Mi az a bűnbak? | Szentendrei Református Egyházközség

Igehirdetés 2010. augusztus 1.

Mi az a bűnbak?

Lekció: III. Móz. 16,1-10, 21-22

Textus: Zsid. 9,11-12

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük neked szent házadat, a megújulás helyét. Megvalljuk előtted, hogy sok sebet hordozunk lelkünkben, szégyent és foltokat is, amiket egyedül te tudsz gyógyítani. Vannak kérdéseink is, amikre nem találjuk a választ, és amik emésztenek bennünket. Vannak veszteségeink is, amik pótolhatatlanok, és az üresség, a hiány átjárja szívünket. Azért jöttünk, mert te vagy az áldott orvos, a betegek és a bűnösök barátja, aki nem veted ki magadtól a hozzád közeledőket. Szeretnénk most újra gondolni életünket, segíts ebben minket. Adj nekünk jó indításokat abban, amit igédből felfoghatunk és megértünk. Jöjj el, megváltó szeretet és újat teremtő Lélek, a Krisztus nevében kérünk. Ámen.

Igehirdetés

Vannak az emberek szóhasználatában olyan mondatok, amikről mindenki azt hiszi, hogy magyar közmondás, és csak kevesen tudják róla, hogy valójában bibliai idézet. Ilyen a közismert „Aki másnak vermet ás, maga esik bele” – amit a közmondásaink alaptípusaként szokás emlegetni, de amit valójában a Bibliában, az ószövetségi Példabeszédek könyvében találunk meg először leírva. (Pld. 26,27) Aztán vannak nem csak mondataink, de szavaink is, amiket buzgón használunk anélkül, hogy fogalmunk lenne a gyökeréről, az eredetéről – ilyen a közbeszédben például gyakran használt „bűnbak” szó is. Ma ebben az igehirdetésben éppen ezzel a szóval fogunk foglalkozni, mert Mózes harmadik könyvében a mai napon olvassuk Kalauzunk szerint a szó eredetéről a híradást, és ezt hallhattuk az előbb a felolvasott hosszabb bibliai részben.

A bűnbak szót rendszerint abban az értelemben használjuk, amikor egy közösség kivet magából valakit, vagy valakiket – éspedig jogtalanul és indoktalanul veti ki őket. A lélektannak is meglehetősen divatos fejezete mai napság a „bűnbak-képzés” elmélete, amit abban az összefüggésben emlegetnek, amikor – egyébként elvileg – nagyon is igaz és hibátlan embereket egy közösség megtesz a bajok okának, és azt mondja róluk, hogy miattuk van minden baj. Legyünk egy kicsit őszinték most önmagunkhoz, és mondjuk ki, hogy nem egészen alaptalan ez az elmélet. Főleg azokra az emberekre szoktunk haragudni, akik sikeresebbek, akinek jobban megy, mert ügyesebbek nálunk, és ha még az utunkat is állják, legalább elméletileg, vagy elég sok ember magyarázata szerint, akkor valóban bűnbak lehet belőlük. Sajnos, a mindennapokban kevés olyan helyzet van, amikor valaki teljesen fehér vagy teljesen fekete, és sokkal gyakoribb a vegyes kép, amikor jó és rossz általában szétválaszthatatlanul összefonódva jelenik meg egy emberben, vagy éppen egy csoportban. És ezért ha vannak is nyilvánvaló történelmi bűnök, amiket kár lenne tagadni, és amiket nagyon is hozzá lehet kötni egy jól azonosítható réteghez vagy csoporthoz, akár csak a múlt században történt dolgok alapján is, azért a bűnbak-képzéssel valóban csínján kellene bánnunk. Mert ha emberek egészen bizonyosan vétettek – hiszen mi magunk is szoktunk, ez nem vitás – azért minden létező baj okának egyetlen embert, vagy egyetlen csoportot megtenni dőreség lenne, a valóság teljes el nem ismerése, nagyon is megkérdőjelezhető igazság.

Annál is inkább, mert ahol emberek így járnak el, vagyis „bűnbakot képeznek”, ott saját magukat mindig tökéletesen fölmentik, mintegy kiveszik a történtekből, mintha ők ott sem lettek volna, és valaki másra haragszanak – ők maguk hibátlanok és igazak, velük nincs semmi baj. Ez pedig a legrosszabb alapállás, amit csak mi, emberek egyáltalán gyakorolhatunk, éppen ez okoz annyi szenvedést és gyűlölködést az emberek között, családokban is, de főleg a történelemben – a társadalmi osztályok, sőt a népek között – és pontosan azért kell foglalkoznunk a bűnbak szó bibliai eredetével, mert ott ennek éppen az ellenkezőjéről van szó.

