2000. november 12.
dr. P. Tóth Béla
Kudarcok idején
Lekció: Máté 11: 20-30
Textus: Máté 11: 27
“Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, félve szólítunk meg téged, aki kiismerhetetlen hatalom és hozzáférhetetlen világosság vagy. Mit is mondhatnánk egyebet, mint hogy könyörülj rajtunk: elismerjük hitványságainkat, nem takargatjuk vétkeinket. Bizony, sokszor és sokféleképpen vétettünk ellened, életadó, szent akaratod ellen csak ezen az elmúlt héten is. Elszórtuk ajándékaidat, lebecsültük megszólító igédet, egymás iránt türelmetlenek és gyanakvók voltunk. Kérünk Urunk, bocsásd meg vétkeinket. Messze szakadtunk tőled, aki Krisztusban jó pásztorunk vagy: ki-ki a maga útjára tért közülünk. Kérünk, gyűjts most minket egybe lelki néppé, segíts megtisztító belátásra. Nincs más reményünk csak a te szereteted. Add, hogy amíg az egy szükséges dologra figyelünk, megtisztulhasson lelkünk. Add, hogy megerősödjünk a jóban, megváltó Jézusunk követésében. Áldd meg az együtt töltött időt igéd körül, és add nekünk Szentlelkedet.
Ámen.
Igehirdetés
Minden emberről sokat mond, miként tűri a kudarcokat. Az emberi élet elképzelhetetlen kudarcok nélkül, de az egyik elkeseredik, a másik dühbe gurul, a harmadik másokat hibáztat, ki-ki vérmérséklete, természete szerint. Teli van az élet csődös, flusztrált lelkekkel, és ennek megfelelően teli van az élet kesergő emberek panaszaival, dühös kifakadásokkal és – nagyon gyakran – mások hibáztatásával.
Vajon megváltó Jézus Krisztusunk miként viszonyult a pillanatokhoz, amikor kudarc érte? Mint országjáró igehirdető, aki Isten királyi uralmát, országát hirdette, éppen ahol otthona volt, Názáreth környékén, s a Genezáreti tó partján lévő városokban szenvedte el a legfájóbb csalódásokat. Az elmaradt megtérések annyira fájtak neki, hogy feljajdult belé. Ezt mondta: Jaj neked, Korazin, jaj neked, Betsaida – ha Tiruszban vagy Szidónban történtek volna ezek, és tudjuk, hogy ezek pogány városok voltak az egykori filiszteus tartományokban – akkor régen megtértek volna, és zsákba és hamuba öltöztek volna. Kapernaum, azt hiszed-e, az égig emelkedhetsz gőgödben? “Eljön az idő, amikor a pokolig fogsz levettetni, mert ha Sodomában történtek volna azok a dolgok, amelyek itt közöttetek történtek, megmaradt volna mind a mai napig. Sorsa mégis elviselhetőbb lesz az ítélet napján, mint neked.”
Ezt mondja Jézus, és bizony keserű szavak ezek. Hiszen vitte a megújulás örömhírét, az Isten királyi uralmának közellétéről szóló híradást. Azt, hogy egyetlen lépésre van minden embertől, nem kell az égbe létrát támasztani, nem kell az embernek önmaga sanyargatásával, megsemmisítésével, aszkétikus gyakorlatok sokaságával azt kiérdemelni. Itt van, egyetlen lépésre tőlünk, éppen annyi a dolgunk, hogy a szívünket megnyissuk számára. Közel van, mindenkinek hozzáférhető: a tietek is lehet, kapernaumiak, koraziniak, betsaidaiak! De azok az emberek el voltak foglalva, mint mi is, kellett a megélhetésért loholni, ahogy nekünk is, betöltötte őket is a maguk nagy esze és okossága, ahogy mi is el vagyunk telve attól, amit gondolunk: tudjuk, mire volna szükségünk magunktól is. És a megtérés, alapjaiban való megújulás helytett marad a foltozgatás. A ruha a régi, kerül rá olykor egy-egy folt, talán tetszetős anyagból is, de ennyi az egész.
