Igehirdetés 2008. szeptember 28.
Lesznek ketten egy testté
Lekció: Márk 10,1-12
Textus: Ef. 5, 28, 33
„A férfiak úgy szeressék a feleségüket, mint a saját testüket…az asszony pedig tisztelje férjét.”
Imádkozzunk!
Istenünk, tudjuk, hogy gazdag és ajándékozó úr vagy, és sajnos azt is tudjuk, mivé lesz legtöbb ajándékod a mi kezeinken. Megköszönjük életünk párját, akit mellénk adtál, hiszen a te ajándékod ő, és megköszönjük neked a gyülekezet és az anyaszentegyház szent kötését is, ahol odaadással és az egy test közösségének örömével szerethetjük egymást a tőled vett szeretettel. Áldunk téged, hogy önmagadat adtad tiéidért, és azt kérjük, erősíts meg minket is az igaz és hűséges szeretetben. Alázattal elfogadjuk intésedet, és ha szükséges, feddésedet is. Taníts minket szentül élni, hogy valóban egy test lehessünk a te akaratod szerinti módon. Ámen.
Igehirdetés
Azért jó a Bibliát folyamatosan, például a Kalauzunk szerint olvasni, mert így az igében esetleg megbúvó, nem nagyon ismert és nem nagyon népszerű, nem is sokat olvasott és kívülről nem tudott részek is sorra kerülnek. Vannak a Bibliában versszakok, amiket gyakran és szívesen olvasunk, mert azok bíztatást és erőt adnak. Akadnak azonban olyan részek is, amiket az ember, ha ismer is, legszívesebben mégis félretesz, és azt mondja, majd egyszer még ezen is gondolkodom – de most nem aktuális számomra. És keres magának inkább a szája íze szerinti való gondolatokat.
Nem tudom, vajon Jézusnak a házassági válás ügyében mondott szavai, amik tulajdonképpen az emberi élet legközvetlenebb viszonylatáról, a férfi-asszony kapcsolatról mondott, hová tartoznak számunkra. Azok közé-e, amiket szívesen olvasunk és örömmel hallgatunk, vagy pedig azok közé, amik helyett szívesen keresnénk magunknak mást – de az biztos, hogy ez az ügy, amiről itt szó van, minden ember életében fontos, és még azt is nyugodtan hozzátehetjük, hogy életünk párjához való viszonyunk az emberségünk egyik nyilvánvaló próbája és fontos fokmérője.
Ne kerüljük hát ki ezt az igét mi sem, ha egyszer Kalauzunk szerint a mai napon sok százezer református olvassa ezeket a sorokat szerte az országban és talán határainkon túl is. Bizonyára van üzenet számunkra akkor is, ha még nem élünk ilyen összetartozásban, és akkor is, ha már nem élnénk benne. Először is azért nem, mert a legtöbb ember fejében az a képzet él, hogy ebben a kérdésben a Biblia csupa tilalmat mond nekünk, mi mindent nem szabad az embernek tennie, holott ez nem így van. Amikor Jézus a házasságról beszél, akkor nem tilalmakat sorol fel, hanem mindenek előtt arról szól, hogy Isten eredeti gondolata és szándéka nem más, mint az ember egysége, boldog összetartozása élete párjával. „Elhagyja apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé nem két test, hanem egy.” Mózes első könyve úgy beszél a teremtésről, hogy „Amikor Isten embert teremtett, Istenhez hasonlóvá alkotta. Férfivá és nővé teremtette, megáldotta, és embernek nevezte őket teremtésük napján.” (I. Móz.5,1-2) Vagyis a férfi és a nő együtt ember, együtt hasonló Istenhez, és együtt viseli a legnagyobb nevet, hogy ők Isten-képűek. Nem külön a férfi magában, és nem is a nő magában, hanem együtt. Így áldotta meg őket Isten, és ezért szép szokás, hogy azok, akik megtalálják egymást, és valóban mindig egymásért szeretnének élni, azok kérik is ezt az áldást Istentől a maguk szövetségére az esküvőjük napján.
