Igehirdetés 2014. április 27.
Legyőzhető-e a sárkány?
Lekció: Jób 41,1-10, 14, 20-28
Textus: Ézs 40,29-31
„Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlen erejét megsokasítja. Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.”
Imádkozzunk!
Örök szeretet, végtelen jóság, nekünk teremtő Istenünk és mennyei Édesatyánk, hozzád száll a gyülekezet vasárnapi imádsága, mint a jó illat egykor a füstölő oltárról. Hozzád emelkedünk lélekben, aki mindig voltál és mindig leszel, és akiben nincsen keletkezés és nincsen elmúlás. Jó rád gondolnunk, és még jobb a szívünket egészen neked szánni és felajánlani, hiszen te vagy annak egyedül méltó tulajdonosa. Köszönjük a húsvét örömét, ami nem múlt el a szívünkből, mert te előttünk mész, ahogy Krisztusban egykor tanítványaid előtt is tetted. Hadd figyeljünk rád, hadd kövessünk téged, a fényből való, gyönyörűséges Feltámadottat, aki minket is megsegítesz és te győzöd le mibennünk is a bűnt, a szenvedést és a halált. Hadd lássunk magunk előtt téged, és hadd merítsünk erőt a te élő, valóságos, fényességes jelenlétedből! Ámen.
Igehirdetés
Jób könyvét olvassuk mostanában napi ószövetségi olvasmányként mintegy két hónapon át, most tartunk a közepe táján. Hosszan győzködik ezt a szenvedő, igaz embert a barátai, hogy biztosan vétkei miatt van rajta a szenvedés, de nem tudják erről meggyőzni, mert a könyv egyik üzenete éppen az, hogy a szenvedés kiküszöbölhetetlen része az életnek, ami nem csak a bűnnel összefüggésben jöhet el, hanem attól egészen függetlenül is jelen van számunkra. Olyan súlyos gondolat ez, hogy Jóbot is csak az Úr tudja meggyőzni róla, amikor a könyv végén maga is megszólal, emlékeztetve az embert parányi, teremtményi mivoltára.
A mélyen bölcselő, gyönyörű ókori költőiséggel megírt isteni szavak közt utalást találunk a legyőzhetetlen behemótra és a leviathánra, amiket új fordítású Bibliánk már vízilóval és krokodillal fordít. Minden bizonnyal valóban ezek az ismert nílusi vízi állatok lehettek a szerző gondolatának elindítói, mint az ember számára félelmetes szörnyek, amik arra emlékeztetnek, milyen határolt az ember lehetősége, amikor magánál erősebb lényekkel kell megküzdenie. Nyúlj csak hozzá, mondja a leviathán-krokodilról, de ne feledd, hogy nincsen második esélyed, ha elvéted a dolgot. Az állatok leírás pedig nem csak a félelmetes fogakról, meg a nyíllal és dárdával sem átüthető, szinte páncélozott bőrről és pikkelyekről szól, bár a vízi szörnyek megjelenítése nagyon is pontos, hiszen a mai napig behemótnak hívunk minden, az embernél nagyobb és erősebb állatot, a leviathán pedig szó szerint tekergőzőt jelent, és a krokodil valóban hossztengelye körül forogva tépi szét az áldozatát.
Ezek a lények ősszörnyekké válnak a leírásban, amikor azt halljuk, a leviathánnak világítanak a szemei, a lehelete olyan forró, hogy meggyújtja a szenet, és láng tör elő a szájából. A mi kultúránkban sárkánynak nevezzük az ilyenfajta lényeket, amik el akarnak nyelni, s amikről persze tudjuk, nem léteznek ugyan sem az őserdőkben, sem a tenger mélyén, sem az állatkertekben, de annál inkább ott vannak a mesék és a mondák világában, mivelhogy őskép formájában ott élnek az emberi lélekben, és ezért vannak ott aztán néha az álmainkban is. Hány modern film szól a nagyvárosokra támadó szörnyekről! Amikor valaki mainapság gőzmozdonnyal vagy lökhajtásos repülőgéppel álmodik, jó, ha tudja, hogy azok is a sárkány, vagyis az ősszörny megjelenési változatai, amelyek a lelkünkből a technikai világban ilyen formában, ezekben a képekben vetülnek ki. Arany János is ír a leviathánról Dante c. versében:
E mélység fölött az értelem mérónja,
Mint könnyű pehelyszáll, fönnakad, föllebben:
De a lélek érzi, hogy az örvény vonja,
S a gondolat elvész csodás sejtelemebn.
