Mi sokszorozódik meg?

Igehirdetés 2013. július 7.

Mi sokszorozódik meg?

Lekció: Mk 3,31-35
Textus: Mk 4,24-25

„Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek is, sőt ráadást is adnak. Mert akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van.”

Imádkozzunk!

Istenünk, hatalmas vagy, akinek nagyságát ámulva imádjuk, noha csak homályosan, tükör által látunk, nem pedig teljes és hiánytalan mivoltodban. Mennyivel inkább fogunk dicsőíteni, amikor igazán megismerünk majd a színről-színre látásban, de most még itt vagyunk és küszködünk. Valamennyiszer fel tudjuk emelni tekintetünket, hogy lássuk kezeid munkáit, áhítattal és csodálkozva nézzük nagyságodat, ahogyan könnyedén tartod az ég csillagait mintegy a kezeidben, de gondod van még egy kis verebecskére is, amelynek napról-napra megadod táplálékát. Amikor összegyűlünk szent hajlékodban, még mélyebb értelemben emlékezünk nagyságodra, hiszen teremtményeid közül éppen az embert választottad társadul, hogy velünk beszélgess és miránk ruházzad teremtett világod gondozását. Megvalljuk, nem vagyunk eléggé hűséges sáfáraid, de most is azért jöttünk ide, hogy hitünkben a te igazságod által megújuljunk. Segíts minket Szentlelkeddel és szólíts meg igéddel, amint azt olyan sokszor kegyelmesen megtetted már. Jézus nevében kérünk, építs és gyógyíts minket. Ámen.

