2002. szeptember 22.
dr. P. Tóth Béla
Komolyság és komolytalanság
Lekció: Lk. 18:35-43
Textus: Ef. 5:16
“Áron is megvegyétek az alkalmatosságot, mert a napok gonoszak!”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, hálás szívvel köszönjük a sok jót, amiben részeltettél minket az elmúlt héten. Köszönjük a munkát, amit elvégezhettünk, az egészséget, amit tőled kaptunk hozzá. Köszönjük a közösséget, amit ajándékodból gyakorolhattunk. Légy áldott a szép őszi napfényért, a vasárnap öröméért, családi otthonainkért és az igéért, amivel lelkünket tápláltad. Tudod jól, Urunk, hogy most is sok szégyenkezni valónk van, hiszen a te akaratod jó és igaz, mi pedig nem vagyunk azok. A magunk vágyai és szándékai szerint éltünk, figyelmen kívül hagyva, mi kedves te előtted és mi az, ami utálatos. Ezért volt annyi félreértés és feszültség, szeretetlenség és megbántás emberi kapcsolatainkban, ezért ment kárba annyi ajándékod és lettünk magunk is szomorúak és szárnyaszegettek belső emberünkben. Segíts most minket Szentlelked erejével, hogy visszatérhessünk tehozzád és megtaláljuk igazi önmagunkat. Egyedül te ismered emberi életünk igazi rendjét, egyedül tőled várhatjuk a gyógyító és helyreállító szeretetet, ami újra megalapozhatja életünk épületét, amit magunkban csupán homokra építettünk. Adj nekünk értelmet és alázatot, adj tisztán hallható isteni vezetést, élő igét, ami formálja lényünket és utat mutat szívünk érzéseinek éppen úgy, mint cselekedeteinknek.
Ámen.
Igehirdetés
Aki járt már Salzburgban, ebben a gyönyörű városban, az láthatta Mozart szülőházát és azt a házat is, ahol valamikor élt és alkotott a zeneszerző. Sok múzeumi szobát végigjárhat itt az ember, amelyekben érdekes dolgok láthatók. Számomra a legfelejthetetlenebb mégis az a szoba maradt, ahol Mozart kottáit, amik az általa komponált zenéket tartalmazzák, egymásra rakva láthatja az ember. A padlótól a mennyezetig tart ez az oszlop, pedig a zeneszerző nem érte meg a harminchatodik születésnapját, amikor meghalt. Megdöbbentem, amikor láttam azt a töménytelen sok kottapapírt és ma sem tudom elfelejteni. Azt mondják, Mozart lángelme volt; zseni, aki egy évszázadban talán ha egy születik. Biztosan igaz. Ám hiába lett volna a ragyogó tehetsége, ha nem párosul kivételes szorgalommal, becsületes napi munkával, mondjuk így, komolysággal is. Ahhoz, hogy olyan életművet hagyjon maga után, amilyet hagyhatott, nem csak tehetségre, de a tehetsége becsületes kiművelésére, végtelen állhatatos munkára, komolyságra is szüksége volt.
Ma erről szeretnék beszélni, a komolyságról, mert az igeszakasz, amit az előbb felolvastunk, egy beteg ember gyógyulásának titkát is ebben láttatja velünk. Egy útszéli koldus, aki még hozzá vak is, valóban szerencsétlen ember – az egészségesek korholják is, amint Jézus után kiabál, hallgasson el. Ő úgy is menthetetlen, maradjon ott az árokszélen, ahol van. Ám ő nagyon meg szeretne gyógyulni, mondjuk így, komolyan veszi a gyógyulást, és kiderül, hogy Jézus hatalma sem ott ér véget, ahol a legtöbben azt gondolják. Jó ezen elgondolkodnunk mai vasárnapunkon, ezért hát szenteljünk időt a komolyság és a komolytalanság témájának.