Nem-ismert világnak érzi nyomását,
Rettegő örömnek elragadja kéje,
A leviathánnak hallja hánykódását…
Az Úr Lelke terült a víznek föléje.
De hát miért van olyan sokat szó a mesékben is a sárkánnyal való megküzdésről? Miért kell a harmadik fiúnak legyőznie a sárkányt ahhoz, hogy hozzájusson a kincshez, vagy éppen az alvó lányhoz, amit az a szörny féltve őriz, és nem akar neki odaadni?
A sárkány, vagy leviathán, mint őskép mindent magába foglal, mindent jelképez, ami csak el tudja nyelni az embert, más szóval akarata ellenére uralkodni tud felette. Ez lehet a saját vágyaink tömkelege, a tudattalan, át nem világított törekvéseink, egy szenvedély vagy egy szenvedély-betegség, bármi, ami tönkre tudja tenni az életünket, el tud „nyelni”. Lehet ez egy birtokló típusú, gyermekét felnőni nem engedő, erőszakos anyai szeretet is, amelyről – mint „házi sárkányról” nagyon nehéz egy biztonságra is vágyó, felnőtté lenni nem nagyon akaró gyermeknek leválnia. A sárkány-harc mindig az igazi, felnőtt lelkünkért való küzdelem, akár álmodunk róla, akár a mesében olvassuk, vagy az opera színpadáról szól hozzánk – abban a harcban mindig arról van szó, sikerül-e tényleg önmagunkká válni, hogy azok legyünk, akik valóban vagyunk is. Amikor a sárkányt úgy igazán képesek vagyunk legyőzni, akkor rendszerint hozzájutunk az elrejtett, addig valami mély barlangban rejtegetett „kincshez”, amely „kincs” az ember kreatív, teremtő erőihez való hozzájutást jelenti, és mindig termékeny, alkotó életszakaszt nyit meg a számára.
Első gondolatunk itt csakis az lehet, nem „nyelt-e le” bennünket valami ezek közül, nem lettünk-e a foglyai valaminek, ami átvette már az uralmat életünk dolgai felett. Érdekes párhuzam, hogy a leviathánt többször fordítja cethal-lal a Bibliánk (Jób 7,12, Zsolt 104,26), amiről Jónás juthat eszünkbe, amint őt is „benyelte” egy időre a saját Isten elől való menekülése, és csak pontosan az imádság, vagyis Istenhez való odafordulás segített rajta. Vannak, akiket az aggódás nyelt be, ők például alig várják, hogy találjanak valamit az életükben, amitől rettegni lehet. Másokat a saját igazukban való rögeszmés meggyőződés nyelt be, ők folyton veszekednek valakivel, nem ritkán bírósági tárgyalásokra járnak, és rendszerint akadnak olyan rokonaik, vagy volt ismerőseik, akikkel életre-halálra nem hajlandók többé szóba állni. Olyanról is tudunk, hogy valakit a betegség lelke (Lk 13,11) „nyelt magába” – és sebésztől sebészig járva végül valóban nem maradt porcikája, amit már ne operáltak volna. Legjobb, ha nem takargatjuk magunk előtt, ha valaminek uralma van felettünk, ha valami benyelt volna minket, mert minden baj csak rosszabbodik, amíg eltagadják a létezését.