Igehirdetés

Mai igénk két külön mondatból áll, amelyek önmagukban is elég talányosak, együtt pedig különösen is nehéz megfejteni őket. Nagy valószínűséggel korabeli közmondásokról van szó. Az első általános erkölcsi tanításnak tűnik: vigyázz, ember, mit mondasz másoknak, mit cselekszel embertársaiddal, milyen érzéseket táplálsz a szívedben – mert pontosan ugyanazt fogod visszakapni a többiektől. Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek is, sőt ráadást is adnak. Mai nyelven akár úgy is fogalmazhatjuk, amilyen arccal te nézel a világra, a világ is olyan arccal fog visszanézni rád. Ez a mondat egy több ezer éves, kipróbált bölcsesség, sok minden igazolhatja már a saját életutunk tanulságai közül is – amit okos ember nem enged el a füle mellett, hiszen csak javára válhat.
A második mondat azonban, amely szintén közmondás lehetett valamikor, szinte bosszantóan fogalmaz meg egy nemszeretem igazságot: akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van. Elég régi tapasztalat a világon, hogy a gazdagok sokszor még gazdagabbak, a szegények pedig még szegényebbek lesznek – éppen most is ez zajlik Európában. A szegényebb országok és szegényebb régiók még jobban leszakadnak, és ha kapnak is valamit a központi, gazdag országoktól felzárkózásra, miután egy keleti birodalom az ő asszisztálásukkal már jól kirabolta őket fél évszázadon át, hát az csak annyi, jelesül a nemzeti össztermék egyetlen egy százaléka, hogy vásárolni (ti. az ő termékeiket) egy kicsit jobban tudjanak, de nem annyi, hogy a periférián lévők a termelésben valaha is valódi versenytársai lehessenek Európa központi államainak. Akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van. Nem örülünk a dolognak, de nem tehetünk mást, tudomásul kell venni, hogy ez megint egyszer pontosan ugyanígy történik.
Hogyan lesz ebből evangélium, amikor ennek a nem túl emberséges igazságnak a hallatán inkább a fogunkat csikorgatnánk? Mire gondolhatott Jézus, amikor elmondta tanítványainak ezt a két régi közmondást, ráadásul össze is kapcsolva őket egymással úgy, hogy a második hivatott magyarázni az elsőt?
Minden bizonnyal arra akarta őket felébreszteni, hogy az ember igenis befolyással lehet élete dolgaira. Nem igaz, hogy sorserők hatalma alatt állunk és tehetetlenek vagyunk, hanem az ember szabad, mert Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette.
Ha nem így gondolkodott volna Jézus, akkor nem figyelmeztette volna tanítványait arra, vigyázzanak, milyen mértékkel mérnek, hanem azt mondta volna, úgyis mindegy, hogy mit akartok. De nem ezt mondta, hanem arra bíztatott, legyenek igényesek és figyeljenek oda a belső életükre, törődjenek a lelkükkel, válogassák meg szavaikat és ne engedjenek elszabadulni még a szívükben sem rossz gondolatokat, sem rossz folyamatokat, nem hogy az embertársi kapcsolataikban.
Ezt pedig mindig újra hallani kell, hogy az embert Isten szabadnak teremtette, nem pedig rabszolgának. És ha valaki elvesztette a szabadságát, akár csak apróbb dolgokra nézve is, de kivált, ha fontos és lényegi ügyekben, akkor az rendszerint abból fakad, hogy elvesztette Istennel való kapcsolatát, és annak kell helyreállnia az életében, ha megint szabad akar lenni.
Vegyük most szívünkre ezt az evangéliumot, és határozzuk el, hogy igenis megint szabadok akarunk lenni, mert erre születtünk. Persze, hogy vannak rajtunk kívül is erők, sőt hatalmasságok is ebben a világban, amiket nem szabad lebecsülni, sem magunk ellen kihívni vagy felhergelni – de abból mindenképpen fel kell ébredni, hogy úgyis mindegy, tehetetlenek vagyunk, mert hát a romlás és a bűn nekünk már a sorsunk. Nem így van, mert béklyók és bilincsek csak azon vannak, aki távol van Istentől. Ő azokat, akik az övéi, mindig megszabadítja – erről szól az egész Biblia.
„Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek is, sőt ráadást is adnak. Mert akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van.” Mi tehát ebben a jó hír? Az, hogy ember, szabad lehetsz, figyelj oda életed alakulására, és ne engedd, hogy bármi is a rabságába hajtson. Rajtad múlik, milyen mértékkel mérsz, senki máson. És ha mégis elvesztetted szabadságodat, akkor nem azt kell kérdezned, mit vétettek a szüleid, az elöljáróid, vagy a társad, hanem azt, hogy miért is távolodtál el Istentől, aki szabadító Úr öröktől fogva, és hogyan lehet visszatérni őhozzá.
