Igehirdetés 2009. december 20.
Magnificat
Lekció: Lk. 1,46-55
Textus: Lk. 1,54-55
„Felkarolta szolgáját, Izraelt, hogy megemlékezzen hűségéről, amint kijelentette atyáinknak, Ábrahámnak és az ő utódjának mindörökké.”
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük gyönyörű ígéreteidet, amiket azért adsz nekünk, hogy el ne fogyatkozzon a hitünk. Rászorulunk bíztatásodra ebben a mostani nagy szükségünkben, amikor szeretnénk mi is ujjongani, de csak üres szívünket és fáradtságunkat tudjuk elébed hozni. Kérünk téged, hogy ne hagyj minket magunkra, adjál friss lelki kenyeret az asztalunkra és olyan üzenetet, ami vigasztal és felemel bennünket. Annyiszor megmutattad már hatalmadat, a történelem fordulataiban éppen úgy, mint szívünk bensőséges csendjében, hogy most is bizodalommal kérünk, jöjj el a te népedhez. Adj nekünk szent várakozást, és tölts el minket magaddal, nagy örömmel. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket imánkban. Áman.
Igehirdetés
Lukács evangéliumában őrződött meg számunkra Mária éneke, amit latin fordítása első szaváról Magnificat-nak is hívunk, és ismert dolog, hogy gyönyörűséges muzsikák születtek az évszázadok során erre a szövegre. Közelebbről tanulmányozva azonban ezt a bibliai imádság-verset nehéz egészen pontosan meghatározni, mennyiben is szól ez csupán Mária személyes öröméről, és mennyiben van szó az ő nőalakja által megszemélyesített Isten népe, a gyülekezet ujjongásáról. Csak az biztos, hogy ujjongás szól ebben a pár sorban, valami olyasmi, ami méltó a maga hatalmas szárnyalásával a születendő Világ Megváltója feletti örömhöz.
Feledkezzünk bele advent negyedik vasárnapján ennek a csodálatos költeménynek néhány üzenetébe. Engedjük, hogy a sodrása minket is magával vigyen, és a képzeletünkkel járjuk be mi is azokat a tájakat, ahol a vers gondolatai előttünk száguldanak.
Mindenek előtt torpanjunk meg a múlt idő használata előtt, amit a bibliatudomány perfectum propheticum-nak, „prófétai múlt időnek” nevez. Úgy beszél a szerző jövőbeli eseményekről, mintha azok már bekövetkeztek volna. „Nagy dolgokat tett velem a Hatalmas,…hatalmas dolgokat cselekedett karjával, szétszórta a szívükben felfuvalkodottakat, hatalmasokat döntött le trónjukról, megalázottakat emelt fel, éhezőket látott el javakkal, bővölködőket küldött el üres kézzel.”
Milyen más így nézni a jövendőbe: Istennek van hatalma arra, hogy ilyen nagy dolgokat tegyen. Néha emberek belekeserednek a változtathatatlanba, mert azt hiszik, hogy ezen a világon minden állandó. Pedig a hit számára mindig nyitott a jövő, és Isten gyermekei nyugodtan beszélhetnek múlt időben olyasmiről, ami még csak ezután fog bekövetkezni. Mert Istennél semmi nem lehetetlen, ahogyan ezt az angyali üdvözlet elmondta Máriának. A jövő nem alakul persze mindig úgy, ahogyan mi, emberek azt szeretnénk. De afelől biztosak lehetünk, hogy Isten mindent meg tud valósítani, amit ő akar, és ez végtelen nagy bíztatás nekünk, sokszor hitünket vesztett embereknek. Ezt az üzenetet mindenképpen érdemes most meghallanunk: Isten meg tudja valósítani akaratát. Akkor is, ha ez az ő akarata nagyon is váratlan és talán mindenestől fogva meghökkentő. Ma is emlékszem, hogy húsz évvel ezelőtt karácsony előtt ezeket az igéket olvastuk fel itt a templomban, és másnap egy szomszédos ország véres diktátora porba hullott, pedig már mindenki azt hitte, hogy örökké fog tartani az uralma. Nem hittük, hogy ő hatalmasokat le tud dönteni a trónjukról, és megalázottakat fel tud emelni – és megtette. „A hit pedig a reménylett dolgok valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” Amihez ezt is hozzátehetjük: mindig fent kell tartanunk a lehetőséget arra, hogy Isten hatalmas tettei csodálkozásra kényszeríthetnek bennünket. Ezt a várakozást, az ő tette iránti szent bizodalmat erősítse bennünk a mostani advent is!