De hát mégis mit tegyünk, ha valami ősszörnyként valóban fogva tartana minket? Itt is, mint minden lényeges élet-bajnál hitbeli megoldás létezik egyedül. Azt kell a szívünkben tisztázni, akarjuk-e magunkkal vinni a húsvéti hitünket, akarjuk-e magunk előtt látni a feltámadott Jézus fényből való gyönyörűséges lényét? Tanítványnak lenni ugyanis ezt jelenti, látni, hogy ő előttünk megy Galileába, és előttünk megy életünk minden útján. Ez a Jézus, amikor itt járt közöttünk a földön, látta a mennyből lehullani a Sátánt, amint a villámlás lecsap az égből (Lk 10,18), és megosztotta ezt a hitét tanítványaival, felhatalmazva őket, hogy ők is betegeket gyógyítsanak, ördögöket űzzenek ki, és kígyókon és skorpiókon tapossanak – csak éppen nem sárkánynak nevezi ezeket, de nyilvánvaló, hogy itt is ilyenfajta győzelemről van szó.
A Jelenések könyvében is ott a sárkány, „amaz ősi kígyó”, amelyik a napba öltözött asszony fiát már a születése pillanatában fel akarja falni, be akarja nyelni, de a föld „siet segítségül”, amikor elnyeli a sárkány szájából kilövellő pusztító vízáradatot. Így olvassuk:
„Ezután háború támadt a mennyben: Mihály és angyalai harcra keltek a sárkánnyal, és a sárkány is harcra kelt angyalaival együtt, de nem tudott felülkerekedni, és azért nem volt többé maradása a mennyben. És levettetett a hatalmas sárkány, az ősi kígyó, akit ördögnek és Sátánnak hívnak, aki megtéveszti az egész földkerekséget; levettetett a földre, és vele együtt angyalai is levettettek. Hallottam, hogy egy hatalmas hang megszólal a mennyben: Most lett a mi Istenünké az üdvösség, az erő és a királyság, a hatalom pedig a Krisztusáé, mert levettetett testvéreink vádolója, aki a mi Istenünk színe előtt éjjel és nappal vádolta őket.” (Jel 12,7-12)
Ez tehát igazi jó hír, evangélium, hogy a Sátán levettetett a mennyből, nincs már ott az égi tanácskozásban, mint Jób könyve idején ott lehetett és az Úr szóba is állt vele. De ebbe az örömbe, hogy ő onnan levettetett, üröm is vegyül, mert a Sátán sajnálatos módon még nem az alvilágba, hanem a földre vettetett – még nem a kénköves tüzes tóba hullott (Jel 20,10), ahol vele együtt meghal majd végül a halál is. Vagyis a hívő ember – anélkül, hogy a szívét Isten helyet átadná a félelemnek – nagyon is maradjon realista. Ne tegyen úgy, mintha nem volna az ősi kígyónak, amely emberölő volt kezdettől és hazug, sőt a hazugság szerzőatyja is (Jn 8,44), tehát a sárkánynak nagyon is komoly hatalma itt a földön. Nézze csak meg bárki a 20. századot, amely alig múlt még el, a százmillió emberkéztől meghalt áldozat évszázadát a két világháborúval együtt, és maradjunk csak, mint hívő emberek különösen is éberek, mert a mi ellenségünk, mint ordító oroszlán körüljár, azt keresve, akit elnyelhet. (1 Pét 5,8) Hány embert tudott már megcsalni, hazuggá, sőt gyilkossá tenni, és elhitette velük, hogy jó és igaz úton járnak. A mostani történelmi évfordulók is ébresztgessenek csak bennünket erre: száz éve tört ki az első világháború és hetvenöt éve a második.
