Igehirdetés 2013. március 31. Húsvét I. nap
Meghalt a halál
Lekció: Mk 16,1-13
Textus: Jel 20,11-15
„És láttam egy nagy fehér trónust és a rajta ülőt: színe elől eltűnt a föld és az ég, és nem maradt számukra hely. És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsinyek a trónus előtt állnak, és könyvek nyittattak ki. Még egy könyv nyittatott ki, az élet könyve, és a halottak a könyvbe írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint. A tenger kiadta a benne lévő halottakat, a Halál és a Pokol is kiadta a náluk lévő halottakat, és megítéltetett mindenki cselekedetei szerint. És a Halál és a Pokol belevettetett a tűz tavába.”
Imádkozzunk!
Hatalmas Isten, akit az egek egei be nem fogadhatnak, hozzád száll a húsvéti köszöntés, aki nem csak megalkottad a létezést, és benne az élet csodáját, hanem megváltó, gyógyító szeretettel helyrehoztad a mindenségben, amit abban mi emberek elrontottunk – legyen dicsőség teneked! Mi parányi emberek vagyunk, akik még a saját kincseinket is eltékozoljuk, te pedig örök fény és ragyogás vagy, aki mindig voltál és mindig leszel – előtted áll majd meg minden lélek a végső számadásra, aki igaz bíró és mégis hiánytalan és teljes kegyelem vagy. Szeretnénk méltó módon elmondani köszönetünket Jézusunk áldozatáért és a húsvét ajándékáért, a feltámadott Krisztusban kapott megújulásért, de csak töredezett szavaink vannak. Fogadd kedvesen a bűnbánat őszinteségét, és azt a könyörgésünket, amikor nem kevesebbet kérünk most tőled, mint életünk valódi feltámadását, egészen az örök életre. Jöjj el közénk, egészen a szívünkbe is, feltámadott és élő Krisztus, Istennek egyszülött Fia, és add meg békességedet és üdvödet minden téged keresőnek. Szentlélek Isten, világot megszentelő jóság és örök jelenlét, járd át a szívünket, adj vigasztalást életünkben és halálunkban, és adj útmutatást minden hozzád jövő, megtérő léleknek. Ámen.
Igehirdetés
Kevés olyan őszinte szó van európai civilizációnkban, mint az idegenség. Kinövünk mindahányan a gyermekkor boldog és bensőséges szobájából, az otthonosságából, szüleink öleléséből, hogy aztán egész további életünkben keressük a helyet, ahol mégis csak otthon lehetnénk a világban. Még a megszokott és jól ismert helyek is különös módon néznek vissza ránk, amikor évek múltán visszalátogatunk a gyermekkorunk színtereire, mert a bennünk lakó lélek, a kutató elme és a gondolat a dolgoknak újabb és újabb arcát látja, ahogyan az idő múlik felettünk. Valahogy mindig szemben állunk, nézzük az életet és nézzük a világot – és kialakítunk velük valami viszonyulást, de csak azért, hogy egy idő után megint másként viszonyuljunk ugyanahhoz a dologhoz, mert közben magunk is változunk, és mindig más és más dolgok lesznek fontossá számunkra. Magát az életet például a kezdetek idején, ifjúkorunkban nagynak és végtelennek látjuk, teli lehetőséggel, ahol majd mi megmutatjuk, mert hiszen győzni fogunk. Aztán az emberélet derekán valahogy másként látszik már mindez, amikor eljön a sok küszködés ideje megélhetésért, lakásért, munkáért, érvényesülésért, és azzal állunk szemben, hogy mennyi, de mennyi mindennel kell megharcolni, és ez néha sikerül, máskor pedig nem. Hazafelé pedig, ha megérjük egyáltalán azt a kort, már magával a végkifejlet dolgaival állunk szemben – látjuk a mulandóságot, de nem értjük és nem is tudunk mit kezdeni vele, pedig akarjuk vagy sem, egyszer hozzánk is eljön.
Idegenség és szembenállás szinte végestelen-végig – szemléljük a dolgokat, de már kívülállóként, és nem úgy, mint valamikor gyermekkorunkban, elválaszthatatlanul benne élve még a hiánytalan valóságban. Ahogy a költő, Rilke fogalmaz: „Ezt hívják sorsnak: szemben, és / más semmi, szemben állni örökké.” (Nyolcadik elégia) Vagy, ahogy a Himnusz szerzője mondja, egy egész nemzet önmagára találásáért küszködve magával a történelemmel is: „Szertenézett, s nem lelé / Honját e hazában.” (Kölcsey: Himnusz) Az igazán boldog pillanatok mindig az otthonosság, a szeretet, az egységélmény pillanatai, amikor – nagyon ritkán – mégis csak egyek vagyunk a hellyel, ahol élünk, és az emberekkel, akik között a napjaink eltelnek. De legtöbb mégis a szembenállás és az idegenség, és ez a szembenállás és idegenség akkor zuhan ránk a legjobban, amikor végső határainkhoz, a mulandósághoz, annak a megkerülhetetlenségéhez érkezünk.
