Igehirdetés 2015. március 1.
Legyen világosság!
Lekció: Ján 12,34-43
Textus: 1 Móz 1,3-4
„Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát a világosságot a sötétségtől.”
Imádkozzunk!
Köszönjük Istenünk, hogy ugyanaz a világosság öltött testet Krisztusban, amely öröktől fogva ott van szeretetedben, mely éltet, megvilágosít, és mindenek számára jó. Engedd most, hogy részesüljünk belőle, egészen átjárja szívünket és új utakat nyithasson előttünk; ami pedig gátol, zavart kelt és aggaszt, töröld el teljesen. Hallgass meg imánkban a Jézus érdeméért kérünk. Ámen.
Igehirdetés
Emberi életünk során megesik, hogy megindul a föld a lábunk alatt, elkezd átalakulni a világ és benne a saját sorsunk is. Fontos változások ezek. Néha azonban több történik ennél, de úgy annyira, hogy szinte az ég is megnyílik a fejünk fölött, miközben a föld már megindult a lábunk alatt. Ha valóban „megnyílik az ég”, akkor nagyobb világosság támad, többet megértünk, világosabban látunk, sok mindent felfogunk és sok minden a helyére kerül. Messzebb látunk előre, és régi dolgok, amikkel nem tudtunk mit kezdeni, elnyerik igazi jelentésüket, hiszen az örök világosság tör be ilyen pillanatok során a földi életbe. Az isteni kijelentés nagyszerű pillanatai ezek és egy ilyen pillanat az, ami ma az evangéliumból megállít bennünket.
Jézust kérdezik: Ki vagy te? Mi az, hogy neked „föl kell emeltetned”? Egész pontosan megáldoztatni, hiszen ez a szó azt jelenti, oltárra fölemeltetni. A Krisztus nem ilyen, nem így hallottunk róla a prófétáktól: ő dicsőségben jön, uralkodik és semmi mulandó nem lesz benne. Ki vagy te, ki ez az Emberfia, akiről te beszélsz? Jézus indirekt módon válaszol: Még egy kis ideig közöttetek van a világosság, addig járjatok a világosságban, amíg el nem vétetik tőletek. Egyszóval kijelenti, hogy ő maga nem más, mint az az örök világosság, amely a semmiből a valamit elő tudta hozni. Némelyek elfogadják ezt, mások kételkednek, de nagyon kevesen értik is, még azok közül is, akik szeretnék befogadni ezt a mondatot. Mert hát micsoda is a világosság?
Mindig a fénnyel szoktuk összetéveszteni, pedig amire a magyar nyelvben két szó van, az soha nem teljesen azonos, van annyira takarékos a mi anyanyelvünk. A fény és a világosság nem ugyanaz. A fény fizikai jelenség, aminek van forrása, pályája, meghatározták a sebességét, elérkezik valahova. A világosság szellemi minőség, egy állapot, amihez vagy van közünk, vagy nincs. A fényről sokat tudunk és örülünk neki, mert utal a világosságra, hozza nekünk a világosságot. Még a pince mélyén is, ahol burgonyát tárolnak azt látni, hogy az apró csirák, amik ki-kinőnek, ha egy héten egyszer vagy kétszer néhány percre nyílik is csupán az ajtó, mégis arra indulnak. Minden élet a fény felé törekszik. Milyen csodálatos dolog a fény! Milyen szép ez a terem is, ahol most vagyunk – annyi fajta fény van itt, még az orgona-sípokon is. De a világosság több mint a fény: az Örökkévaló maga is „hozzáférhetetlen világosságban lakik”. (I. Tim 6,16) Nagyszerű pillanatok, amikor a mennyei világból betörhet ide, a mi homályos, sötét, kétségekkel teli életünkbe valami odafentről. Jézus azt mondja: Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága. (Ján 8,12) Úgy hiszem, mindnyájan ezért a világosságért jöttünk ma ide, és adja meg a kegyelem Ura, hogy valóban több közünk legyen hozzá, mikor innét elmegyünk, mint ahogyan idejöttünk.
