Igehirdetés 2012. szeptember 16.
Létet alapítani
Lekció: Jel. 3,7-12
Textus: Jel. 3,7-8, 10
„Ezt mondja a szent, az igaz, akinél a Dávid kulcsa van, és amit kinyit, azt senki be nem zárja, és amit bezár, azt senki ki nem nyitja. Tudok cselekedeteidről. Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amit senki be nem zárhat, mert bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet. Mivel megtartottad állhatatosságra intő beszédemet, én is megtartalak téged a kísértés órájában, amely el fog jönni az egész világra.”
Imádkozzunk!
Urunk, köszönjük a megpihenés szent napját, hogy ma is adtál nekünk lehetőséget arra, hogy figyeljünk szavadra. Köszönjük, hogy ezt most együtt és közösen is tehetjük. Adj nekünk alázatot, hogy képesek legyünk elismerni és világosan látni méltatlanságainkat, és adj nekünk több hitet, hogy belekapaszkodhassunk kegyelmedbe. Itt kísért bennünk a hiábavalóság és az üresség, amik lehúznak és elkedvetlenítenek, mert azt sugallják, hogy úgyis mindegy. Köszönjük Urunk, hogy te egészen mást mondasz. Segíts minket hozzájutni azokhoz az erőkhöz, amiket te magad nagyon is szeretnél velünk közölni, de amiket mi nem tudunk nélküled még csak elvenni sem kezeidből. Gyújtsd fel bennünk Szentlelked fénylő lángját, és áldd meg ezt az órát tőled való lelki épüléssel. Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket.
Igehirdetés
Gyermekkorom egyik emléke volt, hogy egy hivatali helyiségben egy öreg bácsi kivette a zsebéből a kulcsokat, és kinyitotta a szobában lévő páncélszekrényt, amiből aztán pénzt vett elő. Nagyon hatalmasnak láttam őt emiatt, szinte mesebeli figurának, és arra gondoltam, hogy nálunk otthon nincs páncélszekrény, és általában sincs nagyon honnan pénzt elővenni. De azok a csodálatos kulcsok az öreg bácsi kezében megmaradtak emlékezetemben, és felnőttként aztán örömmel üdvözöltem, hogy a Biblia is beszél kulcsokról, mégpedig igen fontos összefüggésekben.
Az egyik Ézsaiás könyvében található, ahol leváltanak egy királyi udvarmestert, háznagyot, név szerint Sebát, mert a saját zsebére dolgozott, magának épített előkelő helyen még életében síremléket, nyilván nem a tisztes munkája után járó jövedelméből – és a helyére Eljákimot nevezik ki új királyi udvarmesternek Itt olvassuk az Ószövetségben azt, amit a Jelenések ma hallott igéje csak idéz, hogy „…az ő vállára teszem Dávid palotájának kulcsát. Amit kinyit, nem tudja bezárni senki, amit bezár, nem tudja kinyitni senki.” (És. 22,22) Ez a kulcs itt a hatalmat jelenti a Dávid palotája felett, hiszen a legtöbb uralkodó mögött rendszerint ott áll egy második ember, aki a tényleges hatalmat gyakorolja, míg az első ember, maga a király, manapság inkább elnöknek hívják, inkább reprezentál.