A hitetlen ember számára ilyenkor egyfajta végkifejlet létezik, a test felbomlása. Minden ide tart, és onnan nincs tovább, az összes vigasztalás pedig annyi, hogy születtünk és meghalunk – bele kell nyugodni; meg az, hogy a műveinkben és az emlékeinkben mások számára megmaradunk. A húsvét azonban ennél mérhetetlenül többet mond: mi emberek Isten számára is vagyunk, ezért az ő számára is megmaradunk. Ő nem engedi, hogy lelkünk a holtak hazájában maradjon, mondja a zsoltáros, és nem engedi azt sem, hogy az ő szentje rothadást lásson.(Zsolt. 16,10) Az apostol pedig, aki a Feltámadott Krisztussal a maga fénylő mivoltában találkozott a damaszkuszi úton, már hittel vallja: Ő elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez! (Fil. 3,21) Ez pedig valóban mondhatatlanul több annál, hogy születtünk és meghalunk – bele kell nyugodni, meg annál is, hogy az emberek emlékezetében élünk tovább. Igen, ő elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez! Pontosan ezért lett testté, ezért viselte a keresztet, a szörnyű kínhalált, ezért hozta meg az ártatlan és tiszta Bárány áldozatát, hogy nekünk ilyen életet adjon. Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő Egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (Jn 3,16)
A Jelenések látnoka pedig még ennél is többet mond: „És láttam egy nagy fehér trónust és a rajta ülőt: színe elől eltűnt a föld és az ég, és nem maradt számukra hely” – vagyis eljön az idő, amikor Isten lesz minden, mindenben, és még magának az égnek és a földnek sem marad hely, mert ő fog mindent betölteni. Milyen más ebben a hitben szembenézni mulandóságunkkal, azzal a ténnyel, hogy nem voltunk itt mindig, és nem is maradunk itt örökké. De hiszen még az ég és a föld sem fognak véglegesen megmaradni, csak maga az Örökkévaló! – az, aki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez. Ez a húsvét evangéliuma – és végtelenül szegény marad, aki ezt a szívébe be nem fogadhatja. Amikor ezt a hatalmas evangéliumot hirdetjük, akkor a mindeneket önmagával betöltő Isten örök evangéliumát hirdetjük, amelynek végső nagy diadala nem kevesebb, mint az, hogy meghal még maga a halál is.
Amikor az élet könyve megnyittatik, halljuk a Jelenések könyvében, és mindenki cselekedetei szerint megítéltetik, akkor végezetül maga a Halál és a Pokol is a tűz tavába vettetnek, mert számukra sem marad hely, nem csak az égnek és a földnek. Mint utolsó ellenség győzettetik le a halál, de legyőzettetik! (1 Kor 15,26) Nem övé az utolsó szó, ahogy hitetlenségünk sugallja, hanem az élő Istené. Semmi túlzás nincs tehát az énekünkben, amit ünnepi szívvel énekeltünk: „Jézus, ki a sírban valál, / Általad megholt a halál / Az élet pedig feltámadott / Mert szent tested meg nem rothadott.” (347.ének 1.)
Milyen út vezet eddig a bizonyosságig, hogy meghal a halál? Mert ezt a hitet nem adják ingyen, és nem fog egyszerűen az ölünkbe hullani. Éppen erről tanít bennünket a húsvét minden történése, erről az útról, amit magunk is bejárhatunk, sőt, be is kell járnunk, ha el akarunk érkezni odáig, hogy a mi nyomorúságos testünket is el fogja változtatni, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez.