Amint azonban meghalljuk a Mária éneke konkrét témáit, magunk is olyan területre érkezünk, ahol már mélyen ismert emberi ügyekről van szó. „Rátekintett szolgálóleánya megalázott állapotára.” Igen, a megaláztatás. Amiben lehetett bőven része egy férj nélküli leányanyának, különösen akkor, ha arra gondolunk, hogy mennyivel zártabb közösség lehetett a galileai Názáret, mint akár melyik mai európai település. Hány csípős megjegyzést és hány gúnyos szót kellett elviselnie, hiszen nem volt férjnél, amikor terhesnek bizonyult. De tudjuk, hogy nem csak Máriának, hanem magának Isten népének is sok-sok megaláztatásban volt már része az évszázadok alatt, amikor nem volt képes saját királyt állítani az országa élére, és mindig idegenek terhét nyögte az ország. Volt olyan, hogy az áldozatot bemutatókra istentiszteletük közepette rontott rá Heródes a zsoldosaival, és a bárányok vére összekeveredett az emberek vérével. Mert egy önállóságát elveszített országgal mindent meg lehet tenni. Hatalmasan cselekedett velem az Úr – vagyis: hatalmasan fog velem cselekedni az Úr – ezt a hitet fejezi ki a Mária éneke. A megaláztatásoknak még az emlékezete is égeti a lelkünket.
Pedig az is eszünkbe juthat, hogy mi magunk is hányszor aláztunk már meg másokat. Amikor megvárakoztattuk őket, amikor nem válaszoltunk a levelükre, amikor azt mondtuk nekik, hogy nem érünk rá, pedig más dologra ráértünk. Vajon eszünkbe jutott-e, hogy amint nekünk fáj a megaláztatás, úgy az másoknak is éppen úgy fájhat?
Egy biztos, hogy Isten a megalázottak oldalán áll. Számon tartja a megalázó gőgjét, és elhozza az időt, amikor az lesz alul, aki valamikor olyan biztos volt a hatalmában. „Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád.” (I. Pét. 5,5) Ma is sok igazságtalanság van ebben a világban. Némelyeknek milliárdjai vannak, és az sem elég nekik, némelyek pedig téli tüzelő hiányával küszködnek és számosan ma is, a mi országunkban is, megfagynak. De ezek égbekiáltó dolgok, amik előbb-utóbb visszahullnak azok fejére, akik okozzák. Isten egészen bizonyosan számon tartja emberi döntéseinket, melyik születik gőgből vagy hatalomvágyból, és melyik született gondoskodásból és odafordulásból. És eljön az idő, amikor ő elszéleszti a szívükben felfuvalkodottakat.
Éhezőkről is hallunk a Mária énekében. Akkoriban, ha nem esett eső, éhínség volt az egész tartományban, és messze földről kellett gabonát vásárolni, ha volt egyáltalán, aki el tudott menni érte, és meg tudta fizetni. Ma Magyarországon friss felmérések szerint több százezer olyan gyermek van, akinek az iskolai étkezés az egyetlen biztos pont a hétköznapjaiban. A világnak pedig vannak még nálunk is sokkal elesettebb pontjai, ahol még tiszta ivóvíz sincs megfelelő mennyiségben. Mit jelenthet hát nekünk a reménység, hogy ő éhezőket tud betölteni javakkal, és bővölködőket tud üres kézzel elküldeni?
Semmiképpen sem azt az olcsó vigaszt, hogy majd csak történik valamikor valami. A Biblia ennél sokkal konkrétabban tekint erre az ügyre. Akinek van két ruhája, mondja Jézus útkészítője, Keresztelő János, adja az egyiket annak, akinek nincs. És akinek van ennivalója, az is így tegyen. (Lk. 3,11) Ez az irgalmasság az alap, hogy a Messiás egyáltalán eljöhessen hozzánk. A zambiai vagy bangladesi éhezők felől nehéz bármit is tennünk, de vajon a környezetünkben szükséget látókat észrevesszük-e egyáltalán? És nem csak anyagi értelemben vett kenyeret éhezhetnek emberek, hiszen nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden olyan igével is, ami Isten szájából származik. (Mt. 4,4) Már az is nagy és értékes dolog, ha jó szót viszünk egy magános, talán idős ember otthonába. Ha pedig Isten igéje közvetítői is tudunk lenni, akkor már eszközök vagyunk az ő kezében országa építésében.
„Éhezőket töltött be javakkal, és dúskálókat küldött el üres kézzel.” Bárcsak ne azok közé tartoznánk, akiktől neki kell elvenni valamit, hogy odaadhassa a rászorulóknak, hanem azok közé, akik örömmel és szeretettel, saját maguktól adnak. Mert akkor megtapasztaljuk, hogy mennyivel jobb adni, mint kapni.
