Ami értelmet ad a dolgoknak

Igehirdetés 2012. május 13.

Ami értelmet ad a dolgoknak
Lekció: Zsolt. 98,1-9
Textus: Róm. 12,1-2

„Kérlek titeket testvéreim Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istenek kedves áldozatul, mint okos istentiszteletet, és ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el gondolkodásotok megújulásával, hogy megítélhessétek, micsoda Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.”

Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, Sokféleképpen beszélsz te az emberekkel, akié pedig egyedül a bölcsesség és az értelem, és aki mégis meg akarod magadat értetni velünk, földi halandókkal. Engedd, hogy értsük szavadat, ha szólasz, és értsük még azt az üzenetet is, ami hallgatásodban rejlik. Hiszen hallgat a mester, hogy tanítványát kikérdezze, és hallgat a kedves, hogy párját próbára tegye. Az is beszél, aki hallgat, hogy a megértés ideje annál bensőségesebb legyen, amikor elérkezik. Amikor magányosan, elhagyatva állunk, és nem halljuk hangodat, néha úgy tűnik, hogy örökre elszakadtunk tőled. Taníts minket hallgatásodnak ezekkel a csendjeivel is, hogy amikor végre megértjük értelmét, egész szívünkből zenghessük a választ. Te adj nekünk megtisztulást és te adj új éneket a szánkba, amikor eljön szívünkbe a hit és az igazság. Hadd dicsérjen téged méltó ének, amikor végre felfogjuk, hogy te még hallgatni is szeretetedből hallgattál, mert mindenkor szabadító és kegyelmes Urunk vagy. és örökre az is maradsz. Ámen.