És ha nem gondolkodunk is minden nap ilyen nagy és történelmi léptékekben, a sokat tapasztalt, életismerő ember pontosan fel tudja idézni, hány embertársát látta már elnyelve, tönkretéve a saját vágyai, szenvedélyei vagy át nem világított kívánságai, ha úgy tetszik, a tudattalanjának vezérlete alatt. Mert nem kellett a fényből való, feltámadott testű Krisztus, akit lehetett volna követni, hiszen őt Isten küldte hozzánk, és ő előttünk is megy – hanem az ember maradt önmagánál, és azt hitte, hogy ő maga az Isten. Ez pedig pontosan az ősi kígyó győzelme, aki éppen ezt akarta velünk elhitetni már a paradicsomban is: nincs szükségünk Istenre, mert mi magunk vagyunk az.
Egy héttel húsvét után legyen az imádságunk, hogy a Krisztus húsvéti győzelmének öröme ne múljon el a hétköznapokkal. Maradjon ő a középen, rá figyeljünk mindig újra, mert sehol máshol nincsen nekünk váltságunk, egyedül csak őbenne. Ő maga az új élet személyesen, és ha komoly hatalma maradt még a gonosznak itt a földön, hát még komolyabb a Jézus győzelme bűn, szenvedés és halál fölött. Hogy is hallottuk az előbb? Most lett a mi Istenünké az üdvösség, az erő és a királyság, a hatalom pedig a Krisztusáé. Igen, innen kell újra indulni minden nap: Istené az üdvösség, az erő, a királyság, a hatalom pedig Krisztusé. Nincs erőm tenni a jót? Menjek csak oda Krisztushoz, mert övé a hatalom, és ő majd képessé tesz engem a rossz természetem, a rossz szokásaim vagy éppen a bűneim feletti győzelemre.
Ő az, akiről azt halljuk, hogy az asszony leszármazottja a kígyó fejére tapos majd. (1 Móz 3,15), és ő ezt meg is tette golgotai áldozatával. Mert a bűn nem sors, amit nem lehet elkerülni, hanem akaratai tény, és ezért minden bűn legyőzhető. Akaratunkat és szabadságunkat Istentől kaptuk, és ezek a mi legnagyobb kincseink. Meg kell őket becsülni, éspedig úgy, hogy használjuk őket. Jézus is ezt tette, miért ne tennénk mi is. Amikor Ézsaiásnál azt halljuk, hogy akik az Úrban bíznak, erejük megújul, akkor a Szentírás egyik központi üzenetét halljuk. Őbenne bízni azt jelenti, hogy odamenni hozzá és minden, de mindent ráépíteni az életünkben. Ő majd segít a sárkánnyal való megküzdésünkben is, legyen az bármi is az életünkben.
Innen indultunk: nincs-e valaminek túlzott hatalma felettünk? Nem „nyelt-e be” minket valami, aminek már végső ereje van rajtunk? Jobb elismerni, mint eltagadni, éppen úgy, mint bármilyen betegséggel így áll a dolog. Az eltagadás mindig csak súlyosbítja a helyzetet. Aki már gyógyulást keres, az legalább elindult a helyes úton. Legyen a húsvét fénye, a feltámadás öröme és lelki valósága vezérlő csillagunkká – hiszen Krisztus előttünk megy, nekünk csak követni kell őt. És akkor megtapasztaljuk, hogy erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlen erejét megsokasítja. Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, segítségedet, amit olyan sokszor megtapasztaltunk már, amikor emberileg reménytelen volt a helyzet, amikor nem láttuk a kiutat, nem volt távlat és nem volt hit. Mi ilyenkor is megpillanthattuk csodálatos világosságodat, és újból lett hitünk és lett reményünk. Erőt kaptunk, pedig megfáradtunk – ma sem kérünk tőled mást. Munkáld bennünk ezt a csodát, és minden ember szívében, aki csak hozzád fordul. Nyisd ki vak szemeinket a feltámadás dicsőségére, hogy hittel higgyük, ez mind a miénk is. Te előttünk mentél, amikor legyőzted a halált, vezess minket is az örök életre! Ámen.
