Igehirdetés 2011. január 16.
Megbízottnak lenni
Lekció: Lk. 12,41-48
Textus: I. Kor. 4,1-2
„Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait.
Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük földi életünk megbízatását, hogy azért küldtél ide minket, mert valamit éppen mi általunk akarsz elvégezni ebben a világban. Áldunk téged testi erőnkért, a lehetőségek sokaságáért, amiket mind azért adtál, hogy azokból áldás és öröm fakadjon. Megvalljuk, elborzaszt minket ennek a világnak elfordultsága, és az a sok szükség, amit éppen az emberi megromlottság hoz be ebbe a világba. Bocsásd meg, ha az elmúlt héten magunk is méltatlan módon tettünk vagy szóltunk valamit. Nincsen ember bűn nélkül, de tudjuk, hogy ez nem mentség, hanem súlyos igazság. Vegyél el most a szívünkből mindent, ami akadálya lehet a te igédnek – önhittséget éppen úgy, mint fáradtságot és kiábrándulást. Hozd el a te országodat, dicsőséges uralmadat először a gondolatainkban, aztán a megértésben és végül az elhatározásban és a véghezvitelben egyaránt. Jézusért kérünk, légy velünk irgalmas és töltsd meg ezt az órát tőled való, mennyei tartalommal. Ámen.
Igehirdetés
Kevés olyan elemi erejű ösztön van a világon, mint a birtoklás ösztöne. Nézzük meg a kisgyermekeket a homokozóban: micsoda ribillió támad abból, ha valamelyik gyermek elveszi a másik kislapátját, mert már három évesen is tudjuk, hogy mit jelent az, hogy „az enyém”. És ha valaki ezt az enyém-ügyet semmibe veszi, akkor mindjárt komoly összetűzések támadnak, a birtoklás ösztöne ugyanis nagyon erős és mélyen belénk írt dolog. Ha jobban odafigyelünk, még az is hamar kiderül, hogy a birtoklás nem csak tárgyakra vonatkozhat, dolgokra, amiket a kezünkben foghatunk, hanem például egy területekre is, amiket a sajátunknak tekintünk, mint a ragadozók a vadászterületüket. Tudósok megfigyelték a párducokat a maguk élőhelyén, és azt találták, hogy elég gyakran megesik, hogy az anya felneveli a maga kicsinyét, az pedig olyan három-négy éves kora táján elűzi a területéről a saját anyját, amelyik szülte őt, szoptatta és felnevelte, vadászni is megtanította, mert ha már elég erős hozzá, akkor úgy dönt, hogy az a vadászterület pedig mostantól kezdve egyedül az övé lesz.
A Biblia tud erről a nagyon erős birtoklási ösztönről, ami az életet minden szinten áthatja, és meglepő irányban átértelmezi ezt a kérdést. Azt mondja, hogy nekünk, embereknek egymás tulajdonát tiszteletben kell ugyan tartanunk, a „ne lopj” a törvény egyik sarkalatos parancsa, ugyanakkor a saját tulajdonunk felől mindig úgy kell gondolkodnunk, hogy az valójában nem a miénk, hanem csak megbízatásként, éspedig egy időre kaptuk. Azért kaptunk mindent, amink csak van egy nagyon nagy ajándékozó szeretettől, hogy szépen gazdálkodjunk vele, jóra használjuk, és állandóan legyünk tisztában azzal, hogy egykor majd számot kell adnunk felőle, miként és mire használtuk. Sáfárságnak nevezi a Biblia ezt a dolgot, aminek a lényege az értelmes gazdálkodás, többek közt a jó beosztás is, pénzben is, időben is, erők beosztása értelmében is – de mindenképpen a szeretetteljes és odafigyelő gondoskodásról van szó, amivel mind annak tartozunk, amit csak kaptunk.
