2003. december 07.
dr. P. Tóth Béla
Legyünk nyitottak!
Lekció: Máté 25, 1-13
Textus: Jelenések 22,16-17
“Én, Jézus küldtem el angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen a gyülekezetek előtt. Én vagyok Dávid gyökere és új hajtása, a fényes hajnalcsillag. A Lélek és a menyasszony így szól: Jövel! Aki csak hallja, az is mondja: Jövel! Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!”
Imádkozzunk!
Istenünk, Olyan jó arra gondolnunk, hogy ismét közeledik a karácsony. Köszönjük ezt a mostani adventet, amiben várakozás és csöndes, szívbéli készülődés rejlik. Köszönjük, hogy nem csak egy szép és örömteli, ünnepi időszak áll előttünk, hanem ígéreted szerint maga a Jézus eljövetele, aki a testté lett ige és az atyáknak tett ígéretek beteljesedése. Őt szeretnénk látni ma mi is, ő utána vágyik a szívünk, mint a menyasszony szíve a vőlegény után. Add meg nekünk, Urunk, hogy letéve bűneinket méltókká legyünk Jézust látni, a mi királyi győztesünket. Annyi minden kedvetlenít el bennünket, a saját gyarlóságaink, az emberek sietős önzése és kíméletlensége, segíts most minket megtisztulni és a te közeledben, igéd és Szentlelked kincsei által új kezdethez jutni. Nálad lehetetlen, tudjuk, semmi nincsen. Fogadd kedvesen köszönetünket ezért a hajlékért, amit nekünk adtál és amely magába fogadja gyülekezetünket immár kilencven esztendő óta. Téged dicsérünk, aki egyedül méltó vagy arra, és akitől kérjük most áhítatunk áldását és megszentelését megváltó Jézusunk nevében.
Ámen.
�Megbocsáttattak a te vétkeid, elmenvén, többé ne vétkezzél, hogy rosszabbul ne legyen dolgod.�
Ámen.
Igehirdetés
Olyan ez a példázat a Bibliában a tíz szűzről, mintha rólunk mondták volna. Ünnepre készülnek a nyoszolyó lányok is, mint mi, az advent népe, azonban úgy alakul, hogy olajért kell menni a városba, hogy égjenek a mécsesek. Ünnepi fényeket kívánnak gyújtani, akár csak a karácsonyra készülő emberek, és ez a hétköznapias, mindennapi élethez tartozó gond, hogy az olajt be kell szerezni, valahogy végül is kívül zárja őket a menyegző ünnepi örömén. Hányszor történik hasonló velünk, mai emberekkel is! Tesszük a dolgunkat, készülünk az ünnepre, nagy az igyekezet, de éppen maga az olajért járás, a hétköznapi teendők, kötelességek sokasága sokszor minket is csak egy ünneptelen élet ürességébe vezetnek.
Miért van ez így? Az ige válasza ma ez: mert az élet maga, az élet öröme és fénye mindenestől beosztás kérdése is. Nekünk kell megtalálni, embereknek, hogy mikor minek az ideje van az életünkben. Amikor a vőlegény érkezik, akkor nem tanácsos a nyoszolyó lányoknak akár csak olajért is menni a városba, pedig az ünnepi fényekhez erre is szükség van, mert akkor lekéshetik az ünnepi öröm pillanatait. Ha a szülő kicsi gyermekei mellől elmegy dolgozni, olyan éveket ad át a bölcsődének és az óvodának, amelyek soha többé vissza nem jönnek sem a gyermekei, sem az ő életében. Ha a nagyszülő korban lévő ember átadja magát a világgal való elégedetlenségnek és keserűségnek, esetleg évtizedes magányosságát viszi majd magával az örökkévalóságba, pedig élhetett volna derűben és szeretetben is azokban a hazatérés előtti évtizedekben.
Azt mondtuk, az élet öröme, hogy valóban legyen ünnep az ember életében beosztás kérdése is, amit a tíz szűz példázata nagyon világosan aláhúz. Ezek szerint rossz beosztással tényleg el lehet vesztegetni órákat éppen úgy, mint éveket és évtizedeket is olyasmire, aminek nem ott lenne a helye, nem akkor lenne az ideje, de az ember mindig el van maradva, mindig be kell hoznia valamit, és akkor egyszer csak nincs menyegzői öröm, csak külső sötétség meg valami éjszakai kivetettség van.