Aki nyitott szívvel hallgatta az előbb a közel háromezer éves kultuszi rendtartás felolvasott részét, az két kecskebakról hallhatott. Sorsolással kiválasztották az egyiket templomi áldozatnak az Úr számára, és elkészítették égő áldozat formájában, a másikat pedig Azázelnek küldték el, aki a pusztai démonok fejedelme. Áron, vagyis a mindenkori főpap rátette mindkét kezét ennek az utóbbi baknak a fejére, és megvallotta Izráel minden vétkét és minden vétkes hitszegését bűnvalló imában, aztán pedig elküldte ezt a bakot a pusztába, hogy vigye magával minden bűnüket messzi tőlük. A Bibliában szereplő bűnbak tehát pontosan arra való, hogy Isten népe igenis elismerje a maga vétkeit, szembenézzen azokkal, bánkódjon felettük és elhagyja azokat, vagyis éppen nem arról, hogy másokra kenjük azokat. Hát ezért jó néha nap egy kicsit utána is járnunk, mit is beszélünk, amikor egy-egy ismertnek gondolt szót használunk a mindennapokban. A szó eredetileg ugyanis pontosan az ellenkezőjét jelenti annak, mint amilyen értelemben ma használni szoktuk. Mert akik elküldték ezt a bakot a pusztába Azázelnek, azok egyáltalán nem másokat okoltak a bajokért és a szenvedéseikért, hanem vallást tettek Isten előtt a bűneikről a legszentebb helyen.

De ne lépjünk tovább túl könnyen a bűnbak szó értelmezésében, mert itt jelképes megtisztulásról van szó, ez a bak mintegy „elviszi” a bűnöket a puszta démonának. Nagyon fontos, hogy ezek az „elvitt bűnök” igenis megvallott, és elismert bűnök, csakis és kizárólag ezekről van szó. Egy híres táncdalénekesnő kérdezte egyszer egy kerti beszélgetésben, amiről tévéfelvétel is készült, fennhangon az ott lévő társaságtól, ahol volt egyébként egy idős lelkész is, hogy ha elrontott az ember sok mindent az életében, vétett is rengeteget, akkor hát nincs a bűneinktől való szabadulás, jönnek utánunk örökre? Az idős lelkész csöndesen azt mondta, csak azok a bűneink maradnak meg és jönnek velünk, amiket nem ismertünk el, nem vallottunk meg – legalább Istennek – és amelyeket nem hagytunk el. Minden olyan bűnre, amit elismertünk, megvallottunk és elhagytunk, érvényes a Krisztus áldozata – mert ő a megvallott és valóban elhagyott bűnöket mind megbocsátja. Egyedül neki van ekkora hatalma, mástól ez nem telik. Tőlünk se, sőt még az egyháztól sem – de ő, a feltámadott és élő Krisztus nem azt akarja, hogy mi örökre a bűneinkben maradjunk. Amit elismertünk, amit megvallottunk és elhagytunk, azt ő a háta mögé veti és nem is emlékszik rá többet. Olyan messze veti tőlünk vétkeinket, mint napkelet van napnyugattól. (Zsolt. 103,12)

Miért van erre szükség? Mert az ember elég sokat bújócskázhat a saját bűnei elől. Buzgón szoktuk is magunkat mentegetni, meg nagyon sokszor igazolni, ki mivel próbálkozik – és a másokra kenés is pontosan ide tartozó „elterelő hadművelet” lenne – persze, elég hamar át szoktak rajta látni még az emberek is, nem hogy az Örökkévaló. A bűn ugyanis, tehát emberi létezésünk megromlottsága – bár ezt nem szoktuk szívesen hallani, sajnos valóság. Éspedig nem csak abban az értelemben, hogy valaki vét a büntető törvénykönyv valamelyik paragrafusa ellen, még csak nem is pusztán abban az értelemben, hogy valami erkölcsileg elmarasztalható dolgot teszünk, hanem abban az értelemben, hogy a lényünk maga van korrumpálódva. Beleivódik az ember lényébe a romlás, és már észre sem vesszük ezt a dolgot. Itt vannak mindjárt a tulajdonságaink. Egyik-másikra, a ránk leginkább jellemzőkre általában még büszkék is szoktunk lenni. Nem is az a baj velük, ezekkel az ún. „jó tulajdonságainkkal”, hogy ezek vannak, hanem az, hogy rendszerint hiányoznak mellőlük más, fontos, kiegyenlítő tulajdonságok, amik szép egyensúlyba tudnák hozni a személyiségünket, és elviselhetőbb emberekké tudnának tenni minket. Legtöbb nehézséget egymásnak pontosan azokkal a nevezetes „jó tulajdonságainkkal” szerzünk, amikre általában olyan büszkék vagyunk, és ami a legfőbb baj, össze is tévesztjük velük magunkat. Holott az ember igazi lénye nem a tulajdonságaiban rejlik, hanem abban, hogy maga az örök láng, Isten Lelke lakik benne. Azt mondhatjuk ezért, hogy magában az alkatunkban, azzal, ahogyan születünk, amilyen emberekké leszünk – már ott jelen van a megromlás, az eredeti létezés korrumpáltsága, és ezt nagyon kevesen hajlandók egyáltalán elismerni, és még kevesebben próbálnak ezzel szembenézni.