Ilyen folt, hogy az ember olykor már eljön a templomig. Néha még a lelkében is fölfohászkodik odahaza, hét közben is meg-meg jelenik az élete horizontján Isten királyi uralmának ügye, de a fő helyen nem történik változás. Középen továbbra is nagy énünk van. Annál nincs fontosabb számunkra, az él és uralkodik, egyfolytában. Az én terveim, az én érzelmeim, az én szokásaim, tulajdonságaim. Élek tovább, ahogy mindig is szoktam. Ezen kesergett Jézus, hogy nincs uralomváltás, alapjaiban minden folytatódik, ahogy régen is zajlott. Vannak foltozgatások, de nincs életújulás: nincs Isten királyi uralma az ember szíve fölött. Csak egy-egy vallásos perc, hangulat, ami tovatűnik, amint eltűnik a vasárnap. Keserű dolog lehetett szétnézni Kapernaumban, Betsaidában, Korazinban, és látni azt, hogy mennek a dolgok, ahogy szoktak is mindig menni: van piac, vannak akik elárusítanak és vesznek, érkeznek a karavánok az árúval, folyik a gazdasági élet, termelés, az emberek időnként kiszakítják magukat, ünnepelik a maguk ünnepeit. De mindezekkel együtt nincsenek megújult életek, emberek, akiknek új alapon épül az élete.
Mit mond Jézus mindehhez? Hallottuk, először is nem hallgatja el, feljajdul belé. Világosan kimondja, ahogy az ótestamentumi próféták is, szépítés és kozmetikázás nélkül, hogy a régi életetekben éltek. Testvérek, nagy kegyelem, ha feddő szóval, intéssel, talán ilyen “utolsó figyelmeztetésnek” beillő kemény szavakkal is, de megszólal az ige Ura. Meg ne vessük, el ne utasítsuk magunktól! Meg ne keményítsük szívünket, mert az olyan lenne, int kinevetni az orvost, amikor betegségünk komolyságára figyelmeztet minket. Megtehetjük, de kárunkra lesz, és utóbb megbánnánk.
Sokan azért nem olvassák a Bibliát rendszeresen, hűségesen, naponta, mert valahányszor kinyitják, ítéletes dolgot találnak benne. Mindig valami megdöbbentő, megállító, kétségbeejtő kritikát olvasnak ki belőle, és ez aztán nem kell az embernek.
Eszembe jut az a hatvan év körüli férfi, aki azt mondta nekem, amikor egészségi panaszai voltak, hogy nem mer, nem akar elmenni az orvoshoz, nehogy kiderüljön, milyen nagy baj van. És valóban nem is ment el két vagy három hónapig. Amikor aztán tűrhetetlenné kezdtek válni fájdalmai, elment, és akkor kiderült, hogy már tényleg nincs segítség. Talán két-három hónappal előtte még lehetett volna – ki tudja. Vajon tényleg meg kell várni, hogy lelki értelemben is visszafordíthatatlan folyamatok induljanak be, hogy így elromoljon, tönkremenjen az ember élete, lelke? Becsüljük meg, míg szól a hívó szó! Amíg a megtérés evangéliuma, hogy lehet megtérni, van új alap, még nem hallgatott el. Mert eljöhetnek a pillanatok, már nem szól, amikor elhallgat a megtérés evangéliuma, valami más üzenet érvényes: bezárattak az ajtók, nem ismerünk benneteket. Mint az elkésett nyoszolyólányoknak a tíz szűz példázatában. Jöhettek volna idejében, de már bezáratott az ajtó.