Mégis, hogy így ne járjunk, a jó naptár és a szigorú beosztás mellett itt valami egyébre is szükség van. A Biblia éberségnek nevezi, ami azonban nem azonos önmagában a feszült figyelemmel. Valóban van benne figyelem, koncentrálás és odafordulás, de paradox módon legalább annyi elengedettség és nyitottság is tartozik hozzá, mint igyekezet. Selye János, a világhírű magyar származású biológus-kutató mondja el egyik könyvében, hogy a legjobb tudományos gondolatok hajnalban, az alvás és az ébrenlét közti félálomban jöttek hozzá, ezek jelentették tudós pályája legfontosabb, tovább lendítő indításait. Igaz, ezzel azt is elárulja, hogy még hajnalban, félálomban is a laboratóriumának problémáival foglalkozott, vagyis nagyon is koncentráltan, hogy úgy mondjuk, egy-ügyűen élt, valóban a hivatásának, de azért azok a hajnali álmodozások végül is nagyon gyümölcsözőnek bizonyultak. Akkor nem is ő gondolkozott, mondja, hanem úgy jöttek hozzá a gondolatok.
Talán értjük már ebből is, hogy mi lehet a többlete a bibliai éberség-fogalomnak: nem csak feszült figyelem, akarás és igyekezet, hanem legalább annyi nyitottság és megszólíthatóság, belső érzékenység is. Olyan állapot, amikor nem csak mi törjük a fejünket, hanem jöhetnek hozzánk a gondolatok is. Ha ez valóban így van, akkor most fogalmazzuk meg ezt a dolgot minden következményével együtt: az embernek az életét nem lezárni érdemes, hanem éppenséggel kinyitni és érzékennyé, fogékonnyá tenni.
Hitem szerint az advent mindig újra erre figyelmeztet minket: az vár jól, aki valóban hagyja magát meglepni, aki figyel, aki tényleg nyitott szívvel várakozik. Az vár jól, annak lesz igazi ádventje, aki megérinthető, megszólítható, aki nem zárkózott még be teljesen a maga világába. Sem az álmaiba, hogy milyenek legyenek az emberek, sem a mindennapok kötelességeibe, hogy olajra pedig szükség van az ünnepekhez, hanem nyitott szívvel és vezetetten maga megítéli, éspedig helyesen és boldogítóan, hogy mikor minek is van ideje az ő életében.
Ezt a nyitottságot, ami ilyen értelemben az advent lényege, szeretném most három irányban is figyelmünkbe ajánlani. Fölfelé, az eljövendő Jézus iránt először, aztán egymás felé, mert mi emberek nagyon is egymásra vagyunk utalva, és végül előre, mert jövő és reménység nélkül tényleg kimaradunk minden lehetséges ünnepi örömből.
A fölfelé való nyitottság imádság dolga, és adventkor jó újra tanulnunk ezt az egyszerű imádságot: Jövel, Uram Jézus! Valaki azt kérdezte lelkipásztorától, hogy ő imádkozik ugyan az Úr jelenlétéért, de hát honnét tudhatja valaki azt, hogy az Úr valóban el is jött őhozzá? A válasz meghökkentő volt: ha már tud imádkozni az Úr eljöttéért, bizonyos lehet, hogy akinek eljöttéért imádkozott, az már el is jött hozzá, mert csak Isten Szentlelke által mondhat egyáltalán ilyet az ember, hogy Jövel, Uram Jézus!
Milyen jellemző ez a beszélgetés. Imádkozunk, és közben nem is tudunk imádkozni. Mennyire igaz a Római levél mondata, hogy amit kérnünk kellene, ahogyan kellene, nem tudjuk, de maga a Lélek is segítségére van a mi erőtlenségünknek, aki által így kiálthatunk: Abbá, Atya! Ne restelljünk adventben újra tanulni imádkozni. Halesby mondja, hogy imádkozni annyi, mint Jézust beengedni a szívünkbe � ezt valóban minden nap újra tanulnunk kell. Óemberünk minden nap újabb trükköket eszel ki arra, hogy ő csak be ne jöhessen az ajtón: oda teszi a sok köznapi tennivalót, az olajvásárlást, a nyakhajlásig való igyekezetet, a család gondját, aztán az egészség gondjait, az ember lelki problémáit, még a vallásosságunkat is, csak hogy ő be ne jöhessen az ajtón. Pedig ott áll és zörget, ha valamikor ez nem megkerülhető tény, akkor adventben biztosan az. Nyitottság fölfelé ma ennyit jelent: újra tanulni imádkozni, újra behívni őt, jövel, Uram Jézus! És a Lélek és a menyasszony így szól: Jövel! És a válasz, ahol ezt így kimondják, rögtön ott van, százszor megtapasztaltam magam is: “Aki szomjazik, jöjjön. Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!”
A második nyitottság, vagy talán érzékenység, amire sort kell kerítenünk, az embertársaink iránti nyitottság. Ahogy előre haladunk az években, egyre többet tudunk egymásról, és egyre több okunk van fenntartásokkal lenni, aminek gyakran az a következménye, hogy bezárjuk a szívünket az emberek előtt. Ha beszélünk is velük, akár még udvariasan is, valahol legbelül azért páncélozott a lelkünk, nem hagyjuk, hogy hozzánk közeledjenek. Nem szolgáltatjuk ki magunkat, nem igazán érdeklődünk egymás felől, mert azt valljuk, legjobb az embernek, ha nem éri újabb és újabb csalódás, seb és lelki zúzódás. Így aztán marad az udvariasság, gyakran a semmit mondás és mind ezek mélyén a bezárt szív és következés képen a sok-sok magános lélek, aki mind magára vigyáz, csak őt ne érje egy újabb csalódás vagy bántódás. Küldözzük a szem csüggedt sugarát, és köztünk a roppant, jeges űr lakik, mondja Tóth Árpád verse.