Az első keresztyének így tekintettek még arra a hitbeli többletre is, hogy nekik kijelentette magát a feltámadott Jézus, és ők megismerték benne az igazi életet. Ezt sem csupán azért kapták – ez volt az ő felismerésük – hogy ők maguk boldogok legyenek általa, hanem azért, hogy adjanak abból a jóból másoknak is, amit ők Krisztustól kaptak. Nem csak a pénzükre, vagyonukra tekintettek úgy, hogy azt sáfárságra, gondoskodó gazdálkodásra kapták, hanem az evangéliumra is. „Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon.”
Szeretném ezért ma minden keresztyén testvéremet arra buzdítani, hogy nyissuk ki a magunk egy személyes keresztyénségét ebben a tekintetben: Isten titkainak sáfárai vagyunk! Kaptunk valami többletet, megértettünk, hogy az igazi élet Krisztusban van, és ez olyan nagy kincs, hogy nem szabad megtartani magunknak. Nem csak hogy szabad, de kell is közölnünk ezt azokkal, akiknek még nem adatott meg, természetesen a „nekünk adott hit mértéke szerint” (Róm. 12,6). Az összes lehetséges sáfárságunk közül ez a legfontosabb. Ezt értették meg az első keresztyének is, amikor házaikat és földjeiket nehézség nélkül el tudták adni, ha valaki komolyabban szükséget látott közöttük, és segítségre volt szüksége. Ezért aztán nem is volt köztük sem felette bővölködő, sem pedig felette szűkölködő ember. Ők nem azt mondták, hogy mindenkinek előbb gazdaságilag kell megalapoznia az életét, vagyont kell szerezni, és azután majd minden rendben lesz, hanem azt mondták, hogy először keressük Isten országát és annak igazságát, és azután az összes többi szükséges dolog szépen ráadásul megadatik majd, és nem kell aggodalmaskodnunk a holnap felől, ha ez a sorrend. (Mt. 6,33-34)
Az evangélium jó hírével való sáfárkodás azonban semmiképpen nem valami kiváltságos hatalmi helyzet. Amikor Jézus azt mondja Péternek, hogy „amit megkötsz a földön, a mennyben is kötve lesz, amit megoldasz a földön, a mennyben is oldva lesz”, akkor ezzel nem hatalmi kiváltságot ad a kezébe, amint ezt szokás félreérteni – mintha ő dönthetné el, kicsoda üdvözül és ki nem. Arra figyelmezteti az apostolokat, hogy vigyázzanak, ha nem hűségesen, eredeti tartalma szerint hirdetik az igét, akkor emberek kimaradhatnak a mennyei üdvösségből. Mert a pillanat végleges és végérvényes ebben az értelemben is. Jöhet helyette talán új és másik, de egyáltalán nem biztos, hogy valóban jön is, ha egyszer mi, Isten titkainak sáfárai eljátszottuk volna egyet.
Ez a sáfárkodás ma leginkább azt jelenti, hogy mindig számot kell tudnunk adni a bennünk élő reménységről (I. Pét. 3,15), éspedig egy hitét veszett és reménységében megroppant ország lakói közt különösen is, ahol mi most élünk. Úgy kell olvasnunk a Bibliát, hogy amit reggel olvastunk és megértettünk belőle, azt el tudjuk mondani értelmes és világos emberi beszéddel valakinek, akivel napközben találkozunk, és esetleg kiabál is róla, hogy szüksége lenne megértett igékre, az életnek kenyerére. Nekem gyakran adatnak olyan igék, amik egy egész héten át világítanak a lelkemben. Általában akkor tesznek ezek igazán boldoggá, ha nem csak engem építenek, hanem meg tudom osztani még valaki mással is. Jó szívvel ajánlom ezt a dolgot mindenkinek!
Persze, a sáfárság lényege a hűség, és ez érvényes az evangélium kincsével való gazdálkodásunkra is. „Legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon, ha az élet igéjére van gondotok!” (Fil. 2.15-16) Ez a feltételes mód, az a „ha” itt nagyon fontos, mert a keresztyén élet valóban csak akkor fénylik csillagként az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, ha valaki tényleg az élet igéjére figyel, és „arra van gondja”. Az „élet igéjére figyelni” pedig annyit tesz, mint nem szem elől téveszteni, hogy mi az, ami valóban fontos az életben. Az „egy szükséges dolog”, amiről Jézus Mária és Márta otthonában szólt, az a jobbik rész, amit nem lehet elvenni senkitől.
