Lekció: És. 38,1-20
Textus: És. 38,17-20
„Ímé, áldásul volt nékem a nagy keserűség, mert te szeretettel kivontad lelkemet a pusztulás verméből, és te hátad mögé vetetted minden bűnömet. Nem a sír dicsőit téged és nem a halál magasztal téged, hűségedre nem a sírverembe szállók várnak. Csak aki él, csak aki él, az magasztal téged, mint ma én. Az atya a fiaknak hirdeti hűséged! Az Úr szabadított meg engemet, azért énekeljünk neki életünk minden napján az Úrnak házában!”
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük neked az adventi vasárnapokat, a készülődés idejét. Megállunk előtted és azon gondolkodunk, hol is vagyunk mi a te végtelen szentségedtől, tisztaságodtól és szeretetedtől. Jó lenne azt mondani magunkról, hogy íme, közeledünk hozzád, hiszen ennek az ideje is van, de valójában bátortalanok a lépések és bizonytalanok a gondolatok, és a hitünk is csak olyan, mint a pislogó gyertya és a megrepedezett nádszál. Köszönjük Urunk, hogy bár mi magunk is tudjuk, milyen csekély az, amit egyáltalán eléd hozhatunk, te azt mégis komolyan veszed és megáldod. Vezesd most a te árva népedet világos ösvényeken és adj nekünk sasszárnyakat, hogy hozzád emelkedhessünk! Ezt ígérted a megfáradtaknak és mi ezt most valóban kérjük tőled Megváltó Jézusunk nevében. Őérte hallgass meg minket és tedd tartalmassá és áldottá ezt az órát mindnyájunknak. Ámen.
Igehirdetés
Az advent az eljövetelre való várakozás ideje, ezt jelenti maga a szó. Valójában három advent van. Az első az volt, amikor a világ teremtésétől kezdve folyt a várakozás a Megváltó születésére és egyszer csak valóban eljött az ideje, hogy Jézus megszülethessen. Ez az advent tehát már beteljesedett, éspedig éppen a maga idejében, vagy ahogyan a Biblia fogalmazza, az idők teljességében. Az ige testté lett, és lakozott mi közöttünk, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal – mondja erről a János evangéliuma.
A második advent az, hogy a Jézus földi itt járta óta az emberi szív arra vár, hogy hozzá is bejöjjön a megváltás. A vallástörténészek „egyetemes váltság utáni vágyról” beszélnek, amit különböző formában ugyan, de a világ minden kultúrájában és vallásában megtalálnak. Mert valóban minden ember vágyakozik a megváltásra, az igazi életre, arra, hogy az önzésben, hamisságban és lelki feldúltságban élő lényekből egyszer csak szépen, csöndesen ragyogó, szelíd és szeretetben élő, boldog emberek legyenek. Remélem, sokan vagyunk, akik ezekben a napokban azért imádkozunk, hogy megváltó Jézusunk ne hagyjon minket magunkra, hanem valóban vegye át a fő helyet a mi emberi énünk helyén, és bejöjjön hozzánk, ha már egyszer az ajtó előtt áll és zörget az adventi időkben.
A harmadik advent pedig az, hogy ő egyszer eljön és minden gonoszságnak véget vet és minden ígérete teljesen beteljesedik. Ezt az eljöttét is várjuk, tehát nem csak a magunk számára, hanem az egész embervilág számára való érkezését is, amikor eljön az ég felhőivel és azok is meglátják őt, akik általszegezték. Ezzel együtt teljes és igazi az adventi várakozásunk.
Mai vasárnapunkon egy beteg ember tanít minket várakozni. Azt mondja ez a történet, hogy az igazi advent valami olyasmi, mint amikor a természeti törvények megszűnésére, azok működésének a felhagyására vár valaki. Teljesen reménytelen helyzetben mégis várni és remélni. Ezékiás király ugyanis beteg, nagyon beteg, valójában halálosan az. El is jön hozzá a próféta és azt mondja, végrendelkezz, mert nem sokára meg fogsz halni. És akkor a király életében egy új szakasz kezdődik, amiből sok mindent érdemes megtanulni annak, aki valóban jól szeretne várakozni.