Kezdjük a rosszabbik végén, a komolytalansággal. Nem látszik veszélyes dolognak az esetek nagyobbik részében, mert többnyire ilyen mondatok mögé bújtatva jelenik meg, hogy “megengedhetem magamnak?.” Megengedhetem magamnak, hogy ha diák vagyok, hogy eltöltsek úgy egy délutánt,hogy semmit nem tanulok, vagy csak éppen a legszükségesebbeket. Megengedhetem magamnak, persze, nem biztos, hogy ki fognak hívni felelni. Ám eltelik egy-két év, és kiderül, hogy egyetlen egyetemre vagy főiskolára sem vesznek fel, csak a százezreket kérő fizetős helyekre, és ott is csak akkor fogok tudni helyt állni, ha vért izzadva bepótolom azokat a délutánokat, amiken úgy éreztem, megengedhetem magamnak a komolytalanságot.
“Megengedhetem magamnak” – mondta el egy alkoholista arról a pillanatról, amikor száztizennegyedszer visszaesett. Szépen sütött a nap, nem volt senki, aki látta volna, hát ő “megengedte magának” azt az első poharat, ami után aztán mindig nagyon is sok pohár következett. Milyen súlytalan, szinte boldogító érzés: ez a “megengedhetem magamnak”…! Aztán összeverekedett a taxisofőrrel, betörte az arcát, bírósági tárgyalásokra kellett járni, elfordultak tőle a barátai, csak az ivócimborák maradtak?mert a komolytalanság, egy csúnya, de mégis érthető mai szóval a linkség a legtöbbször nem tűnik súlyos dolognak, hiszen csak arról van szó, és ezt valóban a gonosz, az élet ellensége sugdossa a fülünkbe, hogy értékesek vagyunk, hiszen, lám, megengedhetjük magunknak?
És így fogott hozzá a jóbarát a jóbarát feleségének megszerzéséhez, amikor a sajátja egy pár napig távol volt, “megengedhetem magamnak”, gondolta magában. Vagyok olyan értékes férfi?és csodálkozott, amikor nem hogy megszerezte magának azt a valakit, hanem elvesztette, mint őt valamire is becsülő barátot, s most már mindig szégyenkezhet előtte, amikor csak a szemébe néz.
Nem tűnik a komolytalanság nagy súlyú dolognak. Éppen ez benne a veszedelmes, hogy legtöbbször nem látszik veszélyesnek, csak egy kicsit érdekesnek, kalandosnak, néha még ígéretesnek is. Pedig, hogy milyen egy önmagát félig kifutó ember, aki mindig csak azt mondogatja magának, hogy nem vittem annyira, amennyire tehetségem lett volna, vagy milyen egy szenvedélybeteg lelke, aki csakis és kizárólag a saját komolytalansága miatt kell évtizedeket vergődjön, vagy milyen egy összetört házasság, amit ember legyen, aki valahogy összefoltoz, és mindenki szenved, akinek köze van hozzá és egy csepp becsület van benne, nos, aki ilyeneket látott már, annak nem kell sokat magyarázni, mi is a komolytalanság igazi súlya.
A komolytalanság rendszerint még igazolást, felmentést is tud adni önmagának. “Mi történik, legfeljebb kimaradok valamiből?” És valóban ennyi történik! Az ember kimarad valamiből, ami életét magasabb szintre emelhetné. Aztán ott találja magát az ember, ahol az úgynevezett “valóság-show” műsorok szereplői állnak, és a bekamerázott lesekedés izgalmait kedvelő emberi törmelékek. Dante mondja a pokol bugyrait járva egy helyen, hogy veszekedést hallott egy ablakból, és akaratlanul odafigyelt, ugyan miről szól a veszekedés. Aztán hirtelen elszégyellte magát, mert eszébe jutott, hogy a legalantasabb emberek szokása az, hogy mások életébe lopva beletekintenek vagy belehallgatnak. Olyasmikbe, amiket azoknak az embereknek esetleg mélyen szégyellnie kellene; de hogy a tévéműsoroknál maradjunk, a szerkesztők jól láthatóan azon vannak, hogy immár semmit senkinek szégyellnie ne kelljen, és a mocsokban való turkálás legyen az emberek kedvenc csemegéje és lelki tápláléka? Itt tartunk, testvérek! És mind ez semmi több, csupán csak komolytalanság. Vállrándítás, egy két szó arról, hogy ma ilyen a világ – és a dolog el van intézve.