Az emberek fejében mégsem az áldás, és mégsem az egységre szánó isteni akarat van, hanem tilalmak és ezekkel a tilalmakkal kapcsolatos rossz emlékek és talán rossz lelkiismeret. Pedig a Bibliában és Jézus szavában is a fő hangsúly azon van, hogy igenis élhet egymással két ember boldog szövetségben, mert Isten így gondolta el ezt a dolgot. Kiegészíthetik egymást, felemelheti egyik a másikat, amikor az elesik, javára lehetnek egymásnak, mert ez Isten eredeti akarata.
Miért van akkor annyi baj ezekben a kérdésekben? Miért romlik el sok házasság, és miért van annyi válás? Miért kell olyan sok gyermeknek irigykedve néznie más gyermeket, akiknek a szülei boldogan együtt vannak és szeretik egymást, míg az ő szüleik veszekednek vagy éppen már el is váltak?
Aki tegnap meghallgatta a Biblia éve alkalmából tartott kitűnő teológiai előadásokat, hallhatta, amint a négy előadó közül az egyik, éppen a református előadó egyebek közt arról beszélt, hogy a termodinamika második főtétele szerint minden magára hagyott, zárt rendszer lebomlóban van, lefelé halad, a szétesés és a káosz felé tart, ha csak nem közölnek vele kívülről energiát és információt. Ez a dolgok menete, és ez mi ránk, emberekre is érvényes, amennyiben bezárjuk magunkat, vagy éppen a lebontó energiáknak engedünk, amik szétszedik a hitünket és elveszik a tartásunkat. A magasabb, építő erőkkel nem táplálkozó ember, aki elvan magában szépen csendben megy lefelé, egyre kevesebb a célja, az igyekezete, és előbb-utóbb elhiszi, hogy ő maga nem is más, csak anyag, ami nem túl sokat ér, és amúgy is szét fog hullani.
Pedig minden ember épülhetne, növekedhetne, és újra rádöbbenhetne, hogy milyen csodálatos megbízatás embernek lenni. Maga a Teremtő bízott meg minket azzal, hogy képviseljük őt, hozzuk be az ő szeretetét ebben a világba, azzal, hogy műveljük és őrizzük a földet, amit nekünk adott. Csak maga az a tény, hogy emberek vagyunk, már önmagában hivatás, ami dolgot ad és ami feladatot jelent. Mennyivel inkább így van ez a társas életben, amikor ott van mellettünk valaki, akinek a boldogsága, a lelki békéje, még az üdvének egy darabja is a mi kezünkbe van letéve. De még ha egyedül élnénk is, mert nincsen társunk, mert talán elment már a minden élők útján, akkor is élhetünk a lelki családunkért, a gyülekezetért, ami éppen olyan szent és áldott dolog, mint az életünk párja iránti szövetségünk. Itt nem az aktuális helyzetről, hanem a lelki odafordulásról van szó, mert az dönt el mindent. Lehet a helyzetünk akár milyen, házas vagy magános, a kérdés ugyanaz, milyen lélek lakik bennünk. És az a megbízó, aki akarta a mi életünket is, nem távozott el tőlünk. Vannak ugyan olyan emberek, akik ezt hirdetik, Isten eltávozott tőlünk, mert talán ők maguk eltávoztak tőle, és dideregnek a nagy egyedüllétben, de Isten népének egészen más a tapasztalata, nekünk folyamatos élményünk, hogy itt van Isten köztünk, és nem hagyott minket magunkra.
Hát ennek a jegyében érdemes elgondolkodnunk a felől például, hogy miért is kérdezték Jézustól, szabad-e elválnia az embernek. Kísértették őt, olvassuk, vagyis indokot kerestek ellene. És ma is sokan keresnek indokot ellene, mert nem akarják követni. És kitalálnak mindenféle dolgokat, tanításokat és önkényes, hamis igazságokat, csak hogy ne kelljen megtagadni és halálba adni a régi énüket, hanem megőrizhessék magukat, vagy jó esetben tegyenek rá, mint a régi ruhára, egy-két új anyagból való foltot. Aki úgy közeledik Jézushoz, hogy keresi az indokokat, miért nem akarja követni őt, az nem sokat fog épülni még az ő közvetlen közelében sem. Így volt ez kétezer éve, és így van ez ma is.