Testvérek, Jézus eljajgatja felettünk is jajait: Hány éve és évtizede is jársz már házamban, és még mindig óembered uralma alatt élsz! Jaj, jaj, ha így van! Hány év eltelt konfirmációd óta, mennyit érlelődött azóta a hited, hol tartasz, léptél-e előre egyetlen lépést is? Már régen kemény eledelre volna szükséged, és még mindig a “tejnek italát” vágyod! Jaj, jaj, ha így van! Már bementél a szoros kapun, elindultál a keskeny úton, és még mindig tönkreteszi lelkedet, ha valaki nem ért veled egyet, ha nem úgy sikerül valami terveid közül, mint szeretted volna, ha valami kudarccal kell szembenézned. Az emberek dicsérete még mindig fontosabb számodra, mint az, amit én mondok neked! Jaj, jaj, ha így van!
Jézus azonban mindig tovább lép annál, mint hogy fölállítsa életünk diagnózisát. Itt is, a Tibériás-tenger környéki falvak érzéketlensége láttán is van tovább. Nem áll meg Urunk. Egy imádság, emelkedett himnusz szólal meg ajkán, odaviszi a kudarcot az Atyához! Tanuljuk el ezt tőle!
Vannak emberek, akik mindent “lenyelnek” – aztán kilyukad belé a gyomruk fizikailag. Mások mindent a “szívükre vesznek”, s egyszer talán éppen a szívük betegszik belé. Mit tesz Jézus? Az Atyához viszi keserűségét. És ezt mondja: Igen, Atyám, így volt kedves előtted. Amíg az embernek csak kérdései, vádpontjai, számonkérnivalói vannak Istentől, de nem tudja még kimondani ezt, hogy “igen, Atyám”, addig nem jár a Jézus útján. Mert a legfontosabb, amit tőle megtanulhatunk, éppen ez az imádság: Igen, Atyám, így volt kedves előtted. Vagy ahogy az utolsó éjszakán mondja: Vedd el tőlem ezt a keserű poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd.
De álljunk meg itt, testvérek. Ez nem azt jelenti, hogy minden, ami csak megtörtént a világon, automatikusan Isten akarata lett volna. Hiszen van bűn, gonoszság, rombolás, jelen vannak az életellenes mélység-erők is a világban, s azok is nyomot hagynak az eseményeken. Nagy tévedés és rossz teológia, ami a Bibliából egyáltalán nem levezethető, hogy ami csak megtörténik, az szükségképen egyszersmind Isten akarata is volna. Nem így van, testvérek! Egy sereg dolog van, amit Isten csak eltűr, de egyáltalán nem akarja.
Amikor Jézus így szól, hogy “igen Atyám így volt kedves előtted”, akkor erről előbb imádságban meggyőződött. Istennel beszélgetve jutott el eddig, az Atyától kapta ezt a tudást. A “Szentlélek belső bizonyságtétele” – ahogy a teológusok nevezik – mondja ezt neki, nem a tehetetlen, tunya gondolkodás, ami szerint ha egyszer így volt, akkor ez Isten akarata is volt. Ez imádságba született bizonyosság. Milyen más így kimondani: “Igen, Atyám, így volt kedves előtted”, mint a fatalista ember tehetetlenségével, amely szellemi tunyaságával mindent Isten akaratának azonosít, ami csak megtörtént.
Harcoljuk ki, jussunk belső bizonyosságra, mi az, ami valóban Isten akarata volt, s mi az, amire ezt mondhatjuk: Így volt kedves előtted! Legyen annyi tusakodó imádság a szívünkben, hogy elérkezhessünk eddig a bizonyosságig! “Elrejtetted a hivatalosok, az élhívők elől, a többiektől elkülönülő, magukat jobbnak gondoló farizeusok elől, a nép hivatalos vezetői, a papi arisztokrácia, a sadducensok elől. De itt vannak a kicsinyek, az írástudatlan halászemberek, a szégyenkező, éppen csak megtért vámszedők, a bűnös asszonyok, akiknek élete néhány hete vagy hónapja indult el más úton: ők tudják, miről beszélek, amikor Isten királyi uralmát emlegetem! Ők tudják, hol van az igaz élet forrása. Hálát adok Atyám, hogy miközben a hivatalosok elől elrejtetted, nekik megmutattad.”