Érdekes módon a Biblia hozzátesz még ehhez az evangéliumi sáfársághoz egy fontos további többletet. Azt olvassuk a Timóteusnak írt I. levélben „Legyen gondod önmagadra és a tanításra, maradj meg azokban; mert így megmented magadat is, hallgatóidat is”. (1 Tim. 4.16) Vagyis az embernek legyen gondja önmagára is, tehát sáfárkodnia kell az erőivel, gondoskodnia kell saját magáról is, ami jelenti azt, hogy mindnyájunknak vigyáznia kell az egészségére, pihennie is kell eleget, hogy derűs és jó kedvű lehessen. Az embernek nem szabad elhanyagolnia testének panaszait, hanem törekednie kell a lehető legjobb egészségre és a legmegfelelőbb kondícióra. Ez a „legyen gondod önmagadra” azonban lelki értelemben is érvényes, vagyis azt is jelenti, hogy mindenki erkölcsileg is felelős a saját útjáért. Nem mindegy, hogy miként élünk, milyen úton járunk, mert azzal taszíthatunk embereken, akik talán éppen a szakadék szélén állnak, ha mi magunk erkölcsileg megkérdőjelezhető utakon járunk, és másoknak is így adunk mintát. De nem csak taszíthatunk embereken azzal, ahogyan élünk, hanem csillagként is ragyoghatunk számukra – nem azért, mert nagyon akarunk ilyesmit, az általában nem is megy – hanem azért, mert ha szépen élünk, akkor ők is szeretnének majd olyan tiszta életet élni, amilyennek minket látnak. Hát viseljünk gondot jó sáfárként, hűséges megbízottként az útjainkra, a saját életünkre ebben az értelemben is, mert életünk minősége valódi kincs lehet másoknak, ha mi tényleg méltók vagyunk arra. A tiszta élet az tiszta élet, mondja egy magyar gondolkodó, és ehhez nincs túl sokat hozzátennünk.
Talán csak annyit, hogy a sáfárságunk nem csak az evangélium titkára, és nem csak a saját életünkre vonatkozik, mint amikről gondoskodnunk kell, hanem még egy nagyon fontos dologra: emberi kapcsolatinkra is. Aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten is őbenne – ez a jánosi ige azt jelenti, hogy Isten országa éppen az emberi kapcsolatink terén jön hozzánk a legközelebb. Tetszett az örök teremtő akaratnak, hogy éppen így jelentse ki magát nekünk, embereknek legtisztábban. Sokat mond őróla a tisztaság, az igazság, még a jogszerűség is, hogy nem élünk a kiskapuk adta lehetőségekkel, bepiszkolva a kezünket méltatlan nyereséggel. Sokat mond őróla minden, amiben rend és méltóság van, de a legnagyobb mégis a szeretet.
Nem mi találtuk ezt ki, nem is az első keresztyének, hanem ő maga adta ezt így nekünk, örök Atyánk – hogy a közösségi élet magasabb rendű legyen az egyéni beteljesülésnél. Minden egyéni boldogságot egyedül az hitelesít, ha valaki más is részesülhet benne, ha rajtam kívül valaki másnak is javára és örömére van. A negyedik század kiemelkedő egyházatyja, Nagy Baziliusz összeszedte Kis-Ázsiában a magányos remetéket és közösségbe szervezte őket, mert azt mondta, hiába nagy szent az ember egymagában valahol egy barlangban, a szeretetet egyedül nem tudja gyakorolni. A közösségi összetartozás mindig magasabb rendű, mert szeretet nélkül nem is tud működni. A közösségben mindig módunk van arra, hogy gyakoroljuk a szeretetet, míg a magunkért való életben csak magunkat tudjuk szeretni. „Ha pedig szeretet nincsen énbennem, semmi vagyok” – mondja Pál, és azt is hozzáteszi, hogy mindegy, hogy mekkora áldozatokat hozok, még a testemet is tűzre adhatom – ha szeretet nincsen énbennem, semmi hasznom abból.