Először is vegyük észre, hogy valódi adventre ott van szükség, ahol baj van. Emberek, akik nem látják még, hogy tulajdonképpen a lényükben vannak fenyegetve, mint a beteg király is, éspedig nem is elsősorban mások által – persze, ilyen is van – hanem a saját romlásuk, erőtlenségük és a saját hiányosságaik, igen, mondjuk ki, a saját bűneik által, azoknak az embereknek az életében karácsony előtt lehet vásárlás és lehet ajándék-készítés, de még nincsen advent, azaz Istenre várás. Mert aki nem látja még, hogy nem kevesebbről van szó, mint hogy megmaradok-e vajon egyáltalán az élet számára, megmaradok-e Isten közelében vagy sem, amikor majd elmegyek innen, akinek még nem élet-halál kérdés, hogy helyesen élek-e egyáltalán, annak lehetnek karácsonyi készülődései, de még nincsen adventje. Mert advent ott van, ahol baj van, ahol megváltásra van szükség, ahol az ember a lényében van fenyegetve. A lelkileg alvó ember észre sem veszi, milyen állapotban van, ezért adventje sincs. Aki beteg, aki elmúlás előtt áll, aki rádöbben a bűn súlyára, akin már csak a csoda segíthet, az már tudja, hogy mi is az advent valójában.
És adventhez tartozik a sírás is, nem csak a lehetetlen várása. Ezékiás király falnak fordul és keservesen sír, mint egy kisgyerek. Nincs ezen semmi szégyellni való. Néha annak kellene inkább szégyellnie magát, aki még nem jutott el a keserves könnyekig. Aki még vállrándítással elintézi azt, hogy ebben vagy abban nem volt igaz ember, hogy az önzés útján járt, hogy semmibe vette a szeretet parancsolatát, hogy kihasználta az embertársát. Nagy és fontos pillanat az, amikor az ember tud már sírni a bűnei felett. Róluk szól az ószövetségi ige, hogy a könnyek által jobbá lesz a szív, és róluk beszél Jézus is, amikor azt mondja, hogy boldogok a sírók, mert ők megvigasztaltatnak. Néha látom úrvacsora-vétel közben, hogy egy-egy testvérem szemében könnyek vannak és ilyenkor arra gondolok, hogy ez a valaki egészen biztosan megtisztul a vétkeitől, mert hiszen aki tud már keserves szívvel arra gondolni, hogy ki is ő az Úr színe előtt, annak bizonyosan nem kemény a szíve és nem igazolja magát és nem másokat okol, hanem megtérésre jutó ember.
És említsük meg Ezékiás király Isten-várásában azt is, hogy ő nem csak sír, hanem imádkozik is. Saját magáért imádkozik, és ebben sincs semmi kivetendő, sőt nagyon is fontos része ez annak, ami itt történik. Amikor a magunk ügyét Isten elé visszük, amikor a lelkünk dolgait ővele magával beszéljük meg, akkor épülünk éppen a legtöbbet. Igaz, hogy amit kérnünk kell, ahogy kellene, nem tudjuk. A római levél pontosan fogalmaz ebben a dologban is. De maga a Lélek is segítségére van a mi erőtlenségünknek, és esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodással! – vagyis aki tényleg odatette már magát az Isten Szentlelke erőterébe, az számíthat arra, hogy ő majd még imádkozni is megtanít minket.
