2005. július 24.
dr. P. Tóth Béla
Miért félnek a démonok?
Lekció: Kolossé 2,1-13
Textus: Jakab 2,19; Kolossé 2,8-10
“Te hiszed, hogy az Isten egy. Jól teszed. Az ördögök is hiszik, és rettegnek.”
“Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen valaki titeket olyan bölcselkedéssel és üres megtévesztéssel, amely az emberek hagyományaihoz, a világ elemeihez és nem Krisztushoz alkalmazkodik. Mert őbenne lakik az istenség egész teljessége testileg és benne jutottatok el ti is ehhez a teljességhez, mert ő a feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak.”
Imádkozzunk!
Urunk, hozzád jövünk ezen a vasárnap délelőttön, hiszen tőled kaptunk minden jót. Te őriztél meg bennünket életben, egészségben, te tartottad meg bennünk a legértékesebbet, a veled egybekapcsoló hitünket. Hozzád jövünk, téged keresünk, hiszen hová is mehetnénk máshová, hiszen elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. Tudod jól, Urunk, hogy mindnyájan valóban megváltásra szorulunk, arra, hogy te fizesd ki adósságainkat, hiszen eltékozoltunk minden értékünket, életünk idejét, sok-sok lehetőségünket, egész mennyei kincsünket. Mint tékozló fiak, térünk hozzád vissza, és kérjük most tőled újra az igaz áhítatot, a lelki megújulás ajándékát. Kérünk, Urunk, hajolj le hozzánk, és töltsd meg üres szívünket, gyógyítsad betegségeinket, vigasztalj bennünket, és legfőképpen részeltesd a te népedet Lelked mennyei tüzében, éltető erejében! Jöjj el hozzánk örök ige, megváltó Krisztusunk, szólj most mindnyájunkhoz!
Ámen
Igehirdetés
Jakab levelének talányos mondata ez, hogy az ördögök is hiszik Istent, tudják hogy egyedül ő az, aki van, mégis rettegnek. Gyermekkorom óta sokat gondolkoztam ezen az igén és csak nem régen értettem meg. Amikor a Biblia ezen a helyen a szellemvilágra utalva az “ördögökről” beszél, akkor nem tőlünk független világba viszi a gondolatainkat, hanem arról a világhelyről szól, ahol a lelkek bírnak ugyan valamiféle tudással Istenről, de nem hozzák meg azt a döntést, hogy akkor valóban övé “az ország, a hatalom és a dicsőség”.
Továbbra is maguk akarnak uralkodni, vagyis Isten nélkül hozzák meg döntéseiket életük legfontosabb dolgaiban is; maguknak akarnak hatalmat, lehetőleg jó sokat és jól bebiztosítva, igazolva azt a hatalmat sokszor látszatokkal és erkölcsi jelszavakkal is; és természetesen maguknak keresnek dicsőséget, pedig az igazán az övé, és ő azt, ahogy a zsoltárban olvassuk, másnak nem adja.
Ezek a lelkek tehát, akikről mindez elmondható, nem valahol odaát, a szellemvilágban tanyáznak, amint azt az “ördögök” szó sugallaná – mert itt rólunk, emberekről van szó! Azokról az emberekről, akik bár tudnak Istenről, sőt hiszik és vallják is őt valamilyen szinten, de azért nem annyira, hogy az a hitük bele is szólhasson életük döntő kérdéseibe. Hiszik, hogy Isten egy, vagyis, hogy rajta kívül nincs más, és mégis rettegnek. Vajon miért?