Ennek a témának van azonban egy nagyon gyakorlatias megfontolni valója. Addig nem nehéz szeretni valakit, amíg nem ismerjük igazán, és azt olvasunk belé, amit jól esik. Fiatalok sokszor így lesznek szerelmesek egymásba, és csodálkoznak, hogy amikor aztán közelebbről megismerik egymást, semmi nem marad a nagy szerelemből, mert kiderül, hogy valójában csak a saját álmaikat szerették, nem pedig egymást, amint vannak. Ezeken a válságokon át kell jutnia egy valódi emberi összetartozásnak, és el kell jutnia odáig, hogy tud már „annak ellenére való” szeretet is lenni. Azért van ez így, mert a mi mennyei Atyánk is pontosan annak ellenére szeret minket, amilyenek mi vagyunk, nem pedig azért, amilyenek vagyunk. Amilyenek mi vagyunk, azzal nem hogy kiérdemelnénk az ő szeretetét, hanem éppenséggel ítéletet érdemelünk. Nem kell ahhoz vallásos embernek sem lenni, hogy aki őszintébb az átlagnál, eljusson odáig, amit Pál így mond: Megtalálom magamban, aki a jót akarom cselekedni, hogy a bűn megvan bennem. (Róm. 7,21) És ő ennek ellenére szeret minket, Jézusban éppen ezt a hírt hozza minden nap újra és újra ebbe a világba. Álljunk meg most az evangéliumnak ilyen bőségénél, és gondolkodjunk el felette. Akik ezt megtették, azoknak ugyanis mind új élete lett. Már nem a saját tulajdonságaik vezérlik őket, már nem a sorsukkal küzdenek, ami az emberi tulajdonságaikban van megírva, hanem már feljebb jutottak, Isten Lelke tanácsolja őket. Ők már tudnak sáfárkodni azzal az evangéliummal, amit megértettek és élnek is általa, ezért azon vannak, hogy másokkal is megosszák, amit maguk már megkaptak. Tudnak sáfárkodni, gazdálkodni saját magukkal is, vagyis van gondjuk önmagukra testileg éppúgy, mint erkölcsileg, a bejárt életút dolgában. És jól tudnak sáfárkodni emberi kapcsolataikkal, életük közösségi vonatkozásával is, mert eljutottak a szeretetig, amit Krisztusban közölt velük Isten. Tartozzunk mi is ezek közé! „Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon.” Ámen.
Imádkozunk!
Urunk, köszönjük, hogy ránk bíztad, miként osztjuk be az életünket, erőinket, még az anyagiakat is. Légy áldott, hogy ontod ránk ajándékaidat, gazdagon megáldasz bennünket, és bőségesen van miből gazdálkodjunk. Olyan nagy a kegyelem, hogy a felhőkig ér, valóban minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged. Köszönjük, hogy gondod van ránk testiekben-lelkiekben, és azt kérjük tőled, taníts minket is gondoskodó szeretetre úgy az evangéliummal, amit megismertettél mivelünk, mint önmagunk életének erőforrásaival, és még emberi kapcsolatainkkal is. Ne engedd, hogy elkeseredjünk, egymástól elforduljunk, ne engedd, hogy belenehezüljünk a sárba, hanem emelj minket minden nap magadhoz, és töltsd meg a szívünket tőled való mennyei tartalommal, hogy képesek legyünk a méltányosságra és a megbocsátásra, soha ne tekintsük egymást farkasnak, még ha vétettek volna ellenünk, akkor sem. Így segíts minket a most következő hét napjain, hogy a te titkaid sáfáraiként is hűségeseknek bizonyulhassunk. Ámen.