Pedig még nincs vége: nem csak a tulajdonságaink, hanem az elveink között is számos olyan „igazság” van, amit a magunk igazolására szoktunk hangoztatni. Ezek a hangoztatott igazságok, lobogtatott elvek végső értelmezésben mindig arról szólnak, hogy aki ilyen nagyszerű elveket vall, az csakis kitűnő ember lehet – pedig ezeknek a hangoztatott igazságoknak egy jó része éppenséggel közönséges bújóhely, olyan álarc, ami mögött jól el lehet rejtőzködni a magunk rendezetlen lelkével és önző cselekedeteivel. Jézus volt az, aki az ószövetségi prófétákat követve kimondta, hogy még maga a vallásosság is lehet bújóhely, „latrok barlangja”, és egyáltalán nem az a kérdés, hogy ki uram-uramozik meggyőzőbben, hanem az, hogy ki mit valósít meg a tetteivel. Mert a bűn még a vallásosság álarca mögött is bűn, és ha egymást be is tudnánk esetleg csapni szebbnél szebb választott álarcainkkal, valaki az égből kizárólag a szíveket vizsgálja, nem pedig a hangoztatott elveket.

A bűn, vagyis a létezés korrumpáltsága azonban még egy egészen sajátos területen ront rajtunk, méghozzá talán a legtöbbet – ez pedig a saját lelkünk által termelt képek hatalma. Az ember lelkében felmerülnek képek, például valakit nagyon szépnek, tündérnek lát az ember és el van tőle bűvölve, vagy nagyon erősnek, szinte egy titánnak tekinti – de úgy annyira, hogy ott hagyja érte a családját és a gyerekeit. Máskor az ellenkezőjét látjuk, amikor valaki egy embert, akár éppen valamelyik rokonát sárkánykígyónak látja, és küszködni kezd vele, talán élethossziglan, mert sajnos akad ilyen is elégszer. És ezek a képek, amik a saját lelkünkben teremtek, és persze egészen más fajták is vannak, hatalmat vesznek felettünk, és ha nem vigyázunk, egy idő után már összetévesztjük magunkat velük. Azokkal a képekkel, amiknek – megfelelő lelki éberség hiányában – mi magunk biztosítottunk hatalmat a saját lelkünk felett. Ez a létezés megromlásának talán legészrevétlenebb, legbelső formája, és nyugodtan mondhatjuk, ez már tényleg olyan „bűn”, amit csak valami csodálatos bak tudna elvinni tőlünk a pusztába. Kevesen vannak, akik nem tévesztik össze magukat a saját lelkük termelte képekkel.

Nem szabad azonban észrevétlen elmennünk amellett sem, hogy ezt a bűnt hordozó, bűnt „elvivő” bakkecskét éppen a pusztába küldték a városból. A puszta a romlás helye, ahol nincs élet, nincsen víz, nem lehet igazából lakni, értelmes életet élni. Bibliatudósok törik rajta a fejüket, hogy Azázel neve, amely egyébként egyes egyedül itt fordul elő a Bibliában, vajon magának a pusztának a régi héber megnevezése-e, vagy pedig a pusztában lakó démonnak, a romlás démonai fejedelmének, esetleg magának a minden bűn szerzőjének, a Gonosznak „küldik vissza” a bakkecskével, amit ő művelt az emberben. Nem tudjuk, de mindegy is, hiszen egészen biztosan a romlásról, az élettelenségről van szó ebben a névben, mert a puszta a romlás és a kivetettség helye.

