2005. október 16.
dr. P. Tóth Béla
Mi épülhet fel az emberben?
Lekció: Máté 12,30-37
Textus: Máté 12,35
Zsidókhoz írt levél 5,11-14
“A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat, és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat.”
” Erről nekünk sok mondanivalónk van, amit nehéz megmagyarázni, minthogy eltompult a hallásotok. Ennyi idő után ugyanis már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. Aki tejjel él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú. A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk! Te úgy alkottad meg ezt a mindenséget, hogy abban rend és arányosság van elrejtve, törvényeid pedig megváltoztathatatlanul igazgatják a világ rendjét, de megvalljuk, hogy mi ebből az örök törvényből alig ismerünk valamit. Még anyagi világod összefüggései közül is rejtve van szemünk elől szinte minden, ami igazán alapvető, és még inkább így van ez a lelki, szellemi, láthatatlan világ rendjére nézve. Köszönjük neked, hogy nem hagytad magára a teremtett mindenséget és nem hagytál magunkra minket, embereket sem. Hálát adunk igédért, a hirdetett és az írott igéért, de még inkább hálát adunk a testté lett igéért, hogy Krisztusban félreérthetetlenül szólsz hozzánk, emberekhez. Azt kérjük most tőled, hogy hadd legyen szívünk nyitva a te mondandód számára, hogy az igének ne csak hallgatói, de megtartói is lehessünk. Legyen áldásod a gyülekezeten, az igére éhes szíveken, és legyen áldásod az ige szólásán és hirdettetésén is. Jöjj el hozzánk Szentlelked által és emelj fel bennünket magadhoz. Ámen.
Ámen.
Igehirdetés
Gimnáziumi hittanórán vetődött fel a szabad akarat kérdése, az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e akarni a jót. Születtek summás válaszok a helyszínen úgy az igen, mint a nem mellett, hangzottak érvelések és megvitatásra került a dolog, de végül is beláttuk, hogy ez a kérdés nagyon is súlyos és nagyon is nagy kérdés ahhoz, hogy egyetlen szó legyen rá a válasz. Hiszen minden ember egész életén át küzd a maga “szabad akaratáért” és néha örömmel konstatálja, azt teszem, amihez kedvem van, máskor pedig csodálkozik azon, hogy szavaival megsérti a többieket, erőt vesz rajta rosszkedv és szomorúság, vagy éppen felelőtlen, megalapozatlan derű uralkodik el az emberen és elhangzanak szavak és bíztatássá lesznek és félrevezetnek egy másik embert.
Jézus is észrevette ezt, hogy mintha külön életet élne olykor a beszéd és egészen külön, másik életet a szív: vannak szép szavak és udvarias beszédek, bizony, még hitvallások és bizonyságtételek is olykor, de ilyen szép szavak hangozhatnak akár egészen megkeményedett szívű, hitetlen lelkű emberek szájából is – és Jézus, amikor ilyet látott, megfeddette a hallgatói közül azokat, akiknél ezt így találta. Ha jó a fa, jó a gyümölcse is, ez lenne a dolgok rendes állása – ezért vagy legyetek jó fák, és úgy teremjetek aztán jó gyümölcsöket, vagy legyetek gonosz fák, és teremjetek gonosz gyümölcsöket, de ne legyen más a beszéd, mint a mögöttes tartalom. És szinte felcsattan a hangja és azt mondja: Viperafajzatok! Hogyan szólhatnátok jót gonosz létetekre?!
Eszünkbe juthat az ironikus francia közmondás, hogy a beszéd arra való, hogy elrejtsük vele a gondolatainkat – amely megállapítás a dolgok megromlott állásának szellemes kifigurázása, és valóban franciás könnyedséggel beszél arról, ami az emberek közt aztán áthidalhatatlan falakat épít és lehetetlenné tesz megértést és lehetetlenné tesz őszinte békülést és normális kommunikációt. Bizony, a fedezet nélkül való szavak, és nyugodtan ide érthetjük akár a fedezet nélkül való szent szavakat is, ítéletként hullnak ránk vissza, mert ami a dolgok igazi természetét illeti, “a jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat, a gonosz ember pedig az ő szívének gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat.” Vagyis nem elég jó szavakat találni, nem elég magasrendű értékeket és célokat hangoztatni, hanem belülről kell átnemesedni és valóban Isten gyermekeivé lenni – aztán már találunk majd egészen egyszerű szavakat is, amik nem is túl hangzatosak és nem is túl szentek, de gyógyítóak és segítőek, talán vigasztalnak és talán biztatnak is, és így építik a jobb világot.