Ugyanezt az ószövetségi igét idézi azonban a Máté evangéliuma is, ahol Jézus azt mondja Péternek, a tanítványok képviselőjének, hogy „neked adom a mennyek országának kulcsait, és amit megkötsz a földön, a mennyben is kötve lesz, és amit föloldasz a földön, a mennyben is oldva lesz.” (Mt. 16,19) Ezt a nevezetes igét, amit a „kulcsok hatalmával élés” igéjének szokás nevezni, a középkori egyház úgy értelmezte, hogy a klérus dolga eldönteni, kit enged be, és kit zár ki a „mennyországból”, ami nyilvánvaló és súlyosan önző félreértelmezés. Itt ugyanis Jézus azt mondja, hogy nagyon vigyázzatok, tanítványok, mert a ti szavatok, igehirdetésetek nagyon is segíthet embereknek abban, hogy magukat Isten királyi uralma alá helyezzék – ezt jelenti a „mennyek országa”, éspedig már itt, ebben a világban, ahol minden eldől, az egész örökkévaló sorsunk – vagy pedig, ha méltatlanok a tanítványok, akkor bezárjátok ezt a lehetőséget mások előtt. Ahogy egyszer szomorúan mondja is Jézus: „Jaj nektek, törvénytudók! Mert elvettétek a tudománynak kulcsát: ti magatok nem mentetek be, és akik be akartak menni, azokat meggátoltátok.” (Lk. 11,52)
Ha így gondolkodunk a „kulcs hatalma” felől, vagyis valóban bibliai és jézusi értelemben, akkor azt mondhatjuk, nekünk embereknek megadatott a méltóság, hogy kinyissunk ajtókat és bemenjünk azokon. De a köznapi értelemben vett egyszerű otthoni ajtónyitásoknál sokkal jelentősebb módon: úgy, hogy rajtunk áll, kimegyünk-e egy helyről, ahol nem akarunk már lenni, éspedig lelki-erkölcsi értelemben, és bemegyünk-e egy másik helyre, ahol az eddigieknél magasabb törvényeknek vetjük már alá magunkat. Igaz, hogy ezt a méltóságot a Jelenések könyve az Emberfiának tulajdonítja, aki szent és igaz, de azért, hogy vele együtt mi is szent és igaz emberek legyünk. Nem szenteskedők és nem igazságosztók, amilyenek magunktól is tudunk lenni, hanem valóban az övéi, hiszen ezt jelenti az, hogy „szent”, és valóban tárgyilagosak és őszinték, az egész valóságot becsületesen elismerők, még ha számunkra kellemetlen volna is – mert ezt jelenti „igaznak” lenni.
Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amit senki be nem zárhat – ez azt jelenti, hogy mi ővele együtt „magasabb osztályba léphetünk”, vagyis igenis átnemesedhet az életünk, hogy egészen profán és filozófiai nyelvet használjunk, képesek lehetünk „létet alapítani”. Rajtunk áll, hogy bemegyünk-e azon a nyitott ajtón, amit ő adott elénk, és amit senki be nem zárhat előttünk. Létet alapítani annyit jelent, mint magunkban létrehozni valamit, ami eddig nem volt ott. Egy keleti tanokat népszerűsítő könyvben olvastam a lesajnáló ítéletet a keresztyénekről, körülbelül így: Ők magukra ismernek a régi könyveikben szereplő bűnösökben, és pont olyanok ma is, mint azok voltak ott régen. „Ha semmit nem változtak az idők hosszú során, vajon Mária fiának áldozata nem volt-e teljesen hiábavaló? Ha pedig hiábavaló volt az áldozat, nem hiábavaló-e a tanítás?” (Sári László: Az ifjú Lin-csi vándorlásai, Írás Kiadó, Bp. 2004, 120.o.)
Az ilyen mondatok azt vonják kétségbe, hogy valaha is valaki a Jézus követésében lépett-e egyáltalán magasabb osztályba, tudott-e saját magában „létet alapítani”, vagyis olyasmit létrehozni, ami addig nem volt ott. Kevés olyan súlyosan alvilági, lehúzó erőt tudok elképzelni, mint ami ebben a feltételezésben megszólal, hogy ti. keresztyénként soha senki nem tudott volna magában valami jobbat létrehozni, mint ami addig ott volt benne. Éppen ezt a dolgot sugdossa a fülünkbe a Gonosz, hogy úgyis képtelen vagy rá, úgysem tudod megvalósítani. És pontosan ezt hitette el Júdással, hogy most már úgyis mindegy, és szerencsére ezt nem tudta elhitetni Péterrel. Az egyik elpusztította magát, a másik pedig megtért és élt – éppen azért, mert, ha nagyon szégyellte is magát, mégiscsak elfogadta, hogy Jézus szóba állt vele, és annak a beszélgetésnek a révén, az ő segítségével aztán már tudott magában „létet alapítani”, vagyis egy új Pétert felépíteni, egy olyat, aki addig még egyáltalán nem is volt.