Igehirdetés

Aki egy kicsit is ismeri a Bibliát, az tudja, hogy ez a szókapcsolat, hogy „okos istentisztelet” egyetlen egy helyen található a Szentírásban, itt a Római levélben, ahonnan az előbb felolvastuk. Hiába keressük más bibliai könyvekben, végiglapozhatjuk az ezerötszáz oldalát, még párhuzamos vagy rá egy kicsit hasonlító mondatot sem találunk. Nem értjük pontosan, hogyan lehet okos egy istentisztelet, de a reformáció első bibliafordításai óta ez szerepel a Luther-féle német, aztán sorra az angol és a francia fordításokban, és a mi Károli Bibliánkban is, talán éppen ezek nyomán – mind a mai napig.
Az igazság ezzel szemben az, hogy ezen a helyen az eredeti szövegben egy elég közismert, egyetlen szóval mégis nehezen lefordítható kifejezést találunk, ami görögül így hangzik: logosz. Ennek az antik filozófiai szakkifejezésnek az volt a jelentése, hogy gondolat, szó, értelem, és mindjárt jobban értjük, miről is van szó, ha kimondom egy származék-szavát, amit ma is minden nap használunk, és az így hangzik: logikus. Valami, aminek van értelme, ezt a régi görögök így mondták: van benne logosz, logosszal van telve.
Így már közel jön hozzánk ez az egész témakör, hiszen ki ne kereste volna, legalábbis talán kamaszkorában utoljára az élete értelmét, ki ne vizsgálná meg mondjuk egy-egy reklámban az őt megszólító igényt, hogy van-e értelme annak, hogy éljen azzal az árucikkel, és egyáltalán, minden dologban mindig az értelmet keressük. Ér bennünket egy csapás, ránk tör egy szorongás, valami nagyon aggaszt bennünket, és egészen addig szenvedünk tőle, amíg meg nem leljük az értelmét. Egy modern, mai angol Bibliafordításban ezen a helyen már ezt olvassuk, hogy az istentisztelet „szívvel és értelemmel való” legyen, ami jelzi, hogy küzdenek a fordítók a logosz szó teljesebb lefordításáért, de azt hiszem, egy kis bölcselet-történet nélkül nem lehet mélyére hatolni ennek a nehezen érthető bibliai helynek.
Két nevet is érdemes megtanulnunk, hogy amennyire lehet, utána olvassunk a kérdésnek, ami az internet világában már nem is olyan nehéz. Az egyik egy görög filozófus, Herakleitosz neve, a Kr. előtt 500 évvel élt bölcselőé, akinek írásában először szólal meg a logosz szó. Nála a világegyetem rendjét megformáló erőt jelenti, és Herakleitosz azt tartja róla, hogy a világon a legnagyobb bölcsesség felismerni az életben és a valóságban a logoszt, a dolgoknak értelmet adó örök törvényt. Hadd említsük meg, hogy ő ezt a hatalmas formáló erőt, ami ott van az Univerzumban mindenütt, tűznek, vagyis valójában léleknek gondolta. Egy másik név pedig, amit szintén érdemes megjegyezni, Alexandriai Philo neve, aki Kr. előtt 20-tól Kr. u. 5o-ig élt abban a városban, ahol az akkori világ legnagyobb és legértékesebb könyvtára volt, az egyiptomi Alexandriában. Ebben a könyvtárba tudatosan gyűjtötték és másolták a kéziratokat, amiket addig templomokban őriztek, de itt került másolásra a legtöbb görög tragédia éppen úgy, mint ahogyan nagy valószínűséggel itt fordították le az Ószövetséget is görög nyelvre. Az akkori uralkodó parancsot adott, hogy minden hajót át kell kutatni, ami a város kikötőjébe érkezik, és minden tekercsről másolatot kell készíteni a könyvtár számára. Ez a csodálatos könyvtár azonban, amiben 500.000 tekercs és 200.000 pergament volt, éppen Philo életének utolsó éveiben háborús okokból leégett. Philo viszont, aki hívő zsidó ember volt és kitűnően ismerte a Bibliát, életművét annak szentelte, hogy kimutassa, a görög filozófia logosz-szava és a Bibliában sokszor felhangzó „ige” szó, ami Isten szavát, beszédét jelenti, valójában egy és ugyanaz. Ez a nagyszerű összegzés tette lehetővé aztán János evangéliumának megírását, amelyben Jézus Krisztust a kezdetek előtt már meglévő igének nevezi az evangélista, és így lehetett a parányi zsidó szektából, ami a keresztyén gyülekezet eredetileg volt, a görög műveltségű világban is érthető és egyetemes üzenettel fellépő egyház mind a mai napig.