De ezt is hozzáteszi: senki sem ismeri a Fiút csak az Atya, és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja kijelenteni. Ez egyrészt azt jelenti, hogy nem kell tovább keresgélnünk, milyen is a fiúság, az igazi, istengyermeki élet, mert előttünk áll Jézusban. Világos, egyértelmű példát adott nekünk: az Atya ismeri a Fiút. Fiának tudja őt, elismeri annak a feltámasztással. Ez az igaz élet, amely “nem láthat rothadást”, ez az, ami örök, amit érdemes élni. Ezért születtünk, és aki tényleg keresi közülünk, milyen is ez, az nézzen Jézusra. Figyelje, hallgassa őt, és nem kell tovább a sötétben tapogatóznia. Nem kell tévelyegnie, csodadoktorokhoz mennie, e világ sok hitetőjéhez, akiknek szavával és félrevezető tanításával teli van a világ. Ő az út, igazság és élet!
De ez azt is jelenti, hogy a mi istenfiúságunkat is csak az Atya ismeri. Az utat, amin minket vezetni akar, a próbákat, amikkel meg akar vizsgálni minket. Életünk rejtélyének kulcsa nála van. Ő tudja, mi vár még ránk, mihez ad erőt, hány napunk, éjszakánk lesz még a földi életben, és hogy milyen utat készített nekünk odaát. Ezek mind az ő titkai! Sehonnét máshonnét, csak tőle magától ismerhetjük ezt meg. Senki nem ismeri a Fiút, csak az Atya. Az egyszülött, öröktől való Fiút, és téged és engem is, akik magunk is Isten gyermekei vagyunk. Ő ismer minket, s milyen jó, hogy ez így van!
De az Atyát sem ismeri más, csak a Fiú. Ami azt jelenti, hogy Istenről nem tudnak úgy a bolygók, a fényév milliárdnyi terek, a kövek, a fák, ahogyan a Fiút tud őróla. Emberi megismerésünknek mutatja meg igazán önmaga szeretetét: ha Istent ismerni akarjuk, titkait, mélységét, akkor Jézushoz kell mennünk. Benne fordította felénk arcát. Ezért Jézus nem egy út a sok közül, hanem az egyetlen út, amely Istenhez vezet. Így kell megbecsüljük, ez méltó golgotai keresztáldozatához, értünk való szenvedéséhez, ahhoz, hogy imádkozott azokért is, akik általszegezték őt. Ehhez nem méltó, hogy azt mondjuk: egy út a sok közül. Mert ez a teljes szeretet, és nincsen más út: senki sem mehet az Atyához csak énáltalam.
Annál is inkább, mert halljuk, minden megfáradottat magához hív: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, meg vagytok terhelve, hogy megnyugosszalak titeket. Itt nem az életben megfáradott emberekről van szó, úgy általában, hanem a törvény igájába belerokkant, megkeseredett zsidókról, akik epedve vártak egy örömtelibb, emberibb, szeretetteljesebb Istenre, ahelyett, aki komor, követelő bíráként csak önfegyelmet követelt, és nem adott érte semmit cserébe. Ilyen Istene volt a zsidóknak, mikor Jézus itt járt közöttünk. Sokan így értelmezik ma a keresztyénséget is, mintha csupán önmegtagadás, önfeláldozás lenne. Mintha Isten el akarna venni az emberektől, amikor vasárnap az ige hallására hívja őket, mintha kevesebb lenne az életünk azáltal, hogy egy órára kiszakítjuk magunkat a gyülekezet szeretetközösségének gyakorlására, mintha Isten nem akarna nekünk adni semmit, csak elvenni akarna tőlünk. Nem így van! Jézus Atyja nem ilyen Isten volt.