Miért van az, hogy úgynevezett vallásos emberek is, amikor közel jön hozzájuk a testi elmúlás, összeroppannak és éppen úgy rettegnek, mint akiknek nincs semmilyen hitük? Azért, mert nem jutottak el oda, hogy valóban annak adják a főhelyet életükben, akit az egyedül illet. A Biblia szava ezen a helyen nem ördögökről, hanem egészen pontosan démonokról beszél, ami a Szentírás nyelvén a maga teljességét, igazi emberségét elvesztett lélek megnevezése, azé, amely lemondott isteni mivoltáról. A mohó, kapzsi, életszomjas lélek; az ember, akinek vannak esetleg valamilyen erkölcsi elvei, de azokat maga sem veszi komolyan, amikor egy kicsit nagyobb haszonra lehet szert tenni – aki aztán a meghasonlásban és önellentmondásban akár odáig is el tud jutni, mint a gadarai ördöngős, akiben “légió” lakozott és kövekkel vagdalta magát, amíg Jézus a mélységbe nem küldte ezeket a démonokat. Bármilyen félelmetes is kimondani, de ez a helyzet: amíg nem ülünk ott Jézus lábainál, felöltözve, magunknál, józanon, és nem őt hallgatva tanulunk, addig nagy a veszélye, hogy jobban illik ránk a démon megnevezés, mint az ember szó. A démon amolyan fél-ember, fél-kísértet; egy kicsit ember, egy kicsit pedig valami alvilági titok, a mélység lehelete, ami aztán egészen napvilágra jön felőle, amint az elmúlás közelébe jut, mert ott a rettegés, vagy, érdekes módon, annak szöges ellentéte, a halálvágy, a kacérkodás, a kokettálás a halállal, lobogtatása az elmúlás beteges vágyának, vagy ami még sokkal rosszabb, az örömmel öldöklés gyakorlata, amely egyre inkább terjed. A 20.század arról nevezetes, hogy az ember megtanult és immár szeret öldökölni, örömét leli benne. Nem is parancsra, ahogy a költő mondja, hanem önként, örömmel öl. Ezért halljuk azt, hogy a “démonok” rettegnek. És szeretnek rettegést is kelteni, akár nagyhatalmakról van szó, akár kis emberekről, akik fölkelnek a nagyhatalmak ellen, mert a kulcsszó a rettegés. Az eltitkolt rettegés, aminek aztán borzalmas következményei vannak odakint.
A régi ember a “világ elemeit” rettegte, azoknak vitt áldozatot: a tűznek, víznek, földnek és levegő-égnek. Ma úgy tűnik, mintha az ember legyőzte volna az elemeket a technikai civilizációja révén, valójában azonban az anyagi dolgok uralkodnak rajtunk. Éppen fordított helyzetben vagyunk, mint amire a Teremtő szánt minket, hogy uralkodjunk az egész földön és mindenen, ami csak van. Most azok uralkodnak rajtunk, és mi ezért rettegünk, amikor meg kell válni a testtől. Mert a “démonok rettegnek” – mi is mást tehetnek, ha egyszer a lélek közepén nem az van, akinek ott a helye. Azért démon, azért félig ember, félig kísértet, mert nem lett azzá, amivé lehetett volna: Isten-központú emberré, ha úgy tetszik, Isten fiává, vagyis igazi emberré.
Megrekedt, elakadt, félig van készen, semmi sincs a helyén: nem annyira ember, mint inkább csak “démona”, kísértete, árnyéka annak.
Ezzel szemben a Kolossé levélben arról hallottunk, hogy “ti teljességre jutottatok”. Ma ezt úgy mondanánk, hogy kibontakozott a lényetek, igazán kifutottátok magatokat, azzá lettetek, amivé csak lehettetek, nem maradtatok félben. Sőt, egészen odáig megy a Kolossé levél, hogy ti már nem is halhattok meg, mert hiszen már feltámadtatok Krisztussal együtt! Ugye, milyen más ez, mint hogy félbemaradt árnyai, csak démonai vagytok önmagatoknak?
Ha van evangélium testvérek, amit érdemes hirdetni és érdemes meghallani, akkor ez az: nincs olyan emberélet, amelyik ne lehetne önmagává, ne lehetne magasrendű, szép és teljes életté, Istennel teljes, igazi önmagává, mert Krisztus ezt az életet elhozta nekünk, itt van, hozzáférhető, mindenkié lehet! Ezt hirdetem örömmel és erre bíztatok mindenkit, hogy ezzel a hittel fogjon neki a most következő hétnek. Ilyen élet igenis van! Isten maga is ilyen életet akar, és az ember dolga annyi, hogy hittel igent mondjon erre.
