bármiről is a döntő szót kimondja. Tervekről és érzésekről, de még a saját énünkről és legfőképpen az igazságunkról. Ez a legfontosabb minden hívő ember életében minden nap: kinyitni magunkat az Úr előtt. Amikor pedig ezt megtettük, és tényleg odafigyeltünk arra, amit ő mond nekünk, akkor nyissuk ki életünket egymás előtt is, mert az őszinte, jó szándékú és segítő közlés olyan, mint az oxigén. Ahol Jézus szeretete igazi, ott azonnal megterem az egymás iránti szeretet is, ez ilyen egyszerű. És amikor az életünket valóban „elvesztettük” már őérte, akkor csodálkozva tapasztaljuk, hogy sokkal jobban megtaláljuk azt, mint amikor bezártuk és magunknak akartuk megtartani. Így találnak fitestvéreket, nőtestvéreket, atyákat és gyermekeket egymásban Isten népének tagjai. Így épül a gyülekezet, így lesznek egymásnak testvérei talán még családtagok is, akik esetleg már sokszor megbántották egymást, és minden gyarlóságot tudnak egymásról. Isten segítsen minket ezen az úton! Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük, Urunk Jézus Krisztus, hogy te nem csak kerested az igazságot, hanem kockára tetted érte a saját életedet, és áldozatot hoztál mindnyájunkért. Segíts minket, hogy bezárt életünket meg tudjuk nyitni előtted és egymás előtt. Imádkozunk a bajban lévő emberekért, akik elvesztették otthonukat és nem látják, hogyan tovább. Imádkozunk a testi-lelki gyógyulásra várókért, hogy kegyelmed megújíthasson minden megfáradt életet. Megköszönjük annak a fiatal testvérünknek gyógyulását, akik ha mankóval is, de a saját lábán lehetett itt ma köztünk hónapok után, és nem kell többé tolókocsiban ülnie. Imádkozunk a következő hétért, segíts mindnyájunkat elveszteni életünket teérted, hogy megtaláljuk azt. Ámen.