Csakhogy elég-e ezt a dolgot akarni? Megvan-e egyáltalán a szabadságunk, mondjuk így, az “akarat-szabadságunk” ahhoz, hogy tudjuk akarni ezt az egyszerű jót? Talán segítségünkre lehet a Kr. u. 4-5. században élt régi, nagy gondolkodó, Augustinus, akit Szent Ágoston néven is ismerünk, és aki könyvet írt a Szabad akaratról. Azt mondja Ágoston, hogy nekünk, embereknek kétféle akaratunk van: az egyik az, hogy akarunk valamit, ez az egyszerűbb dolog. A másik fajta nem ilyen: úgy lehet nevezni, hogy az már az “akarat akarása”. Ez a másik fajta akarat egy belső odaszánás, egy belső odafordulás önmagam valamelyik irányultságához, és arra vonatkozik, hogy valamit akarok akarni. Ebben tehát nem csak egy dolgot magát néz az ember, amit esetleg el tud érni akarata által, vagyis itt nem a külső világban, magunk körül való rendezkedésről van szó, hanem igazi belső, lelki munkáról.
Azt mondhatjuk, hogy ez egy szinttel magasabb “akarat”, mint az, hogy akarok inni egy pohár vizet, vagy akarom, hogy az emberek hallják a hangomat. Itt már valóban az emberi minőségünkről, vagy használjuk a bibliai kifejezést, a “belső emberünkről” van szó. Jézus azt mondta, hogy ez a döntőbb, ez az igazán fontos, innen indul ki minden élet. Itt van szükségünk igazán megújulásra – belül, a szívünkben, a jellemünkben, a lényünkben. Itt kell felépülnie az új embernek, a krisztusi énünknek. Nem szavakra és beszédekre és még csak nem is látványos és sikeres akciókra van szükség, hanem csöndes, belső megújulásra. Minden ebből következik. A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat, a gonosz ember pedig az ő szívének gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat.
Mi építi mármost az emberben ezt az új életet? Három dolgot mondunk ma, egyik sem új és egyik sem meglepő, de mindegyik a lelki megújulásunk alapfeltétele és nem lehet őket megkerülni.
Az első tömören és egyszerűen a kegyelem. Az Örökkévaló atyai jósága, az, hogy Isten adja önmagát, éspedig szemrehányás nélkül, függetlenül attól, hogy megérdemeljük-e vagy sem. Felhozza napját az igazakra és a hamisakra, esőt ád az igazaknak és a gonoszoknak. Folyton szólít bennünket, terelget, ha figyelünk rá, és lehetőségre lehetőséget halmoz az embernek. Ilyen Istenünk van! Krisztusban azt mondta magáról, hogy aki énhozzám jön, semmiképpen ki nem vetem. A mi dolgunk összesen annyi, hogy ne zárjuk el magunkat a kegyelem áradása elől, meg ne keményítsük a szívünket. Aki lezárja magát a megszólító isteni ige, a halk és szelíd szó előtt, azon nem lehet segíteni. “Láttál-e olyan embert, aki bölcs az ő saját szemeiben? A bolond felől jobb reménységed legyen, hogysem ő felőle” – olvassuk a Példabeszédek könyvében. Az ilyen embernek mindig köves, útfélre esett mag az isteni ige, nem jut el a szívéig, nem lesz gyökere sem benne, elkapkodják a madarak. Hallgatja talán az igét, de nem változtat rajta érdemben semmit ez a hallgatás. Milyen ítélet lenne ez rajtunk, ha így lenne!
Ezért a kegyelem az első, ami épít – hiszen ha megnyílunk előtte, akkor olyan világot hoz a szívünkbe, ami ott nem teremne meg magától soha. Egy gondolkodó Isten-áramlásnak nevezte ezt a dolgot, és valóban boldog ember, aki nem csak a napihírek borzalmaiban és szorongani valóiban él, nem csak az embertársai jó vagy rossz szavaiból építkezik magának, hogy érek-e én, mint ember valamit, és nem csak a sikerek és kudarcok sodrásában folytatja életét, hanem mindennapos élménye és tapasztalása az “Isten-áramlás”, egy belső, lelki sodrás, amit a Szentlélek mozgat, és amit nem véletlenül hasonlít a pünkösdi történet sebesen zúgó szél zendüléséhez, mert valóban olyan az ereje ennek, mint a forgószélnek. Adja Isten, hogy megtapasztaljuk és jól átfújjon bennünket!