Ezt jelenti az, hogy ott van előttünk egy „nyitott ajtó”, amit Jézus adott elénk, és azt rajta kívül senki be nem zárhatja. Legyen ennek a vasárnapnak szívünket vidító üzenetévé, hogy mi bemehetünk azon az ajtón, vagyis igenis kerülhetünk erkölcsi szintjét illetően „más világokba”, mint ahol eddig lettünk volna. Ővele együtt tudunk mi még „létet is alapítani”, vagyis valami olyat létrehozni, ami eddig nem volt, de ezután lesz. Ezt a hitet pedig ne vegye el tőlünk senki, főleg azok ne, akik maguk nem mentek be Isten királyi uralma alá, s ezért másokat is nagyon szívesen meggátolnának ebben. Az erkölcsi döntés méltósága a legnagyobb emberi kincs. Akinél ott van a „Dávid kulcsa”, vagyis a lelki-szellemi főhatalom, mert ez itt azt jelenti – az most azt mondja nekünk, hogy nem fogsz falakba ütközni, ha azon az ajtón tényleg be akarsz menni, amit én nyitottam ki előtted. Nem hiábavaló és üres terekbe kerülsz, hanem épül az új életed!
Ez pedig ilyen feltételekkel jár: tartsd meg az én állhatatosságra intő beszédeimet, és én is megtartalak majd téged a kísértés órájában. A kísértés óhatatlanul eljön ebben a világban mindenki számára. A filadelfiaiakhoz írt, Jelenések könyvbeli levélben háromszor is szerepel a „tartsd meg” ige különböző alakokban, ami arra utal, hogy ez egészen központi gondolat ebben az iratban. Erre ugyanis, tehát az erkölcsi tartásra azért elengedhetetlenül szükség van. Nem lehet a lelki utunkat össze-vissza, cikk-cakkokban járni. Mi lett volna Péterből, ha a Jézus végtelenül jóságos, háromszori rehabilitáló kérdése után, hogy szeretsz-e engem, mondjuk, egy héttel megint csak azt vallja eskü alatt – egy szolgálólányka csúfondáros kérdésére – hogy ő bizony soha nem is látta még Jézust? Ugye, hogy akkor ő maga tette volna ezzel magát a „reménytelen eset” kategóriájába? De nem tette, és így nem is volt az. Aki pedig magát odateszi, azon még Jézus sem tud segíteni. Hát ne ítéljük magunkat ebbe a kategóriába, mert egyedül rajtunk áll, senki máson, bemegyünk-e a nyitott ajtón, amit ő adott elénk. „Mivel megtartottad állhatatosságra intő beszédemet, én is megtartalak téged a kísértés órájában, amely el fog jönni az egész világra.”
Nem kétséges, hogy amiről itt szó van, az egy belső harc. Méghozzá olyan, ahol minden vérre megy, hiszen nem másról van szó, mint örökkévaló sorsunkról. Ez dől el itt, ebben a földi életben, hogy mik is leszünk mi az örökkévalóságban – mert akik közel vannak Istenhez ideát, azok maradnak majd közel hozzá odaát is. Oda ugyanis ennek az életünknek a summáját, mintegy a kvintesszenciáját visszük magunkkal. Erre utal ez a gyönyörűséges ígéret, hogy aki győz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában, és ki nem kerül onnan többé. (Jel. 3,12) A régi zsidó ember egy esztendő során általában egyszer jutott el a jeruzsálemi templomba, olyankor aztán megcsodálta a templom belsejét, elgyönyörködött a szép, tornácos előcsarnokában és nagyszerű szép, faragott oszlopaiban. Arra gondolt, de jó is lenne, ha én magam is ilyen oszlop lehetnék itt, mert akkor egész évben Isten házában lakhatnék. Jobb egy nap a te házadban, hogysem ezer másutt – olvassuk a Zsoltárokban. (Zsolt. 84,11) – ami a legmélyebb tisztaság utáni vágy hangja, és mi is itt Szentendrén nagyon szeretjük ezt a templomunkat, és örömmel jövünk ide vasárnaponként, mert mi is pontosan a megtisztulásra és lelki megújulásra vágyunk.