Jézus is a szabadságunkat kéri rajtunk számon, hiszen éppen azzal akarna minket megajándékozni. Sajnos, bizonyos lelki területek, mintegy elhatárolódva a többi résztől akár önmagukban is el tudják veszíteni a szabadságukat. Csak néhány példát hadd említsünk. Az újdonság iránti vágy, ami ott él bennünk, sokszor vásárlási mániába is torkollik, főleg, ha valaki megengedheti magának – szerezni, ami még nincs – és előáll a modern ember és asszony rabszolgasága: annyit érek, amennyit vásárolni tudok. Vagy szóljunk a trágár szavak kimondásának kényszeréről, amit olykor az emberek éppen a híres szabadságuk bizonyítékának szeretnének látni – holott pontosan arról van szó, hogy nincs meg a szabadságuk a lelki környezetük tisztán tartására, mert hát olyan divatos és olyan sikkes kimondani azt, ami beszennyezi körülöttünk a levegőt. Vagy vegyük a félelmet, ami olyan iszonyatosan bele tudja rágni magát egy-egy ember lelkébe. Régi szentendreiektől hallottam, hogy a II. világháború idején kijött valaki Budapestről ide a domboldalra, a család hétvégi házikójába, mert annyira félt a bombázástól. Itt valóban nyugodtabb volt a világ, de egy repülőről nyilván egészen véletlenül leejtettek egyetlen egy bombát. Nem is volt több, ami a várost érte volna, csak az az egy, de az aztán pont eltalálta azt a víkendházat – a fővárosi rokonok pedig, akik otthon maradtak, mind éppen megúszták az egész háborút. És folytathatnánk a sort, mert olykor ennyit ér még az életmentőnek gondolt ötlet, a magunk féltése és az aggodalom is.
Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek (Jn 10,10) – ez a Jézusi mondás ugyanazt mondja, mint az apostoli ige: Az Úr pedig Lélek, és ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság. (2 Kor 3,17) Tekintsük tehát evangéliumnak, jó hírnek, hogy Jézus úgy beszél hozzánk ebben a furcsa, kettős-egy igében, mint akik szabadok lehetünk, és éljünk is azzal a szabadsággal, amit ő ad nekünk.
Annál is inkább, mert az élet természetéhez tartozik, hogy ahol valami élet-mag megjelenik, az valóban szeret sokasodni és szaporodni – de nem mindegy, hogy mi fog valahol megsokszorozódni. Történészek mondják, hogy a középkorban nem csak fertőző betegségek terjedtek el néhanap, hanem volt olyan is, hogy tánc-őrület söpört végig Európán, és emberek az utcákra tódulva heteken át az őrjöngésig átadták magukat egy valahonnan jött lelki kényszernek. Aztán volt olyan is, hogy öngyilkossági hullám támadt, mert akkor meg a rosszkedv hatalmasodott el az embereken. Igen, akár csak egy-két emberből is kiindulva meg tud sokszorozódni egy állapot, és át tud terjedni sokakra. Kevesen tudják, hogy a „fizika” szó, amit Arisztotelész használt először, valójában azt jelenti, „ami kifejlik, ami kibomlik”. Mert ez a görög gondolkodó úgy látta, hogy maga a világ is egyetlen nagy kibontakozás, valamilyen magból, valamilyen indításból minden előjöhet.
Ha így van ez a teremtett világban, mennyivel inkább így van az emberi lélekben. Ki vagyunk téve annak, hogy valami elkezd bennünk nőni, erőre kap, sokszorozódik, és a végén már megállíthatatlanná növekszik. Hadd mondjak először egy olyan hármasságot, amit magamban „rossz-triásznak” neveztem el, figyelve a saját világunkat, a magyar életet. Így hangzik: panasz, vád és harag. A bennünk lakó rengeteg negatívum ki akar törni, lesz belőle panaszkodás. A közértben a pénztárnál sorban állva gyakran kell meghallgatnunk másokat akaratlanul is, amint egymással beszélnek, és azt tapasztaljuk, hogy az esetek nagyobb részében valaki panaszkodik. Nem jó a főnöke, borzasztó a szomszédja, valamelyik ismerőse vagy rokona elképesztően gonosz és így tovább. Aztán a panasz lelkülete egy idő után négyzetre emelődik, és lesz belőle vád. Ez már súlyosabb, itt már hadállások kiépítéséről van szó, és a közéletben szinte nem is hallunk mást, csak ezt. Nem túl barátságos légkört teremt, mert ott szokott megszületni, ahol emberek egymástól valamit irigyelnek és el akarnak venni. Sajnos, az úgynevezett demokrácia erre épít, ahol az un. szabad média még rendszerint bíztatja is az embereket, acsarkodjatok csak, az jó nektek. Valójában egyáltalán nem jó nekik, mert a panasz is, a vád is a „triász” harmadik tagjával, a haraggal tölti meg az ember lelkét, és arról orvosilag is kimutatták, hogy magára a szervezetre is kifejezetten káros. De ahogyan bele lehet szeretni a panaszkodásba, és ahogy bele lehet édesedni a vádaskodásba, hát úgy a harag is újra tudja teremteni és meg tudja sokszorozni önmagát. Nem véletlenül mondja az ige egy helyen, hogy „te a keménységed és meg nem tért szíved szerint gyűjtesz magadnak haragot a haragnak” (Rm 2,5) Igen, hányszor gyűlik a harag, mert a meg nem tért és kemény szív „haragot gyűjt a haragnak” A rossz triász bármelyik tagja elszaporodhat bennünk, elhatalmasodhat rajtunk – és Isten irgalmazzon, hogy ez így legyen!