Van azonban éppen Isten népe történelmében negyven év, a pusztai vándorlás, ami ugyan egy egész generáció kihalásával járt, de mégis a megtisztulást és a megújulást hozta el. És ez egy nagyon fontos kép, mert azt jelenti, hogy ha borzasztó gyötrelmek és törettetés árán is, ha olykor hatalmas áldozattal is, de mégis csak van megújulás. Nem kell az embernek megmaradnia abban, amiben van. Nem kell örökre magával vinnie a romlást, amit a saját fejére idézett. És pontosan ez annak az evangéliumnak a lényege is, amit Jézus hozott nekünk. Ember, az utolsó pillanatig van lehetőséged a megújulásra, ne várd meg azt a pillanatot! Itt a mai nap, itt a mai óra, most még megjobbíthatod útjaidat. Most még elgondolkodhatsz, most még újra fogalmazhatod életedet, a céljaidat, az összes módozatokat, amiket eddig megengedhetőnek tartottál. Jött érted az égből valaki, aki egy igaz hitű zsidó fiatalember testében a végsőkig melléd állt, imádkozott érted, végül a saját vérét adta érted a kereszten, hogy ne neked kelljen ott meghalni. Továbbra is semmibe akarnád venni ezt a nagy áldozatot? Az nem lehet! Rólad van szó, a te egyetlen egy, gyönyörű szép életedről! Becsüld meg ezt azzal, hogy a legjobbra használod. Ne tűrj meg magadban többé semmi önzést, hamisságot, és főleg a könnyebb út választását. Kapjál a nehezebb után, az méltó hozzád. Ő „kivitte” rólad a bűneidet a pusztulás helyére, ne hagyd ezt a dolgot válasz nélkül!

Hát erről beszél nekünk a bűnbak ószövetségi képe. Igen, megromlottunk mindnyájan, nincs különbség, bennünk van a bűn. Immár sajnos a lényünkben is, nem csak a cselekedeteinkben, nem csak a vélekedéseinkben és nem csak a képekben, amik uralkodnak rajtunk. Magának a lényünknek, a lelkünknek van szüksége megújulásra, magának a lényünknek van szüksége Krisztusra. De ő valóban elvitt már tőlünk minden bűnt, mindazokat, amit elismertünk, megvallottunk és elhagytunk – és benne már olyan szabadok lehetünk, mint a ma született gyermekek.

Amit ő hozott nekünk az égből, azt nem veheti el tőlünk sem a rosszkedv, sem a kudarc, de még a recesszió és a világválság sem. Amit ő hozott nekünk, az ugyanis örök. Benne vigasztalásunk és benne új életünk van. Így induljunk most újra céljaink felé.

„Krisztus pedig, mint a jövendő javak főpapja a nagyobb és tökéletesebb sátoron át jelent meg, amely nem emberkéz alkotása, azaz nem e világból való. Nem is bakok és bikák vérével, hanem a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett.” Éljünk ezzel a máshoz nem hasonlítható lehetőséggel, és megtapasztaljuk majd, hogy nekünk is örök váltságunk van. Ámen.

Imádkozzunk!

Légy áldott Urunk, hogy levetted rólunk azoknak a bűnöknek terhét, amiktől megváltunk már. Kérünk, segíts minket a küzdelemben, amit a hozzánk nőtt tulajdonságainkkal, a megcsontosodott igazságainkkal, vagy a lényünk legbensőbb megromlottságával vívunk. Imádkozunk hozzád, hogy amit igédben mondtál nekünk, hadd váljon valósággá. Hadd tapasztaljuk meg örök váltságodat, a benned lévő élet örömét itt a földön, és add, hogy ennek jegyében legyen erőnk a szeretetre és a megbocsátásra. Így áldd meg életünket, és imádkozunk most azokért a testvéreinkért, akiknek nagyon fáj a szíve, mert valaki elment közülük, nincs többé itt velük. Vigasztald és gyámolítsd őket, adj nekik és mindnyájunknak élő reménységet, hogy a tieid vagyunk mind testestől, mind lelkestől, úgy életünkben, mint halálunkban. Megköszönjük egy családdal, hogy kicsi gyermekkel és unokával ajándékoztad meg őket, és együtt adunk hálát azokkal a testvéreinkkel is, aki éveket és évtizedeket köszönnek meg neked ezen a mai vasárnapon, mert megtartottad őket szeretetben egymás számára. Hallgasd meg imáinkat, amiket színed előtt mondunk szívünk mélyén. Ámen.