Számomra úgy jelent meg a Szentírásnak ez a hatalmas témája, mintha teremtő, megváltó, megszentelő Urunk lépcsőket kínálna föl nekünk, és az első ezek közül ez: legalább tudjatok a világosságról. Itt kezdődik: tudjatok a világosságról! Az ember úgy eltelik ezzel a homályos, zűrzavaros világgal, amiben élünk, hogy már nem is tudunk róla, van világosság valahol a fejünk fölött. Annyira benne élünk a zűrzavarban, homályban, a sötétségben, hogy embernek lenni már-már azt jelenti, semmit nem tudunk a világosságról. Micsoda ítélet rajtunk, akiket az Úr a maga számára teremtett, éspedig éppen azért, hogy közölhesse velünk a maga világosságát! Hát jusson újra eszünkbe: igenis van világosság. Isten maga a világosság! Megváltó Jézusunkat is azért küldte, hogy legyen a világ világossága – aki őt követi, annak ne kelljen sötétben botorkálnia.
Hadd mondjak pozitív, jó dolgokat a világosságról, hiszen maga Isten is jónak ítélte – olyanokat, amiket személyesen megtapasztaltam. Ez a világosság mindenek előtt jó szándékú, éltető valóság. Akarja, hogy a sebek gyógyuljanak, a foltok letisztuljanak. Akarja, hogy minden alantas elhallgasson bennünk, és legyen merszünk elhallgattatni a sötét szavakat magunkban, amik nélkül az első emberpár sem tudta végigjárni a maga útját. Akarja, hogy ami töredékes, az kiegészüljön. Akarja, hogy ami szétesett, az újra szépen, organikus egységgé összeálljon. Hiszem és vallom testvérek, hogy az elmúlt 60-70 év igazi rontása nem csupán abban állt, hogy anyagilag kirabolták az országot, hanem hogy szétziláltak és leromboltak minden létező közösséget. Az emberek élik a maguk önző kis életét, s már az is nagy dolog, ha valaki a családapa-családanya szintjére eljut, nem rombolja szét a saját fészkét. Ez is egyre ritkább kincs! De alig vannak élő és éltető közösségek, ahol vigyáznak az emberek egymásra, számon tartják egymást, ahol lehet és érdemes szolgálni, ahol az ember a helyét megtalálhatja. Atomizálódott, darabjaira esett a társadalom, nem működik organikus egészként. Mindenki gyanakszik mindenkire, mi magyarok pedig a nemzetközi felmérések szerint talán éppen a legkisebb bizalommal tekintünk egymásra. Persze, sok szomorú tapasztalat van mögöttünk, de azért nem kellene ennek egészen így lennie. A világosság jó szándékú, gyógyító, élő és éltető közösségeket akar. Akarja, hogy ahol az ilyen légkör otthonos, ott az terjedjen is. Megszólalhassanak értékek, nemes muzsika, ahogy tegnap is itt ebben a teremben. Aztán éltető és igaz beszéd, ami nem acsarkodik, és nem biztat gyűlöletre senki iránt. A világosság ilyen – legalább tudjunk róla!
De mást is mond. Azt mondja, hogy járjatok a világosságban. Ez több annál, mint hogy a fejünkkel tudunk róla. Ez már a döntések, a cselekedetek világa. Járjatok a világosságban, így tudjátok megelőzni, hogy teljesen birtokba vegyen a sötétség. Van a Szentírásnak egy gyönyörű története: Péter a hullámok tetején gyalogol (Mt 14,24-32), mert „minden lehetséges a hívőnek”. (Márk 9,23) Egészen addig, amíg Jézus helyett elkezdi nézni a szelet meg a hullámokat, akkor rögtön hozzá is fog süllyedezni. Jézus azt mondja a kezét megragadva: Kicsinyhitű, miért kételkedsz? És onnantól kezdve már nem süllyed a hullámok között. A sötétség néha nem a cégéres bűnökben, hanem egyszerű hitetlenségben, kicsinyhitűségben jelenik meg. Hát ne csak a hullámokat, ne csak a szeleket és viharokat lássuk! Őrá, Jézusra van szüksége minden sötét mélység felé süllyedező léleknek. Mindegy, hogy betegségtől, bajoktól, gondoktól vagy mulandóságtól félelemben élünk – ő megfogja kezünket, mert nagyon szeret minket, ahogy Pétert is szerette.