Már csak azért is, mert ha van „rossz triász”, és a panasz-vád-harag biztosan ilyen, akkor lennie kell „jó triásznak” is. Elég sok ilyen kibányászható a Szentírásból, szívesen bíztatok is rá mindenkit, hogy keressen jó triászokat a Szentírásból. Most csak egyet hadd említsek, éspedig azt, amit a „Lélek gyümölcseiről” olvasunk Gal 5,22-ben, ahol egyébként nem kevesebb, mint három triászban, vagyis éppen kilenc gyönyörűséges állításban hallunk a „pozitívumról”, ahogy Csontváry is szerette nevezni az Örökkévalót. A Lélek kilenc gyümölcséből az első hármat így nevezi meg az ige: szeretet, öröm és békesség.
Ha van valamire szükségünk, hát akkor az éppen ezek közül szokott kikerülni. A „jó triász” első tagja a szeretet, és nem is lehet más, hiszen szeretet nélkül lehet élni, de nem érdemes. A baj ott szokott lenni, hogy ezt mindenki inkább csak kapni szeretné, de adni már nehezebb, mert szeretni csak az tud, aki jóban van önmagával. Aki magára haragszik, az másra is haragudni szokott, nem is tehet mást. Aki viszont megtalálta önmagát, és itt kizárólag a bennünk lakó isteni rész megtalálásáról lehet szó, annak nem nehéz a szeretet útján járni. Jézus azért tudta szeretetből még a kereszthalált is magára venni, mert Istent maradéktalanul megtalálta. Kövessük őt ebben, és legyen legfőbb szándékunk, hogy mi is elmondhassuk: Én és az Atya egy vagyunk. (Jn 10,30) Lehet ebben fejlődni, lehet ebben növekedni, hiszen maga az egész világegyetem is folyamatosan ezt teszi, amint Isten akarata szerint folyamatosan kifejlik.
Aztán az öröm következik a sorban a szeretet után, mint a „jó triász” második tagja. Milyen furcsa, hogy mennyi savanyú keresztyén van, aki azonnal gyanakszik, ha valahol valaki örül valaminek, és mindjárt keresi a bűnt! Így jutunk el oda, hogy sok keresztyén – ironikusan szólva – már szinte a bűn általi megigazulást vallja, és csak akkor boldog, ha teheti magának a szemrehányásokat. Pedig a Szentlélek nagyszerű gyümölcse az öröm. Örülni, ha baj nélkül el tudunk valamit végezni, meg tudtunk oldani. Tudni örülni mások sikerének, előmenetelének is, és tudni örülni magának a létezésnek is. Az örömtelen keresztyénség lényegi önellentmondás. Krisztus megszabadított minket, miért ne tudnánk örülni? Még a próbákat is „teljes örömnek” kellene tartanunk (Jak 1,2), nem hogy a lehetőségeket, a mai napot, a közösséget, és főleg azt a nagyszerű ajándékot, hogy hívő emberek lehetünk!
Végül a békesség. A „jó triász” harmadik tagja, amely a shalom héber szó alapján jelent háborúmentességet, de ugyanakkor jelent teljességet és üdvöt is. Igen, a békesség lényege, hogy rendben vagyunk a bennünk lakó istenséggel, nem hadakozunk ővele, de ez nem halott és süket csendet vagy tétlenséget foglal magába, hanem szépen kibontakozó, gazdag és érdekes életet, amiben vannak színek, vannak izgalmas várakozások és nagyszerű beteljesedések. A békesség nem csak háború-mentes állapot, hanem beteljesedés is, éspedig üdvösséges, Istentől való beteljesedés. Amikor református köszöntésünkben nem csak áldást, hanem békességet is kívánunk, akkor a legnagyobb és legfontosabb dolgot kívánjuk. Pál ezt így mondja: A test gondolat halál, a Lélek gondolata élet és békesség. (Rm 8,6)
Ha ezekre figyelünk, a jó triász tagjait gondozzuk magunkban, a szeretetet, örömöt és békességet, akkor abbamarad majd a negatívumok gyűjtögetése, hogy kemény és meg nem tért szívünkkel haragot gyűjtsünk a haragnak. Itt történt a mi városunkban, ahol egy utcában egy nagyon elhanyagolt, gyomos kert volt látható éveken át. Aztán egyszer arra járva meglepődéssel láttam, hogy a gyomok helyén szebbnél-szebb rózsák nőttek, teli volt a kert gyönyörűséggel. Mi történt? A telket eladták és az új tulajdonos elkezdte gondozni azt, szépen szorgalmasan – és onnantól kezdve szép lett az a kert. Hát szaporodjanak el a rózsák a mi szívünkben is, a szeretet, öröm és békesség – gondozzuk és szaporítsuk ezeket magunkban, mert így leszünk majd mi is megváltó Jézusunk méltó követői. Ámen.

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, te tudod, hogy mi őszintén törekszünk egy magasabb életre, de azt is tudod, milyen sok a lehúzó erő, olyanok is, amik nem is kívülről jönnek hozzánk, hanem itt laknak mibennünk. Hallod panaszainkat, tanúja vagy a vádaknak, amikben menedéket keresünk saját gyarlóságainkkal szemben, és bánkódsz a harag miatt, hiszen szeretetre, örömre és békességre teremtettél bennünket. Segíts meg bennünket, hogy míg műveljük kertjeinket, el ne feledkezzünk a nagy igyekezetben ezekről a gyönyörűséges virágokról, amik bennünk is megteremhetnek. Add, hogy ezek sokszorozódjanak bennünk, Lelked áldott jó ajándékai, a gyomokat pedig legyen erőnk és hitünk eltávolítani, akár mennyire megszokottak lennének már. Adj reménységet azoknak, akik sötétségben ülnek, hozd fel szép napodat minden megtört szívű számára, és vezess bennünket a Krisztus útján életre és békességre. Ámen.

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.