Valaki, egy szomorú ember, felkereste a lélekgyógyászát, és elmondta neki az álmát, hogy álmában elvesztette a bőröndjét. Elég köznapi álom, sokan álmodnak ilyesmit. A lélekgyógyász azonban értette az álmok nyelvét, és tudta, hogy a bőrönd, a csomag rendszerint az ember kiterjesztett énje, tágabb értelemben vett személyisége, vagyis mind az, amit visz magával az ember: az ereje, a képességei, az élettartalmai, a tervei. Nem kellett sokat beszélgetnie az illetővel, hogy közösen feltárják: azért olyan szomorú az a valaki, mert elvesztette a jövőjét, a terveit. Voltak valamikor neki is nagy és szép álmai és már mind romokban hever – hát hogy ne lenne szomorú az, akinek nincsenek jövője? Pedig sokan vannak így. Talán nem véletlen, hogy a hitét elég nyilvánosan megtagadó, azt mindenestől a magánszférába száműző európai ember annyira depressziós, hogy a hivatalos statisztikák szerint legalább a lakosság egy harmada orvosilag is ide sorolandó! És sok-sok egyéb baj mögött a rosszkedv, a kedvetlenség, a csalódottság és kiábrándultság, a hitetlenség, az élet útján való elakadtság rejtezik. És akkor még nem beszéltünk azokról, akik ivásba vagy túl sok munkába vagy üres tévézésbe fojtják minden értékesebb energiájukat és életidejüket. Mert az elvesztett teljességből, abból, hogy árnyékai vagyunk önmagunknak, mi más is fakadhatna, mint rossz életforma?
Hát ezért kell lélekben újra a teljesség felé fordulnunk. Igenis van egy magasabb, tisztább és nemesebb élet annál, mint amiről a mai újságok, bizony, a mai művészetek többsége és a zűrösebbnél zűrösebb sztárvilág élete is szól. Nem ez az élet! Az élet, ami megérdemli ezt a nevet, az egy olyan teljesség, ahol az ember önmaga üdvén, ha úgy tetszik, boldogságán és előrehaladásán, vagy mondjuk így, növekedésén éppen olyan szeretettel és örömmel tud munkálkodni, mint amilyen örömmel és szeretettel vállal a szabad idejéből szolgálatot másokért a családban, gyülekezetben, vagy akár országa előmeneteléért.
A kolossébeliek tudtak erről a fajta életről, mert Krisztusban éppen ezt találták meg, mégis mond nekik az apostol néhány jó tanácsot. Mert az elindult embernek is mindig újra szüksége van bíztatásra, erősítésre, hiszen aki jár, az el is fáradhat.
Nézzük, mi kell ahhoz, hogy ez a teljes élet, amiről itt szó van, közel jöjjön hozzánk. Egy elfordulással kezdődik: nevezi ezt a “bűn testének levetése”-ként, amikor a körülmetélkedés újszövetségi változatát, a megtérés lelki eseményét említi. A Károli Biblia egyenesen “érzéki bűnök testéről” szól ezen a helyen, mint amiket le kell vetkőznie az embernek, ha ezt a teljességet meg akarja egyáltalán találni. Egy másik képpel élve azt mondja a levél, hogy “eltemetésre kerültetek a keresztségben” és feltámadtatok aztán Krisztussal. De nem kerüli meg egyik képpel sem azt, hogy valamitől tudni kell elfordulni. Letenni, levetkőzni, el valamitől. Aki nem tud nemet mondani, azt elsodorja a saját élete, őrizetlenül hagyott érzékszervei, őrizetlenül hagyott fantáziája, a vágyai. Vagyis az, hogy kábaságában összetéveszti örökkévaló, isteni lelkét azzal, ami nem lélek: egy idő után azt hiszi, hogy ő maga a vágyaiból áll, és ha azokat nem éri el, akkor megsemmisül. Hát ezért az elfordulás.