Krisztusban azt mondta: terhet mindig, mindenkinek kell hordozni, de nem mindegy, milyen terhet hordoztok. Istentől rendelt terheink hordozása, a terhek, amiket az ő kezéből fogadunk el, nem terhelnek, hanem fölüdítenek bennünket. “Az én igám gyönyörűséges, az én terhem könnyű.” Ki ne tapasztalta volna, hogy amíg azzal a szelíd szeretettel fogadunk egy terhet az Atyától, amit Jézustól tanulhatunk el, megkönnyebbedik az ember élete! Idáig tettem, mert jó akartam lenni, segíteni akartam másoknak, mert úgy gondoltam, hogy ez a helyes, mostantól azért teszem, mert mennyei Atyám jót akar velem. Aki így hordozza élete terhét, annak igája gyönyörűséges!
Viseljétek a terheket, amiket Istentől elfogadtatok, ahogy én viseltem, és megnyugvást találtok lelketeknek. Milyen jó olyan emberekkel találkozni, beszélgetni, akinek megnyugvás van a lelkében! Szinte átplántálódik az emberre annak a másiknak a békessége. Miért ne lehetne a mi szívünkben is ilyen békesség? Miért ne sugározhatnánk mi is egyszerű, csöndes békeséget a többi ember szívébe, amikor velünk beszélgetnek? “Az én igám gyönyörűséges, az én terhem könnyű.”
Ennek egyetlen titka van: Jöjjetek énhozzám! Mit jelent nála lenni? Időt szánok a vele való együttlétre, beszélgetek vele, hallgatom őt, egyszerűen örömmel tölt az, hogy ő van, s föltöltekezhetem a közelségétől. Vihetem magammal, amit az ő közelében kaptam, útmutatást jelent, valahányszor visszaidézhetek egyetlen szavát, intését, mozdulatát, üzenetet, amit tőle vettem. Ezt jelenti vele lenni, élni az ő közelségéből. “Az én igám gyönyörűséges, az én terhem könnyű.” De jöjjetek énhozzám, mert csak nálam találjátok mindezt – mondja Jézus.
Hát legyen a szívünk nyitva akkor is, ha jajjait kell meghallanunk. A kegyelem jele az intés, a feddés! Meg ne vessük, el ne nyomjuk, el ne engedjük fülünk mellett, mint Kapernaum, Korazin, Betsaida tették, ahol ma is éppen ölik az emberek egymást, mert nem kell nekik a Jézus szelídsége.
A megtérés, amire ő hív minket más, mint foltozgatás. Igazi uralomváltás: kész vagyok-e erre? Mert a Fiút csak az Atya ismeri, az Atyát is csak a Fiú. Ez életünk középpontja. Ezért születtünk, hogy ide eltaláljunk, istengyermekségünkig. Jézus a példánk erre, de segítségünk is, hogy valóban miénk lehessen a fiúság. Minden megfáradtat, megterheltet, aki a hit útján eltévedt, s nem az igazi Atyát, hanem egy másfajta istent szolgál, hívja. Menjünk őhozzá, magához hív minket. Az ő módján, s a vele együtt viselt iga gyönyörűséges lesz, és a teher könnyű.
Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, ne hagyj minket magunkra, amikor nehéz a szívünk, szomorúak vagyunk, és nem sikerülnek dolgaink. Ne engedd, hogy elkeseredjünk és elfogyjon hitünk, ha kudarcok sorával kell is megküzdenünk. Adj igaz megtérést abból, amit nem lehet javítgatni, add, hogy életünk fohelyén valóban te magad lehess végre teljesen és hiánytalanul. Vigasztald gyászoló testvéreinket, s erősíts mindnyájunkat Szentlelkeddel, hogy hogy élhessünk jó lelkiismerettel, munkás szeretetben és toled vett megnyugvással lelkünkben.
Ámen