De a kegyelem áramlása, sodrása néha magunkra hagy bennünket és jönnek “szélcsendes” idők is – mintha azt mondaná ilyenkor az Úr, hogy lássuk, hol is tartasz immár te magad. Ilyenkor rajtunk a sor és ilyenkor van nagy szerepe az “akarat akarásának” Hívjuk segítségül most megint Ágostont, aki azt mondja, hogy még a bennünk lakó emlék-képek előhívásában, azok felidézésének erkölcsi kérdésében is fontos szerepe van az akarat állapotának Hiszen nem mindegy, hogy a szívünkből felmerülő emlék-képek közül melyiket erősítjük meg, melyikkel foglalkozik előszeretettel és mondja azt: igen, ezt a képet látni akarom, ennek sugárzásába helyezem magamat – s melyiket írtja ki onnan tudattal és szándékosan, mint ami nem odavaló.
Mert itt három dologról van szó, mondja: a képről, amit elraktároztunk, aztán a belső látásról, amivel nézegetjük az előkerülő képeket, és végül az akaratról, amely irányítja a belső látásunkat. Miért fontos ezeket így megkülönböztetni, ezekkel így foglalkozni? Mert hatalmas erővel mozgatnak minket a képek, amik sugárzásába kerülünk, amik esetleg mágikus módon megigéztek. Egy kisfiú világutazónak látta magát gyermekkorában és lett belőle Kőrösi Csoma Sándor. Sajnos azonban olyanról is tudunk, hogy egy kereskedelmi televízión vetített film egy részlete ejtett rabul egy tizenkét éves gyermeket és lett belőle testvér- és anyagyilkos. Amikor a nyomozók kérdezték, miért tette, azt felelte, hogy a csuklyás mondta, akinek sosem lehetett látni az arcát a filmen.
Az ember felelőssége abban áll, hogy ne félálmában, lelki aluszékonyságában őt észrevétlen megigéző képek vezéreljék életét, hanem, ha egyszer megismerte a jót és igazat, akkor azt mindennél fontosabbnak tartva igyekezzen is elérni. Az “akarat akarásában” az a lényeg, hogy mindennél jobban szeresse az ember azt, aki miatt akarja az akarást. És ne legyen sem gazdagság, sem szegénység az akadálya ennek, sem jelenvalók sem következendők, sem magasság sem mélység, sem semmi más teremtmény!
Ha tehát az első a kegyelem, aminek egyszerűen meg kell nyíljunk, hogy épüljön bennünk a mennyei, új élet, akkor a második a saját igyekezetünk, hogy ezt a dolgot komolyan is vegyük és tudjuk “akarni az akarást”. Félreértés ne essék, itt nem az akarnokságról van szó. Az akarnokság mindig kifelé irányul, mindig másoknak akarja megmutatni, hogy neki igaza van, vagy ő milyen sokat ér. Az “akarat akarása” ezzel szemben a legszentebb, személyes belső titok, amiről még beszélni sem tanácsos, mert dicsekvés lesz belőle vagy éppenséggel panaszolkodás, önsajnáltatás, és akkor meghalt a dolog – erre szokták azt mondani, hogy “elkiabálta” valaki a dolgot.
Legyenek – ilyen értelemben – belső titkaink, belső terveink, ha kell, edzéstervek is, mert nélkülünk, hozzájárulásunk, igyekezetünk nélkül nem fog Isten üdvözíteni. Valaki úgy mondta, eretnek szóval, hogy az üdvösség “a megváltottak önmegváltása”, vagyis aki megkapta a megváltást, felismerte Krisztust, annak onnéttól kezdve minden erejével törekednie kell, hogy el ne veszítse azt a kincset, amit kapott. Keresztelő Jánosig bezárólag az Isten országa hirdettetett, olvassuk az evangéliumban, vagyis Isten királyi uralmáról szól az Ótestamentum minden irata is, de “mostantól fogva”, vagyis itt, a mai valóságban csak azok jutnak be abba, akik teljes erejükből törekednek erre. Vagyis nem félvállról, fél kézzel, hanem teljes erejükből! Amikor igazán nagy művészeket hallgatunk hangszereiken játszani, mindig eszünkbe jut: mennyi munka van e mögött, hogy így szól ez a hangszer!