Jézus a mózesi váló-levél adást engedménynek nevezi, és azt mondja róla, nem ez volt az ember eredeti alapállása. Az eredeti az volt, hogy béküljenek meg egymással, akik egymásért élnek. Mózes csak a ti szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy váló-levelet adjatok, vagyis előálljon legalább egy jogilag rendezett helyzet, ha már egyszer a szívetek önző és kemény, de ez így nem jó. Ez a váló-levél adása legfeljebb is csak a kisebbik rossz, ami egyedül arra való, hogy ne legyen teljes a káosz, amikor az egyik azt mondja, házas vagyok, a másik pedig azt, hogy nem vagyok az. Jézus ezért azt mondja, menjünk vissza Isten eredeti gondolatához. Ezt ma sokan azzal akarják pótolni, hogy állítsunk vissza mindent úgy, mintha semmi nem történt volna, legyünk kisgyermekek megint, beszéljük meg a félreértéséket a régen meghalt nagyszüleinkkel, meg a valamikori jegyesünkkel, aki már régen más családban él – de ezekkel az irreális elképzelésekkel szemben azt mondja az ige, hogy elhagyja apját és anyját, és akkor lesznek ketten egy testté. És ha nem hagyja el apját és anyját, ha nem akar igazán felnőtté válni, akkor nem tudnak ketten „egy testté” lenni, és az első komolyabb összezördülésnél szaladnak haza a szüleikhez, hogy mégis csak itthon vagyok én a legnagyobb lelki biztonságban. Nem lehet úgy tenni, mint ha nem nőttünk volna fel, mintha nem kellene vállalnunk a végső felelősséget mind azért, amit teszünk. Nem lehet visszaforgatni az élet óráját, és kamaszként érezni és viselkedni meglett embernek. Elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik hitveséhez, vagyis megy tisztességesen a maga útján és a saját életét éli, nem pedig az illúzióit.
Ezért az eredeti állapot nem az, hogy „csináljunk vissza” mindent, tegyünk úgy, mintha nem születtek volna közben gyermekeink és unokáink, hanem az eredeti állapot az, hogy vegyük olyan komolyan a társunkat, mint akit Isten adott nekünk. Így kell érteni azt, hogy „amit az Isten egybeszerkesztett, azt az ember el ne válassza”. Nem csak egymásnak és a gyermekeinknek tartozunk számadással, mivé lesz kezünkön a társunk, hanem Istennek is, aki őt nekünk adta. Olyan komolyan kell venned őt, mint akit nem csupán te választottál, hanem akit az örök szeretet, a kimondhatatlan, nagy égi jóság állított valójában melléd, ajándékul is, meg feladatul is. Egész pontosan azért, hogy eggyé legyetek, és ne maradjatok kettő. Nagy titok ez, de nem is lehet erről a titokról másként beszélni, mint azzal a párhuzammal, ahogyan Krisztus szerette az anyaszentegyházat, és önmagát adta érte. Ez a végső szeretet az, ami a férfi és az asszony szövetségében is egyetlen érvényes mérce. Vagy egészen adja az ember magát a társának, vagy sehogyan, harmadik lehetőség nincsen. Vagy egészen él az ember egy szent célért, vagy sehogyan. A félszívvel és fenntartásokkal való szövetségből lesz az a házasság, ami valójában nem-házasság, csak látszik annak, és nem is kell nagy erőfeszítés, hogy annak látszódjék; az a hivatás, ami nem-hivatás, és szépen fenn lehet tartani a felszínt, hogy annak tűnjék. És az apa nem apa, az anya nem anya, és a király nem király, csak haszonélvezői annak, amibe kerültek. Mert ha látszatok megvannak, akkor egy darabig minden rendben lévőnek nevezhető. Pedig nem, mert a lélek a fontos, a belső elkötelezettség és a szövetség igazi mivolta, akár társsal és valaki, akár pedig egy üggyel vagy egy közösséggel jegyzi el magát.