És éppen ezekben a pillanatokban épülünk a legtöbbet. A lélektan beszél külső-kontrollos és belső-kontrollos gyerekekről: a szülők nevelésének és hitelességi fokának megfelelően vannak gyerekek, akik addig jók, amíg látja őket egy felnőtt, aztán, ha nincsenek szem előtt, teszik az ellenkezőjét. A belső-kontrollos gyerek sokkal ritkább, ő nem azért jó, és nem addig, ameddig látják, hanem azért, mert saját mércéje van már, önmagának akar megfelelni, amikor cselekszik, nem pedig a többieknek. A felnőtt életben is szokás beszélni morálról és etikáról, sokan össze is keverik ezeket a dolgokat. Pedig a morál az, ahogyan az emberek általában élnek és amit ennek megfelelően egy adott közeg elfogadottnak vagy megengedhetőnek tart, és ebből általában az következik, hogy legtöbben azt mondják, lehet akár hogyan is élni, csak meg ne tudják a többiek. A „morális fékek” összesen arra vonatkoznak, hogy vigyázunk arra, mi látszik belőlünk, mit szólnak hozzá az emberek. Az etikus viselkedés ellenben arra vonatkozik, hogy van etikája egy szakmának, egy közösségnek, egy kapcsolatnak és az illető ezt belülről érzi kötelezőnek magára nézve, ha egyszer elfogadta, nem pedig azért, mert mit szólnak hozzá a többiek.
Amikor imádkozunk, akkor nem más történik, mint hogy ezt az utóbbi, mondjuk így, etikus állapotunkat visszük Isten elé és vele vitatjuk meg a dolgot, hol is állunk mi tulajdonképpen. Milyen más lenne a világ, ha az emberek nem csak egymás erkölcseit tárgyalnák, amikor egymással beszélgetnek, általában mások háta mögött ráadásul, ami olyan gyönyörűség, hanem ki-ki maga állna oda Isten elé, hogy vele beszélje meg az élete dolgait. Azt, hogy ő kicsoda, mire képes és mit rontott el, miből lenne jó kinőnie, mit tesz számára lehetővé Isten Szentlelke a továbbiakban, mihez kap bizonyosságot és erőt. Mert az igazi imádság ez, vagyis mindenképpen több annál, mint hogy felsoroljuk a kívánságainkat.
A felolvasott ige az előbb tartalmazta Ezékiás király imáját részleteiben is. Ha mást nem, azt mindenképpen tanuljuk meg belőle, hogy milyen végtelenül őszinte szavak ezek. Mert Isten előtt nem lehet senki őszintétlen: ott azok vagyunk, akik tényleg vagyunk. Egy halálosan beteg mi mást mondhat, mint hogy összehajtják az életemet, mint a takács a vásznat. Sipogok, mint a fecske és nyögök, mint a galamb, össze vannak törve csontjaim, mondja Ezékiás. Ugye, ismerős érzések ezek, és nem csak akkor, amikor gyógyíthatatlan beteg a szervezetünk. Néha nagyon nyomorultul tudjuk érezni magunkat, a saját tetteink miatt is, csak hát mivel nem szokás róla beszélni, általában mások bánják, főleg a nekünk kiszolgáltatott emberek. Házastárs, gyermek, ügyfél a hivatalban, sorban álló társ a pult előtt és mind, a többiek. Miért vannak a családi botrányok és veszekedések éppen mindig az ünnep idején? Mert nagyon sok a frusztrált ember, aki nem találja önmagát, és a hétköznapokban lefoglal mindenkit a munka – de aztán, amikor van otthon egy-két szabad nap, felszínre jön a sok türelmetlenség, a sértettség, a hiúság és mind, a többi. Hát ezért érdemes önmagunkká lenni Isten előtt, hogy ne kelljen annyi mindenért egymást hibáztatnunk a mindennapokban a rendezetlen lelkünk önigazolásaként.