Hát itt az ígéret, hogy aki győz, az oszlop lehet Isten házában, és nem kerül ki onnan többé. Sőt, ebben a minőségében felírom rá az én Istenem nevét, és az én Istenem városának, az új Jeruzsálemnek nevét is! Mind a kettő fontos. Isten nevének „felírása ránk” azt jelenti, hogy az övéi vagyunk, hozzá tartozunk, és semmi és senki ki nem ragadhat minket az ő kezéből. Jézus ezt megígérte azoknak, akik hallják az ő hangját és követik őt. (Jn. 10, 27-28) Jó lenne ezt végre elhinni és komolyan is venni – hogy még a halál sem ragadhat ki bennünket az ő kezéből, annyira az övéi vagyunk, és örökre azok is maradunk. Az pedig, hogy Isten, mintegy tulajdonosi nevén kívül még az „új Jeruzsálem” nevét is felírja ránk, vagyis az ő városa nevét, az nem mást jelent, mint hogy mi egy valóban új, lelki közösséghez tartozunk, aminek földi valósága a gyülekezet. Ez pedig ugyanolyan fontos, mint az, hogy ő a saját nevét felírja ránk, vagyis az övéi vagyunk. Ha ő ezt megteheti, és mi tényleg szívünk szerint az övéi vagyunk, akkor abból az is következik, hogy mi szívünk szerint tartozunk ehhez az új Jeruzsálemhez, Isten népéhez, a menyasszonyi gyülekezethez. Mert Isten városa, a mennyei Jeruzsálem nem emberi társulás, hanem az égből száll alá, és olyan szép és tiszta, mint a férje számára felékesített menyasszony. (Jel. 21,2) Ezért kell otthon hagynunk sérelmeinket, fenntartásainkat, mások megítélését vagy éppen megvetését, és minden más méltatlanságunkat is, valahányszor ide jövünk, mert mi egyenként az ő tulajdonai vagyunk, együtt pedig az új Jeruzsálemet hívattunk kiábrázolni egy sötét és zűrzavaros világban.
Jó lenne hinnünk, hogy valóban Jézusnál van a főhatalom, nem a pénznél és nem is máshol, s hogy ő tartja kezében a Dávid kulcsát. Előttünk is ő tárja ki az ajtót, amikor egy magasabb erkölcsi szintre szeretnénk lépni, amit ma így fogalmaztunk, hogy “létet alapíthatunk”. El ne higgyük a Gonosz hazugságait, hogy ez lehetetlen, hiszen maga az Emberfia mondja nekünk, hogy olyan végleges és örökkévaló létünk lehet, amilyenek az oszlopok Isten házában. Ha győzünk, ha valóban megtartjuk az ő állhatatosságra intő beszédeit, akkor felírja ránk a nevét, vagyis mindig az övéi maradunk, és még a mennyei Jeruzsálem, vagyis a “szentek egyességének” nevét is felírja ránk. Ez legyen a vigaszunk minden szomorúságunkban és gyászunkban, erőnk a harcainkban, és ez legyen a hitünk minden kérdéses élethelyzetünkben! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, köszönjük, hogy te adod a lehetőséget, a nyitott ajtót elénk, és arra méltatsz minket, hogy magunk döntsük el, bemegyünk-e azon vagy sem. Köszönjük, hogy állhatatosságra intő beszédekkel erősítesz bennünket, és a te kegyelmedre hagyatkozva, abból erőt merítve meg tudjuk tartani, ami nálunk van, sőt, még új létet is alapíthatunk önmagunkban. Segíts minket, hogy ezen az úton járjunk a most következő hét napjain, hogy nagyszerű, új dolgok épülhessenek bennünk, olyasmik is, amik eddig nem voltak ott. Gyógyítsd a betegeinket, és erősítsd azokat, akik gondot viselnek róluk. Vigasztald azokat, akiknek friss és nagy gyásza van, mert most veszítették el azt, akit nagyon szerettek. Te mondottad, hogy akik hallják a te szódat és követnek téged, azokat senki ki nem ragadhatja a te kezeidből. Add, hogy ebben a hitben éljünk, és ebben a hitben halhassunk is meg, amikor eljön annak az ideje. Ámen.