Ha így értjük a logosz szót, hogy értelmet tud adni mindenek, vagyis életnek és halálnak, múltnak és jövőnek egyaránt, akkor valójában Isten jelenlétét érthetjük alatta, ami Lélek és gondolat, szó és értelem egyszerre. Így már meg tudjuk fejteni az apostoli kérést is: „Kérlek titeket testvéreim Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istenek kedves áldozatul, mint okos istentiszteletet” – mert az „okos istentisztelet” ilyen módon azt jelenti, hogy logosszal, vagyis értelmet adó isteni gondolattal teli, tehát Isten mindeneknek formát adó Lelkével, égi tüzével teljes istentisztelet.
Ebben az értelemben azt is mondhatjuk, hogy nem csak az istentiszteletnek, de a világon minden dolognak egyedül csak az ad igazán értelmet, ha nem hiányzik belőle az Örökkévaló logosza, azaz Lelke és jelenléte. Azért fontos ezt így kimondanunk, mert van a logosznak mainapság egy silányító, degradáló használata is, amikor ti. a világ dolgait racionalizáljuk, vagyis egyszerűen beleállítjuk valamiféle értelmezési keretbe, magánál egy kicsit nagyobb összefüggésbe, és rögtön azt hisszük, hogy ezzel a dolog tényleg meg van magyarázva. Ez a „csodátlanítás” művelete, amikor pl. a természettől, de általában a valóságtól elvitatjuk azt, hogy tulajdonképpen csoda, és mihelyt kimutatni vélünk benne valami mechanikát, azonnal megnyugszunk. Pedig sem a természet, főleg pedig a valóság nem mechanika, hanem egyértelműen csoda, és semmi túlzás nincs a költő igényében, hogy „Úgy néztem magamra mindig, / Ahogy csodára nézni illik, /Csodára, az ember fiára, / Kezeire, nyírott hajára.” (Szécsi Margit)
Hát nyíljon fel a mi szemünk is a csodára, meglátni azt a világban, magunkban és egymásban is, és áhítattal keresni a dolgokban is ott rejlő logoszt, isteni rendet, sőt, mi bátran tovább mehetünk és úgy is mondhatjuk, hogy a megrendülés nélkül még csak néven sem nevezhető, egyetemes Krisztust. Mert ő van jelen minden emberi lény testi születésében, ő rejtőzik egész életünk minden küzdelmében, és ő vár minket végtelen szelíd jóságával még halálunkban is.
Hogyan lesz nekünk mármost ezek tudatában „logosszal teljes istentiszteletünk”? Az apostol azt mondja, először is az odaszánás révén. „Szánjátok oda testeteket élő, szent és Istenek kedves áldozatul.” Ez nem kevesebbet jelent, mint nemet mondani minden, Isten nélküli gondolatra, döntésre és cselekedetre, akkor is, ha az olyan közel lenne hozzánk, mint a saját testünk. Mindenkihez a saját gondolatai és érzései, végső soron pedig a saját teste van a legközelebb, egészen addig, amíg tényleg föl nem fedezi magában Isten „logoszát”, az ő tüzét, az ő Szentlelkét. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, ki kell mondanunk, hogy „nem én Uram, hanem te”, vagy ahogyan a zsoltárban olvassuk: „Nem nekünk, Uram, nem nekünk, hanem a te nevednek szerezz dicsőséget!” (Zsolt. 115,1) Ugyanezt halljuk Keresztelő Jánostól, amikor Jézusra mutat: „Annak növekednie kell, nekem pedig alábbszállnom.” (Jn. 3,30) Amíg ezt nem akaródzik kimondanunk, addig hiába várunk a csodára. Amíg még el vagyunk telve magunktól, a saját gondolatainktól és érzéseinktől, addig ne csodálkozzunk, hogy nincsen „logosszal teljes istentiszteletünk”, de még értelmes életünk és értelmes halálunk sem. Mert ezekhez ki kell mondani a nemet egész Isten nélküli egzisztenciánkra, önmagunk bálványozására és istenítésére, és csak azután telik majd meg égi tartalommal életünk és a halálunk. Akkor viszont igen. Megöldökölve az óembert, már megszülethet az új ember, halálba adva a tőle elidegenedett, lényegében „Isten-telen” mivoltunkat, eljöhet az új, a mennyből való énünk, azaz Krisztus. „Öldököljétek meg azért földi tagjaitokat, a paráznaságot, tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás” (Kol. 3,5) – és ide bárki behelyettesítheti azt, amit neki személyesen kell megöldökölnie. Hitetlenséget, irigységet, bosszúállást, hamisságot vagy haszonlesést – és eljön majd a csoda az ő életében is.