Mi történik, legfeljebb kimaradok valamiből? Igen, az ember kimarad a komolytalansága miatt abból, amiért ide érkezett erre a világra: hogy végigjárjon egy utat, amin távoztakor magasabban áll, mint amikor ide érkezett. Ez az, ami miatt jöttünk. Egy gondolkodó “Isten kisérleteinek” nevezte az emberi életutakat, arra utalva ezzel, hogy Isten mintegy szabadon engedte az embereket, az egész teremtett mindenségben páratlan módon, hogy lássa, melyik mire jut. A legtöbb ember a szerzésben, a birtoklásban és a hatalomban látja az előrehaladását, pedig bensőnkben kellene előbbre jutnunk. Ezt mindnyájan érezzük. Ezt a benső előrehaladást teszi lehetetlenné a komolytalanság, és az ember kimarad abból a lehetőségből, ami az emberélet legfontosabb ügye lenne, amiért ideérkezett, hogy élete nemesedjen.
Beszéljünk hát arról is, hogy milyen az, ahol nem komolytalanság uralja az emberi mértékeket. Mozartot, a derű muzsikusát említettük az előbb, de nyugodtan említhettük volna Bach János Sebestyént is, akinek súlyosabb, méltóságteljesebb és ünnepélyesebb a zenéje. Minden vasárnapra komponált egy kantátát, az ünnepi és a közvasárnapokra egyaránt, és ha elgondoljuk, hogy komoly, nagy zeneszerzők olykor egész életükben egyetlen vagy két, három kantátát írtak, akkor értjük, mit is jelent ez a teljesítmény. Nagy dolgokat nem lehet erőfeszítés nélkül létrehozni! Minden létrehozásához, ami csak érték, komolyság kell.
Az a férfi, aki Jézus után kiáltott, az a vak koldus nem volt komolytalan ember. Lehet, hogy valamikor az volt, nem tudjuk, de most, amikor a történet játszódik, már nem az. Így és csakis így lehet meggyógyulni: ha az ember egész szívvel akarja a gyógyulást. Ez a belső odafordulás egy ügy felé az ember legszentebb lehetősége. Azt gondolnánk, hogy meggyógyulni már csak mindenki akar, ehhez az “ügyhöz” nem kell odafordulni, de ez nem így van. Nagyon sok tapasztalat mutatja, hogy a betegség igazi arca az, amikor valaki már nem is akar gyógyulni. Elhitte, hogy úgy sincs gyógyulás, belenyugodott a romlásba. Valóban van a világon orvosilag gyógyíthatatlan betegség, nem ezt akarom elvitatni. Néha még ezekben is történnek csodálatos felépülések, ezért a reményt mindig fenn kell tartani, még ha emberileg valóban nincsen is segítség. Ám a bűn, mint romlás nem tartozik ebbe a kategóriába. Az ember lelki megromlottsága sohasem végleges. Nincs olyan mélység, tagadás, megromlottság, amiből ne lehetne a kegyelemmel találkozva kijönni. Erről szól a vak meggyógyulása itt a Lukács evangéliumában. A vakság itt egyszerre jelenthet testi és lelki látáshiányt, az evangélium nyelvén mindig mind a két dimenzió jelen van, éspedig egyszerre.