Végül pedig azt is megértjük, hogy miért tesz ilyen nagy dolgokat a Hatalmas. Azért, mert hűséges önmagához. Megígérte Ábrahámnak és utódainak, hogy sokan lesznek, annyian, mint az égen a csillag. Megígérte nekik, hogy kapnak országot, saját földet, ami az otthonosság és az üdv kézzelfogható valósága. És végül azt is megígérte nekik, hogy áldást kapnak, és maguk is áldássá lesznek a föld minden népe számára. Ezek az ígéretek mind lelki valóságok, amik ma is érvényesek és Isten népéről, a gyülekezetről szólnak. És ha mi valóban Isten hűségét tudjuk a hitünk tengelyébe tenni, akkor ezek az ígéretek elkezdenek valóra válni. Az anyaszentegyház, a lelki Izrael nem elfogyatkozik, hanem növekedik, a mindennapjainkat nem fogcsikorgatás, hanem mennyei béke tölti be, és az Úrral való kapcsolatunk olyan forrássá lesz, amiből mások is, sokan is áldással részesülhetnek.
Isten hűsége ugyanis a világ legfontosabb sarokpontja. Ha ő nem lenne hűséges önmagához, akkor például naponként változtathatná a természeti törvényeket, és mi egyik nap megégnénk, a másik nap megfagynánk ezen a bolygón. Sajnos, e pillanatban éppen minden meg is teszünk azért, hogy felborítsuk bolygónk természeti rendjét. De sem a tömegvonzás törvénye, sem a fény sebessége nem változik, mert Teremtőnk hűséges önmagához, és ezért ez a világ egyelőre még lakható számunkra. Tavasz, nyár, ősz és tél szép rendben követik egymást.
De Isten hűsége abban is jelen van közöttünk, hogy nemzedékről-nemzedékre gondja van ránk. Szüleink és nagyszüleink drága hite, ami őket megtartotta, itt van immár a mi szívünkben is, és szeretnénk tovább adni mi is a ránk bízottaknak, a fiataloknak. Abban, hogy ez a láncolat nem szakadt meg mindeddig, apáról fiúra – az ő hűsége volt a legfontosabb kapocs. Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged! – kiált fel Jeremiás próféta. (Sir. 3,23) És valóban, mi más lehetett ott, hogy ma is él a gyülekezet, hogy ma is felolvassuk az igét és imádjuk Istent, amint ez ezredévekkel ezelőtt is történt, Ábrahámtól és utódaitól kezdve.
Ő felkarolta szolgáját, hogy megemlékezzen hűségéről. Pontosan úgy, ahogyan ezt kijelentette atyáinknak. És erre az ő hűségére lehet építeni. Ezen a világon minden megrendülhet, az ő hűségét kivéve – mert az megmarad örökre.
Gyermekkorom egy Szentendréhez hasonló kisvárosban zajlott, ahol három épület volt, ahol a legtöbbet megfordultam. A ház, ahol felnőttem, aztán egy református szeretetotthon, az árvaház, ahol gyakran jártam látogatóban, és a templom, aminek udvarában laktunk. Az első két épületet már lebontották, ezek nincsenek többé, a templom azonban megmaradt. Ma már szinte csak ebbe az épületbe mehetek, ha a gyermekkoromat keresem. De ez akár jelképes is lehet így, mert mintha azt üzenné, hogy minden megrendülhet ebben az életben, egy valamit kivéve – és ez Isten hűsége. Az ember még saját magában sem bízhat maradéktalanul, úgy annyira változunk és alakulunk mindahányan az évtizedek során.
De ő felkarolja szolgáját, mert megemlékezik hűségéről. És amit egyszer ő nekünk elmondott, hogy ebben megbízhatsz, ezt én magam mondom neked – az megáll a történelem minden forgatagán és minden viharán át is. Csak legyen, aki ezeket az ígéreteket számon is tartja.
Mai adventi vasárnapunkon olyan ígéretek elevenedtek fel közöttünk, amik kétezer éve szólnak a keresztyén istentiszteleteken, és ezrek és ezrek merítettek már erőt belőlük. Tegyük most mi is. Ő úr a hatalmasok felett is, és akkor veti alá őket, amikor előtte az úgy kedves. Ő tud enni adni az éhezőknek és tud üresen elküldeni bővölködőket. Vegyünk részt irgalmasan mi is az ő kiegyenlítő munkájában. Adjon ehhez erőt és hitet a világ egyetlen biztos pontja, ami nem rendül meg soha: az ő hűsége. Ámen.
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk, te elküldted e világra azt, aki mindnyájunkért odaadta magát, hogy megtanítson minket a szeretetre, és mi benne immár örökre szemlélhetjük, micsoda az igazság. Bűnbánattal hajtjuk le fejünket, mert messze vagyunk attól, hogy bátran a Jézus követőinek nevezhetnénk magunkat. Őérte kérünk, segíts meg minket, hogy legyen türelmünk, békességünk, és méltó módon ünnepelhessük a most következő karácsonyt. Ámen.