Milyen szomorú, hogy ez valóban így van. Mert nem kellene, hogy így legyen. Ki lehetne nyílni, újra bizalomra és megbecsülésre lehetne találni egymásban. Támaszt és segítséget adhat egyik ember a másiknak, és ha elhangzott az a “Jövel, Uram Jézus!” imádság, akkor nem is lehet, hogy egymás felé ne nyílnánk meg folytatásként. Ez méltó a valóban imádkozó emberekhez. Keressék és találják is meg egymásban a testvért, a társat, a szülőt, a gyermeket. Az embernek nem bezárkózni, hanem megnyílni tanácsos fölfelé is, embertársai felé is.
Dávid gyökere és új hajtása, ama fényes hajnali csillag azonban még egy távlatot ad nekünk: és ez a jövő. Reménység és várakozás nélkül nem lehet, vagy ha lehet, nem érdemes élni. Az embernek törekednie kell valahová. Így vagyunk megteremtve. Még a végső perc, a halál is valami olyan különös feladatot ró ránk, amivel azelőtt soha meg nem birkóztunk, talán ezért is mondja azt az ige, hogy mint utolsó ellenség, győzettetik le. De addig minden percünk a jövendő, a reménység és a készülődés ideje. Nem arról van szó, hogy az ember a jövőben éljen a jelen helyett, mert az éppen olyan rossz, mint ha a múltban élne a jelen helyett. Vannak, akik mindig készülnek valahová, mindig “majd valamikor” lesznek boldogok, fogják megtalálni igazi önmagukat, érik el életük rendeltetését, soha sem a jelenben. Nem erről van szó. Az embernek az örökélet vagy most a része, vagy pedig sosem lesz az.
De mégis van egy hívás, egy nyitott ajtó előttünk, ahogy a filadelfiai gyülekezetnek írja a Lélek – nyitott ajtó, amit ő adott elénk és amit senki be nem zárhat. Itt nem csupán az életben kínálkozó lehetőségekről van szó, hanem magáról az igazi életről. Ez van előttünk. Isten üdvözítő szeretete van előttünk Krisztusban, ez a nyitott ajtó! Nem csak úgy általában van jövőnk, mert az egyáltalán nem is biztos, hogy milyen jövőnk van “úgy általában”, ezt jól tudjuk sok tapasztalatból. Hanem az Istentől való élet van előttünk, ez a mi távlatunk, ez a valóban nekünk szánt jövő, amit Isten elkészített és meg is ad mindenkinek, aki azt kész elfogadni. Ahogyan ma fogalmaztuk, aki “nyitott” arra.
Íme, az adventi evangélium. Az imádság nyitottsága fölfelé: Bizony, jövel Uram, Jézus! Az embertársi nyitottság egymás iránt, hogy legyenek testvéreink, barátaink, közösségünk és tudjuk támogatni, hordozni, szeretni egymást. És a jövő iránti nyitottság, amely jövő nem a miénk, hanem azé, aki azt nekünk elkészítette. Ő Dávid gyökere és új hajtása, ama fényes hajnali csillag, az advent Jézusa. Neki legyen dicsőség mindnyájunk szívében.
Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk Jézus, Te ismered az emberi élet mélységeit, mert alászálltál minden szenvedésünkbe, így hozzád jöhetünk bíztatásért és adventi hitért. Köszönjük, hogy bízol bennünk, jobban, mint mi egymásban vagy önmagunkban. Szeretnénk szép, csendes várakozást és igazi, lelki készülődést kapni tőled ezekben a napokban. Ne engedd, hogy a mindennapok gondjai, a magunk belátásai vagy emberek példája lehúzzon bennünket és eltávolodjunk tőled. Szeretnénk újra igazán odaszánni magunkat szolgálatodra, szeretnénk megtelni szeretettel és jósággal, segíts minket ezekben az igyekezeteinkben. Adj nekünk bátorságot és hitet ahhoz, hogy kinyissuk életünket, amit önzésünkben inkább bezárnánk és gyakran be is zárunk előtted is, egymás számára is, és a tőled elkészített jövendő előtt is. Köszönjük, hogy most megbíztattál minket, aki Krisztusban minden ember számára megnyitottad istenséged mélységeit. Gazdagítsd meg értelmünket tőled való, új gondolatokkal, munkáld bennünk a benned való öröm készségét, és vezess minket az úton mindvégig.
Ámen