Végül még ennél is többet mond, s minden bizonnyal ez a legmagasabb lépcső: ne csak tudjatok a világosságról, ne csak járjatok benne, hanem legyetek a Világosság Fiai. Ez azt jelenti, hogy tartozzatok hozzá, ahogy a szülő tanítása, életpéldája átjárja a gyermeki lelket. Isten „fiának” lenni azt jelenti, a mennyei dolgok alakítják szívem döntéseit, érzéseit is, mert átjárnak egészen. Legyetek a Világosság Fiai! Amikor ezt leírták az első század során, már javában működött a Holt tenger partján a kumráni közösség. Emberek megundorodva a bűnös nagyváros, Jeruzsálem állapotaitól, kivonultak és azt mondták: új telepet alkotunk, nem fogunk benne élni a bűnök világában. Házakat építettek, amiket fehérre festettek, hófehér ruhákba öltöztek, magukat a Világosság Fiainak nevezték s mindenki mást a Sötétség Fiainak tekintettek. Tiltották a házasságot, a húsevést, az életnek minden öröme iránt gyanakvóak voltak és azt mondták: élj a legnagyobb önkorlátozásban, akkor megtisztul a lelked. Jézus megfordult közöttük, ismerte a közösség tanításait, éppen úgy, mint unokatestvére, Keresztelő János is. (Ján 3,26) Mind a ketten túlléptek azonban a kumrániak tanításain. Maradhatsz katona, lehetsz akár vámszedő is (Lk 3,12), élj nyugodtan családod körében, csak másképpen, mint eddig: legyél a Világosság Fia abban a családban, ahol idáig nem voltál az. Folytasd a munkádat, légy jelen a valós életben – persze nem abban, amelyben már egyedül a trágárság jelzi, hogy „való világról” lenne szó. Légy jelen a magad életében, vállald feladataidat, legyen életednek értelmes célja, de más szinten, mint eddig: legyél a Világosság Fia!
És ha ez így történik, akkor az élet „sokszálú vonulásának” dolgai (Hölderlin) mind szépen a helyükre kerülnek. Idegen szóval azt mondanánk: integrálódnak, egységbe jutnak, megtalálják a helyüket. Az ember megtalálja örökkévaló rendeltetését, ahogyan Jób a szenvedések közepette is ezt tudta mondani: „Tudom, az én Megváltóm él és utoljára az én porom felett megáll. S mikor e testem széthullik, saját szememmel látom meg az én Urat, az én szemeim látják meg, nem más.” (Jób 19,26) – s ezt az Ószövetség kellős közepén olvassuk! Hát ezt jelenti az, ha valaki már valóban a Világosság Fia. A mulandóságtól sem fél, mert a világosságban, azaz Istenben él. Egyértelművé válnak a sors kétes dolgai: megtalált út, értelem, megtalált élet és emberek, megtalált feladat.
Kívánom, hogy lépkedjünk ezeken a lépcsőkön. Itt kezdődött: tudjatok, legalább tudjatok a világosságról! Aztán így folytatódott: ha már tudtok róla, járjatok is benne! S ez az, ami beteljesítheti: legyetek magatok is a Világosság Fiai! Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük az életet, amely befogadhatja a világosságot és hordozhatja a te jelenlétedet. Nem élünk úgy, hogy ez mindig elmondható lenne rólunk, de nagyon vágyunk mennyei jóságodra, tisztaságodra és éltető szeretetedre. Oszlass el bennünk minden homályt és sötétséget, hadd örüljünk közelségednek. Ámen.