Mit mond nekünk ez a történet? Azt, hogy Isten Krisztusban komolyan vesz minket, vak embereket! Nem “megy el” mellettünk, nem száll el felettünk angyalszárnyakon, égi magasságban. Nem mond le egyetlen, árokszéli emberről sem. Neki mind fontosak vagyunk és komolyan is vesz minket. Olyan jelek mutatják ezt, hogy például nagyszerű körülményeket teremtett számunkra. A napfény, a levegő, a föld, a víz csodálatos ajándékok, amíg el nem piszkoljuk őket; a föld valóban paradicsomnak van teremtve. Nem tesszük jól, ha megszokjuk és elfeledkezünk Isten alapvető ajándékairól. Ezeket a körülményeket ő adta nekünk, mert tudja, hogy ezekre szükségünk van. Eszembe jut általános iskolás korom egyik emléke. Tornaversenyre mentünk az iskola képviseletében a csapattal és a tornatanárunkkal. Akkoriban még ritka dolog volt a narancs, de a tanárunk a vonatállomáson ezzel lepett meg minket, mint mondta, mert kell az energia a jó versenyzéshez. Nagyon örültünk neki, és máig emlékszem erre az ajándékra. Hát vegyük már észre mi is, testvérek, hogy micsoda körülményeket teremtett nekünk a mi gazdánk! Mennyi mindent kaptunk! Csak ezen az elmúlt héten is! Megköszöntük-e esténként imánkban, és arra használtuk-e, amire kaptuk?
Aztán itt van az a számtalan lehetőség, amivel az ember élhet. Ez is mind ajándék! Olyan unalmas és prózai emberekké tudunk válni! Igazán ránk fér, hogy megint a művészektől vegyük a példát, hogy elmenjünk például egy-egy kreatív művész tárlatára. Itt a városunkban is van éppen elég, hogy elcsodálkozzunk azon, micsoda gazdagság bontakozhat ki egészen egyszerű alapmotívumokból. Van művész, aki két-három alapforma körül egész világokat tud teremteni, variációk ezreit, pedig olyan egyszerű építőkövekből dolgozik.
Isten úgy vesz minket komolyan, hogy nekünk is lehetőségek ezreit adja. Az már igazán a mi bűnünk, hogy ezeket a lehetőségeket észre sem vesszük. Lehetővé teszi például a megtisztulást, az elmélyülést. Lehetővé teszi, hogy új szempontok kezdjék el uralni a gondolkodásunkat, amik addig meg sem jelentek a színen. Lehetővé teszi, hogy őt magát jobban és jobban megismerjük. Lehetővé teszi, hogy önmagunkat tisztábban és becsületesebben lássuk, mint önáltatásainkban szoktuk. Mi kell még ezeken túl?
Csak ne lennének a vágyaink olyan végtelenül földszintesek! Ad ő nekünk lehetőséget szárnyalásra, emelkedésre, nemesedésre éppen eleget – csak legyen, aki él ezekkel a lehetőségekkel!
A vak koldus nem hagyta kihasználatlanul a pillanatot. Ilyen pillanat minden ember életében legalább egy adatik. Nem biztos, hogy több, de egy biztosan, mindenkinek. Ahogy a költő mondja, az angyal mindenki felett legalább egyszer elrepül. Úgyhogy nem mondhatjuk, azt, hogy mások miatt vagyunk ott, ahol vagyunk. A helyét, a helyzetét mindenki alaposan megszolgálja, és szemrehányást nem másoknak kellene tennie, ha elégedetlen a sorsával. Vannak ugyan rajtunk kívül álló tényezők is, de nem ezek szokták megkeseríteni életünket.
Miért kell komolyan vennünk az életünket? Isten miatt. Ő miatta, aki halálosan komolyan vesz bennünket. A golgotai kereszt azt jelenti, hogy Isten szeretete halálosan komoly dolog. Nem jelkép és nem színjáték, hanem valóság, ahogyan az ott elfolyt drága vér valóság volt.