Miért van annyi hamis hang, zűrzavaros, nem kívánatos “hangzás” ebben a világban? Mert kevesen veszik a fáradtságot, hogy valóban minden erejükkel, “egész szívvel, egész lélekkel, minden erővel és teljes elmével” törekedjenek Isten királyi uralma alá! Ha sokan veszik félvállról életüket, ha sokan tartanak megengedhetőnek olyasmit, amit maguknak nem szeretnének, ha sokan élnek úgy, mint a planktonok a vízben, hogy mindig külső erők mozgatják, sodorják őket ide-oda, akkor nem csoda, hogy csupa kuszaság az élet és nem jutunk sehova. Ezért a belső élet épülésének második feltétele mindenképpen a saját igyekezetünk, ha úgy tetszik, az “akarat akarása”, vagyis a komoly belső elszánás és annak tényleges véghezvitele, realizálása.
Végül még van valami, ami épít. Ez pedig a közösség, a másik ember jelenléte. Az, hogy vannak, lehetnek saját magunkon túlmutató érdekeink is, nem csak a legszemélyesebb, önző kis világunk dolgai. Az, hogy gondozhatunk emberi kapcsolatokat és részesülhetünk mások szeretetében is, az, hogy összenő az életünk nálunk erőtlenebb vagy éppen nálunk erősebb emberi lényekkel, akikben Isten királyi uralma alatt akár apákat, anyákat, fitestvéreket és nőtestvéreket is találhatunk, az, hogy számíthat ránk egy közösség, az, hogy kaphatunk benne visszajelzéseket arról, hol is állunk, miként látnak bennünket embertársaink.
A közösség a növekedés helye. Erre kaptuk! Ahogy a szüleinkkel való közösségünk, az otthon arra volt jó, hogy ott az évek alatt testileg-lelkileg kinőhessünk a gyermekkorból, úgy a lelki közösség, a gyülekezet arra való, hogy épüljünk, növekedjünk, érlelődjünk a belső emberünkben. Ez idő szerint már másoknak is javára lehetnétek, olvassuk, de még mindig az alapelemek tanítására szorultok magatok is. A nagykorúaknak kemény eledel való, nem pedig tej, “mint akiknek érzékszerveik a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésében”. Hát ide lenne igazán jó eljutni, erre a “gyakorlottságra”, hogy kialakuljon, felépüljön bennünk a jó és a rossz megkülönböztetésének most már mintegy az automatizmusa, és így ne csak etikai vívódásaink legyenek csupán, hogy mit is kellene csinálni, mi a jó és mi a rossz erkölcsi vagy hitbeli értelemben, hanem elkezdhetnénk végre bekapcsolódni Isten magasabb világába, jelenlétének igazi örömébe is. Mert ez Isten királyi uralmának, “országának” az értelme, nem csak éppen egy viszonylag zűrzavar-mentes élet. Hanem az is, hogy örömünk legyen Abban, aki megteremti bennünk azt a rendet és azt a tisztaságot, és ez az öröm legyen a keresztyén életünk legszebb ajándéka egymás számára is. Olyan jó megvigasztalt, örülni tudó keresztyénekkel találkozni – legyünk mi is ilyenek!
Ámen
Imádkozzunk!
Köszönjük, Istenünk, hogy kegyelmes vagy hozzánk, emberekhez. Türelmed az égig ér, és hűséged a fellegekig. Tudod jól, hogy ezzel a te végtelen türelmeddel mi sokszor visszaélünk. Tudjuk a jót és ismerjük az igazságot, de nem törekszünk rá egész szívünkkel, egész lelkünkkel és minden erőnkkel. Adj nekünk igazi, belső odaszánást, hogy egész lényünket áthathassa a te szereteted. Segíts minket, hogy semmi fontosabb ne legyen számunkra nálad, aki minden fény és minden világosság forrása vagy öröktől fogva. Imádkozunk hozzád gyászoló testvéreinkért, akik elbúcsúztak attól, aki olyan kedves volt számukra. Gyógyítsad szívük gyászát és enyhítsed veszteségük fájdalmát. Imádkozunk az emlékezőkért, akik több éve hazatért szerettük után tekintenek az évforduló idején és megköszönik a tőled vett áldásokat, amiket elvesztett kedvesükben adtál.
Imádkozunk a gyülekezet közösségéért és lelki, belső megújulásunkért, imádkozunk az előttünk álló hét napjaiért és feladataiért. Légy velünk és adj vezetést, erőt és békességet mindnyájunknak. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket imánkban.
Ámen.