Mert így lesz szabaddá az ember arra, hogy odaforduljon saját igazi énjéhez, Krisztushoz. Őbenne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg, mondja róla a levél. Ami azt jelenti, hogy ahogyan őbenne lakozott, úgy bennünk is lakozhat, hiszen ő is asszonytól született ember volt, mint mi magunk! És ahogyan vele együtt meg lehet halni – mert a vágyak feladása néha ilyen radikális dolog, bizony, nem gyerekjáték, hanem olyan súlyú valóság, mintha meghalnánk – akkor vele együtt fel is lehet támadni Isten erejében! Tudjál elfordulni, odahagyni, de azért, hogy aztán szabad légy az ő hozzá odafordulásra! Ő hozzá, aki nélkül fél ember vagy, démon vagy, aki nélkül nincs az életednek igazi közepe, aki nélkül csak múlandó test vagy, aki retteg és szenved még a gondolattól is, hogy van testi elmúlás. Vele együtt pedig mit ért meg először az ember? Hogy ő maga az élete előtt is volt, van és az élete utána is lesz, mert a lélek Istenből való és örök. Ezért nem szabad összetévesztenie a léleknek önmagát azzal, ami nem lélek. “Sem ez nem az, sem az nem az”, mondja a lélekről egy régi mondás. Érdemes elgondolkodni rajta! Mert a lélek néha azt hiszi önmagáról káprázatában, hogy ő a megszerzendő ház vagy autó, néha a megszerzendő kedves, vagy éppen egy helyzet, amiben hősnek vagy tündérnek hiheti magát, és ez mind tévedés. Sem ez, sem az. A lélek Istenből való, az ember az isteni lélek temploma. Erre jövünk rá, amint odafordultunk Krisztushoz: őbenne lakozik az istenség teljessége testileg!
Aztán arra bíztat a levél, hogy gyökerezzünk bele és tovább épüljünk őbenne. Érdekes, hogy itt is két kép, ami egymást kiegészíti: az egyik lefelé növekedést jelent, a másik fölfelé növekedést. Belegyökerezni és felépülni Krisztusban – mintha azt mondaná ezekkel, hogy táguljon, növekedjen az életetek! Nem sajnálja tőlünk az életet, nem akar minket beszűkíteni. Nem akar minket sem kisebbíteni, sem megkurtítani. Teljes életet akar nekünk adni, ezért mondja, hogy növekedjünk lefelé, legyenek gyökereink és növekedjünk felfelé, vagyis épüljünk. Mind a kettő szükséges. Nem értem, amikor emberek hitvallásukká teszik, hogy ha valaki kimondja ezt a szót, hogy nemzet, akkor már maradi vagy konzervatív vagy esetleg egyéb, még rosszabb lelkületű valaki. Ha nem is legmélyebb, de mégis csak fontos gyökerünk az, hogy itt születtünk és ez a hazánk. Milyen jó lenne, ha büszkék lehetnénk rá, hogy ide tartozunk! Amely nemzetektől sikerült ezt az érzést elvenni, azok mind boldogtalanok. De van ennél még mélyebb gyökér is, amit növeszthetünk: belegyökerezni Krisztusba, az értelmet adó örök igébe!
És épülni, vagyis szép, erős és teherbíró lélekké lenni, akit nem a pillanatnyi sikerek vagy kudarcok töltenek el, hanem akinek vannak tartalékai, amint egy jól épített ház sok terhet elbír. Ilyenek vagyunk-e? Mert lehetünk: belegyökerezhetünk az igébe, és épülhetünk Krisztusban. Növekedhet az életünk lefelé, a mélységek felé és fölfelé, a magasságokba egyaránt. Isten nem irigye az emberi életnek, ő azt szeretné, ha táguló és nem pedig beszűkülő életet élnénk. Merjük-e hinni?