Először azt kell jól megértenünk, hogy egy ember volt az, aki elsőként legyőzte a halált. Egy ember, aki éppen úgy asszonytól született, mint mi. Ha neki, Jézusnak sikerült, akkor azért sikerült, hogy nekünk is sikerüljön, akik magunk is mind asszonytól születtünk. Igenis, legyőzhető a halál, éspedig azért, mert már le is van győzve. Nincs végső hatalma, nem ő az igazi istenség. Amikor emberek a maguk hitével számot vetnek, akkor azt gyakran kevésnek találják, és lehet, hogy valóban így is áll a helyzet. Kevés és kicsi a hitünk. De nagyon érdemes meghallani azt a jó tanácsot, amit egy idős keresztyén mondott az életük elején, indulóban lévő fiataloknak: Nem azt a nagy hitetlenséget kell komolyan venni, ami mindenképpen ott van bennetek, hanem azt a parányi kis hitet, azt a kicsi morzsát, ami mégiscsak megvan bennünk. Maga Jézus is ezt mondta: Ha annyi hitetek van, mint egy mustármag, azt mondhatjátok a hegynek, menj innen amoda, és elmenne, és semmi sem volna lehetetlen nektek. (Mt 17,20) Hát legyen legalább egy mustármagnyi hitünk, és semmi nem lesz lehetetlen számunkra. Az ember Jézus volt, aki erősebbnek bizonyult a bűnnél, szenvedésnél és halálnál, és azóta új világhelyzet van – mindez nekünk is sikerülhet, és mi is legyőzhetjük mindezeket.
Ámde mindez csak a megtisztult szíveknek lehetséges, azoknak, akik olyanok, mint Jézus volt. Ő, aki éjszakákat átimádkozott, aki számtalanszor ment el egy puszta helyre egymagában Istennel beszélgetni, és aki az utolsó estén sem a menekülést és a maga ügyét kereste, hanem az Atya akaratát. Nélküle mi mindig csak magunkban tanakodunk, mint a szent asszonyok tették húsvét reggelén, hogy ugyan kicsoda hengeríti el a követ, ami igen nagy volt, és ma is az. Nélküle a tehetetlenség lesz úrrá minden emberen, mert az a kő bizony igen nagy. A mulandóság, a testi halál, az élet hiábavalósága és vendégeskedésünk vége súlyos és nagy kő, olyan nagy, hogy azt mi magunkban el nem hengeríthetjük. Sokan azért vallanak ebben kudarcot, mert egyedül próbálkoznak, és rendre kiderül, hogy így nem megy. Ez magának Jézusnak is csupán az Atyával együtt, őbenne és őáltala sikerült. Az Atya volt az, aki kihozta őt a halálból és a maga jobbjára ültette.
Ezért kövessük mi is őt, aki engedelmes volt halálig, és az Atya olyan nevet adott neki, amelyre minden térd meg fog hajolni, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké egyaránt. (Fil 2,10) Ő mondja: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki bennem hisz, ha meghal is él. És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal. (Jn 11,25-26)
Még egy fontos kép ragadjon meg ezeken kívül az emlékezetünkben. A szent asszonyok viszik húsvét reggelén a drága keneteket, amiket vásároltak, viszik a balzsamozáshoz szükséges szereket. Azt is mondhatjuk, teszik, ami tőlük telik. Nem volt ebben semmi emberfeletti vagy teljesíthetetlen, egyszerűen tették azt, amit tehettek. És az ég rájuk tekint, a kő már elhengerítve várja őket, és az angyali útmutatás azt mondja: előttetek megy Galileába, ott meglátjátok őt, amint megmondta számotokra.
Igen, előttetek megy! Micsoda nagyszerű biztatás, és milyen nagy ígéret ez! Nem ti lesztek az úttörők, nem olyan úton kell járnotok, amelyen még soha senki nem járt. Előttetek megy az Úr maga, ne féljetek, csak induljatok neki. Halljuk meg ezt a biztatást mi is, mert nagy szükségünk van rá: előttünk megy az Úr. Galileába is, Szentendrén is, életünk nehéz és alig átlátható útjain is, a mi dolgunk összesen csak az, hogy valóban kövessük őt. Ezért ez a nagyszerű ígéret és biztatás, hogy ő előttünk megy, egyszersmind kötelezettség is, hogy mi csak olyan utakon járhatunk, ahol valóban ő megy előttünk. Ahol pedig már nélküle vezet az út, ott jobb megállni és visszafordulni. Ehhez állandó figyelés kell, mindig őt hallgatni, mindig őt kérdezni, mindig neki engedelmeskedni. És amikor azt vesszük észre, hogy már nélküle megyünk, akkor megállni és visszafordulni, amit megtérésnek nevez a Biblia. És amit elmulasztva rossz utakra téved még a keresztyén ember is, bármekkora hívő múlt van mögötte már. Előttetek megy, hát figyeljetek rá és őt kövessétek. Amikor beszéltek, amikor döntéseket hoztok, amikor szembenéztek a saját mulandóságotokkal.
És akkor boldogan énekelhetitek majd: Krisztus feltámadott, kit halál elragadott / Örvendezzünk vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, / Halléluja! (185. dics.) Ámen.
Úrvacsoraosztás