Aztán, hogy jobban értsük ezt a dolgot, még egy másik módon is elmondja nekünk az ige, mi a teendőnk: „Ne szabjátok magatokat e világhoz” – olvassuk az 1590-es, eredeti Károli Bibliában éppen úgy, mint a most megjelent, legfrissebb, 2011-es Károli-revízióban, amit szeretettel ajánlhatunk minden érdeklődő figyelmébe. „Ne igazodjatok a világhoz”, mondja új fordítású Bibliánk, az eredeti bibliai görög szövegben pedig szó szerint azt olvassuk, hogy „ne sátorozzatok össze” a világgal. Talán ez a leginkább képszerű, ezt tudjuk legjobban megérteni – mert „összesátorozni” azt jelenti, hogy egy fedél alá venni, sajátomnak elfogadni, magamévá tenni. Itt pedig éppen arra hallunk bíztatást, hogy maradjunk egy kicsit mindig idegenek, maradjunk csak „utasok” ebben a világban (409. ének 1-7. vers!), ne gyökerezzünk bele túlságosan, mert a mi igazi és örök hazánk nem is itt, nem is ebben a világban van. Igaz, hogy keveset tudunk arról a másik világról, de csodálatosan megnyugtató Berzsenyi szava: „Bizton tekintem mély sírom éjjelét! /Zordon, de óh, nem, nem lehet az gonosz, / Mert a te munkád: ott is elszórt / Csontjaimat kezeid takarják.” (Berzsenyi: Fohászkodás) Maradjon tehát az ember mindenkor várakozó, megajándékozható lélek, aki csak „utas” ebben a világban, nem pedig földbe gyökerezett lábú sóbálvány, aki teljességgel mozdíthatatlan a helyéről, ezért csak ledönteni lehet. Legyen az ember olyan utas, aki tudja, hová érkezik, mert hittel hiszi, hogy őt ott is, az örök hazában is az „ő kezei takarják”. Ezért az elmúlás „zordon, de óh, nem, nem lehet az gonosz.”
Végül pedig az igazán nagy „logosz”, ami értelmet ad mindennek, amíg csak itt vagyunk: azért érdemes ezt az utat járnunk, a testünket Istennek kedves áldozatul odaszánás, és a vándorló, lélekben mindig egy kicsit idegen utas útját, mert csak így fogjuk tudni megvizsgálni, az új fordítás és a legfrissebb Károli revízió szövege szerint „megítélni”, hogy micsoda Istennek jó, kedves és tökéletes akarata. Erre pedig mindig újra nagyon nagy szükségünk van, mert az élet sokkal gazdagabb és bonyolultabb annál, mintsem működnének benne a kész receptek. Az élete mindig tanulni kell. Jó lenne, ha volnának univerzális patentek, amiket bármikor alkalmazni lehet, de inkább úgy áll a helyzet, hogy csak tapogatjuk a valóságot, és mindvégig próbáljuk megismerni, de mégis mindig meghökkentő dolgokra lelünk. Az életet nem azért kell szeretni, amiért a disznó a vályút szereti, hanem azért, mert az életben mindvégig tanulhatunk. Hát ezért van értelme önmagunk megtagadásának és az odaszánásnak; ezért van értelme annak, hogy utasok maradjunk a világban a végső pillanatig, akik készek továbbmenni, ne pedig berendezkedet polgárok; és ezért van értelme az utolsó napig való tanulásnak, az élet és a mögötte rejlő logosz, Isten akarata mélyebb és mélyebb megismerésének. „Kérlek azért titeket testvéreim Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istenek kedves áldozatul, mint okos istentiszteletet, és ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el gondolkodásotok megújulásával, hogy megítélhessétek, micsoda Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” Ámen.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, légy áldott, hogy aki rád figyel és neked szánja oda önmagát, az még a szenvedés értelmét is megtalálja, amikor eljön annak ideje. Köszönjük, hogy azt ígéred, akkor leszünk igazán otthon ebben a világban, ha úton járó vándoroknak maradunk meg benne, akik mindig előre tekintenek, és pontosan tudják, hová igyekeznek. Légy áldott, hogy arra buzdítasz bennünket igédben, hogy szánjuk oda magunkat élő és szent áldozatul Istennek, mert ez kedves előtted. Szeretnénk eljutni egészen odáig, hogy Lelked jelenlétében mi magunk is meg tudjuk már ítélni, micsoda a te jó, kedves és tökéletes akaratod. Add ehhez értelmet adó igédet napról napra. Imádkozunk a betegágyon fekvőkért és azokért is, akik talán életük utolsó e földi időit élik, hogy megtalálják minden dolog értelmét. De imádkozunk azokért is, akiknek gyógyulását megadhatod, hogy erőt kapjanak Szentlelked által testi-lelki gyógyulásukhoz. Vezess mindnyájunkat a most következő hét napjaiban, hogy örömöt és értelmet találjunk munkánkban, igyekezeteinkben, amíg végigjárjuk földi utunkat és egyszer elérkezünk egészen tehozzád. Ámen.
Dramamine

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.