Mi legyen hát a válásokkal? Jézus a tanítványoknak mondja, csak nekik, akik külön megkérdik erről, amikor bent vannak a házban, hogy a szándék a döntő. Az a felelős a végső szakadásért, aki úgy döntött, hogy eldobja magától a társát, mindegy, hogy a férfi akarta így, vagy pedig a feleség. Az ókorban mindenért a férfi volt felelős, az asszony félig gyereknek tekintették, ezért forradalmian új az, amit Jézus mond. Ő teljesen egyenlően nézi mind a két nemet, előítéletek nélkül, és azt mondja, mindenki a maga vétkéért felel, nem háríthatja át senki a másikra semmilyen indokkal a felelősségét.
Máté evangéliumában is benne van ez a történet (Mt. 19,1-12), és ott azt mondják a tanítványok, hogy ha így áll a dolog, akkor nem jó megnősülni. Ma is elég sokan mondják ezt, mert a megszülető gyermekek több mint harminc százaléka immár házasság nélkül együtt élők körében születik. Nem vagyok biztos benne, hogy jó példát adnak ezzel a szülők a gyermekeiknek, hiszen a következő generáció ilyen példát kapva talán már egyáltalán össze sem fog költözni, csak hétvégén keresik fel egymást egy rövid időre férfi és nő, és még életközösséget sem vállalnak egymással.
Jézus nem ebbe az irányba tanácsol minket. Azt mondja igéjében, hogy úgy kell szeretnie a férfinak a nőt, mint a saját testét. Azt a testét, amit mindenki dédelget, mert a saját testét senki nem gyűlöli, hanem táplálja és gondozza. Még az is benne rejlik ebben az igei követelményben, hogy szeresd életed párját, mert magadnak teszel rosszat, ha nem így teszel. Ő is te vagy, ezért ha őt nem szereted, magadnak teszel rosszat, hiszen magadat nem szereted. És azt is mondja az ige, amit idéztünk is már, hogy amint Krisztus szerette övéit, úgy szeresse a társát az ember. Az asszony pedig tisztelje a férjét. Ami ugyan olyan nagy követelmény, mint a szeretet, hiszen a szeretetre sem vagyunk mindig méltók, mégis erre tanít minket az ige. Hát azt a férjet is tisztelje az asszony, aki nem mindig és nem mindenben méltó erre. Nem azért kell tisztelnie, mert az annyira tökéletes lenne, hanem azért, mert Isten ennek révén munkálja az összetartozók üdvét, akár csak a férfitól megkövetelt szeretet által.
Honnét vegyünk ehhez erőt? Szeressük őt, mert ő előbb szeretett minket, olvassuk az igében, és azt is, hogy aki Istenben marad, az a szeretetben marad, és Isten is őbenne. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, te nem önmagadat őrizgetted, ahogyan mi tesszük önzésünkben, hanem odaadtad testedet és lelkedet azokért, akiket szerettél. Áldunk téged, hogy mi is ezek közé tartozhatunk. Megtelünk hálával, amikor értünk hozott áldozatodra gondolunk, és érezzük, erőt adsz nekünk arra, hogy mi is önmagunkat adjuk azokért, akiket szeretünk. Bocsásd meg sok önzésünket, keményszívűségünket és a sok számítást. Segíts minket megbecsülni az áldozatokat, amiket életünk párja hoz értünk, és tégy minket méltókká a jóságra, amivel életünket hordozza. Add meg nekünk, hogy magunk is odaadó szeretettel tudjunk szeretni. Bocsásd meg vétkeinket, amikkel éppen legközvetlenebb hozzátartozóink ellen vétettünk. Adj gyógyulást a megbetegedett házasságokban és erősíts meg mindnyájunkat anyaszentegyházad iránti hűséges szeretetünkben. Ámen.