Végül ezt is tanácsolja nekünk: vigyázzatok, hogy senki rabul ne ejtsen titeket bölcselkedéssel vagy üres trükkökkel. Ami azt jelenti, hogy fejlesszetek ki magatokban olyan érzékenységet, amivel különböztetni tudtok Krisztus és a világ dolgai között. Sokkal könnyebb csapdába esni ebben a tekintetben, mint gondolnánk. Néha a saját nagy eszünk csal meg minket, máskor hitető emberek, megint máskor ismeretlen szellemi erők. Ez mindig olyankor történik, amikor nem vagyunk elég éberek. Az ember néha lelki értelemben elalszik, kábaságba süllyed, és mire észreveszi, már nem szereti felebarátját, már nem fontos számára, hogy mit mond neki az ige és már elhiszi önmagáról, hogy ő azonos azzal, ami nem lélek, vagyis a vágyaival. Hát vigyázzatok, vagyis legyetek éberek!
A félelemtől, vagy ha úgy tetszik, a rettegéstől indultunk mai együttes gondolkodásunkban, és oda érkezünk, hogy aki fél, az még nem lett teljessé a szeretetben. Még nem szereti eléggé Istent, nem bízta rá magát igazán, még saját magában szeretne bízni. Még uralkodnak rajta a világ elemei, a principalitások, ahogy ezt a régi latin nyelven kifejezték. Még nem ő uralkodik mindenen, ami a világban van, ahogy erre teremtője szánta őt, hanem rajta uralkodik valami, ami a világban van. De talán ő is eljuthat egyszer oda, hogy elmondja a zsoltárossal: Istenben bízom, nem félek, ember mit árthatna nékem?
Aki ebben a hitben él, annak teljes az élete. Az nem démon és nem önmaga árnyéka, hanem Krisztussal együtt feltámadt ember, akinek már nem árthat a testi elmúlás sem, mert “élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” Elfordulni valamitől, odafordulni őhozzá, aztán belegyökerezni és belőle épülni, növekedni, végül pedig vigyázni és ébernek lenni! Ezeket tanácsolta nekünk a teljes élethez mai igénk.
Imádkozzunk!
Urunk, köszönjük, hogy nem hiába kérünk és nem hiába zörgetünk, mert te annak, aki kér, adsz, és annak, aki zörget, ajtót nyitsz. Köszönjük a csöndes, személyes megszólításokat, amiket a szív mélyén adsz, kérünk, ne engedd, hogy ezek veszendőbe menjenek. Ne engedd, hogy a te igédből bármit is a földre hullani engedjünk. Te gyökereztesd meg bennünk az örök ige magvát, az értelmet adó mennyei gondolatot, és te adjál belőle növekedést, épülést. Te segítsél bennünket Lelkeddel igazi éberségre, hogy ne legyünk olyan könnyen eltántoríthatóak saját indulataink, a világ eseményei, a felvillanó lehetőségek által. Könyörülj rajtunk, hogy a tőled nyert teljességet el ne játsszuk. Segíts bennünket abban, hogy örömben és szeretetben éljünk, megbecsüljük azokat, akiket társakul adtál. Így köszönjük neked a családot, otthonunkat, a gyülekezet közösségét, minden helyet, ahol élhetünk szeretetben. Könyörülj rajtunk, hogy te rád figyelve tudjuk döntéseinket hozni. Mentsél meg minket az önhittségtől, a gőgtől, a nélküled való magabiztosságtól. Mentsél meg minket a tévelygéstől, a sehova sem tartozástól, a gyökértelenségtől. Köszönjük, Urunk, ha szóltál hozzánk, és segíts abban, hogy a tőled vett ajándékok örömével képesek legyünk a jóra. Így imádkozunk ezért a békétlen, forrongó, gyilkos világért, adj megtérést, Urunk! – hogy abban leljük örömünket, hogy ápoljuk és gondozzuk az életet, mintsem abban, hogy félre rúgjuk magunk elől. Kérünk téged, vezéreld ezt az eltévedt világot új útra, és adj nekünk olyan tőled való, hiteles életet, hogy lehessünk só és kovász és világosság. Bocsásd meg, ha nem így élünk, és tegyél minket képessé erre. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket imánkban!
Ámen