Ő miatta kell komolyan venni magunkat. Ez azt jelenti, hogy le ne késsünk a saját életünkről. Áron is megvegyétek az alkalmas időt, mert a napok gonoszak! Micsoda ébresztő üzenet! Elcsordogál az élet, és az ember, mire felébred, már nincs ideje rendbe hozni a lelkét, megtalálni élete értelmét, szolgálni másoknak szeretetben, mert addig csak magának élt. Nem vette meg áron is az alkalmakat – hát a gonosz alkalmak cserbenhagyták, nincs több belőlük, vége?Hát ezért kell komolyan venni magunkat.
Aztán vegyük komolyan egymást is. A másik ember nem tárgy és nem eszköz. Valaki elmondta szenvedését, vágyakozik valaki után. Aztán kiderül, hogy ez a vágyakozás csak őróla magáról szól, a másiknak semmi köze őhozzá. Így hát az a másik ember az ő életében igazából csak az ő egyszemélyes boldogságának az eszköze, semmi más. Szinte olyan, mint egy tárgy, egy játékszer, akit meg kellene szerezni, és akkor előállna a boldogság?ó, dehogy!
Ahol a másik ember nem több, mint boldogságom eszköze, ott tanulni kell még a másik ember komolyan vételét.
És legfőbb képen tanuljuk meg komolyan venni őt, aki úgy szeretett minket, hogy önmagát adta értünk a kereszten. Ő a világegyetem középpontja, a legfőbb jó, az igazán Isten és az igazán ember. Ő a mi üdvösségünk és ő a mi vigasztalásunk. Őbenne van megalapozva az anyaszentegyház, vagyis az egymásra találó, megszentelt emberiség. Őnélküle nincs béke és nincs emberség, csak önzés és erőszak. Őhozzá kell visszatérni mindnyájunknak. Ő az, aki meg tud gyógyítani egy vak koldust, egy félre lökött, semminek tekintett roncsot is.
Ő az, aki adta az ajándékokat, amikkel olyan gazdag ez a világ; csak tönkre ne tegyük. Ő az, aki nekünk adta a most még számunkra is ismeretlen lehetőségeket; csak legyen, aki betölti ezeket. És ő az, aki képessé tesz minket arra, hogy komolyan vegyük magunkat szolgáló életekké lenni; hogy komolyan vegyük egymást, hogy ne tárgy és használati eszköz legyen a másik ember. És komolyan vegyük Istenünket, aki Krisztusban ma is meg tud gyógyítani minden vakot és minden koldust. Ezek a vakok és ezek a koldusok mi vagyunk, és ő éppen értünk jött, és minket keres ma is. Hát kiáltsunk utána egész szívünkből, és meg fogja hallani.
Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, köszönjük, hogy sok jót adtál nekünk itt a földön, és szem nem látta, fül nem hallotta, ember szíve meg sem gondolta, amiket azoknak készítettél, akik téged szeretnek. Köszönjük a jó hírt, hogy fontosak vagyunk neked és komolyan veszel bennünket, nem pedig félvállról, mint mi egymást és magunkat. Bocsásd meg sok komolytalanságunkat, amikor súlytalannak ítéltük azt, amivel pedig mások életét is romboltuk, nem csak a sajátunkat. Taníts minket áhitatos, szent komolyságra, ami nélkül eljátszuk az időt, a lehetőségeket és kegyelmed minden ajándékát. Imádkozunk azokért a testvéreinkért, akik ezen a héten vettek búcsút szerettüktől, légy vigaszuk és adj számukra lelki megbékélést a gyászban. Imádkozunk beteg testvéreinkért, hogy hitet és reménységet találjanak, az emberektől pedig szeretet érje őket.
Add a te gyógyító jóságodat, így imádkozunk hozzád élő Krisztusunk. Nálad lehetetlen, tudjuk, semmi nincsen. Adjál vezetést, új látást, erős hitet, hogy végigjárhassuk az utat, amin te vezetsz bennünket, és gyógyitsad lelki vakságunkat éppen úgy, mint testi betegségeinket.
Ámen