Ez az imádkozó király kegyelmet kapott, pedig a dolog teljességgel lehetetlennek tűnt. Még az árnyék is visszatért az Akház napóráján tíz fokkal, jelezve, hogy ahol Isten működhet, ott semmi sem lehetetlen. És így érkezünk el a legszebb sorokhoz: a gyógyító isteni kegyelem ígéretére válaszul azt halljuk a királytól: Íme, áldásul volt nékem a nagy keserűség! Mert a rosszból is jó jöhet ki, ahol megépülő emberi életek vannak. Ezékiás királynál testi megépülésről volt szó, de ugyan ilyen fontos és ugyan ilyen megrázóan szép az is, amikor egy emberi lélek gyógyul meg. Amikor megtisztul valaki az önigazolásból, a mások hibáztatásából, amikor elkezdi tenni a tőle telhetőt, imádságban először, aztán szelídségben és szeretetben, de megbocsátásban is. Amikor a saját maga felé fordulásból és képzelgésből segítő szeretet lesz valakinél, mások terhének hordozása. Amikor az Istentől megítélt bűneit tényleg elhagyja valaki és jó lelkiismerettel szolgálja Istent attól kezdve. Mennyi, de mennyi új élet beszél ezekről, hogy mind ez valóság és tényleg lehetséges – szinte el sem mondható.
Most csak egyetlen felismeréssel gazdagodjunk még. Az imádkozó király érvelésében, hogy Uram, hát csak azok dicsőítenek téged, akik élnek, nem pedig a sírba szállók! – azt is meghallhatjuk, hogy az ember földi életében tényleg ez az egyetlen igazán fontos dolog: dicsőíteni Istent. Sokan kérdezik, miért is él tulajdonképpen az ember, miért vagyunk, mi az értelme ennek a földi útnak egyáltalán? A válasz ez: hogy eljussunk az Istent dicsőítő életig. Boldog, örömteli, hálás, Istent dicsőítő életet élni, erre vagyunk teremtve. Így vagyunk a helyünkön. Minden más sajnálatos félrecsúszás, alatta maradás emberi lehetőségeinknek. Kár érte, amikor emberek ordítoznak egymással, kár érte, amikor lehetetlenné teszik egymásnak a boldogságot, kár érte, amikor egymás helyett csupán a maguk boldogításával vannak elfoglalva. Az ilyen idők kárba vesznek, mert silányabbak annál, mint amire mi emberek az életünket kaptuk. Ezért hívják az ilyesmit régi szóval és összefoglalóan kárhozatnak.
Ne éljünk a kárhozatban! – ezt mondja nekünk ez az ószövetségi és mégis adventi történet. Lépjünk ki a kárhozatból Isten felé, mint Ezékiás király is tette. És nem baj a sírás, nagyon is helyén van az, ha a romlásról, a bajokról, a betegségről és a bűneinkről van szó. Bizony, nagyon siralmas tud lenni némelykor az emberélet! Hogy el tudjuk vesztegetni, hogy el tudjuk piszkolni, igen, ezen lehet sírni, nagyon is! De ne csak sírás és ne csak könnyek legyenek az igazi adventben, hanem valódi imádság is. Az igazi, Istennel való találkozás felépít majd bennünk olyasmit is, amit mi egyedül soha nem tudnánk felépíteni magunkban. Szeretetet, megbocsátást, kiengesztelődést, megtisztulást és főleg – Istent dicsőítő örömöt. Mert ez az emberélet igazi értelme: dicsőíteni Istent. Aki ezt megtalálja, az nem élt hiába, annak nem ment kárba, és nem megy majd kárhozatba az élete. Csak aki él, csak aki él, az dicsőit téged! Amit így is mondhatunk: csak az él igazán, aki már dicsőíti Istent.
Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, annyi csodálatos dolog van a világban, hogy ámul az ember és el kell gondolkodnia. Pedig hol van a világ minden csodája is attól, amit benned örök forrása a létezőnek, amely mélységes titokból mindent kijelentettél számunkra, ami üdvösségünkhöz szükséges és mindent elrejtettél, ami bölcsességed szerint szükségtelen. Áldunk téged jóságodért, amit naponta tapasztalunk és türelmes hűségedért, amivel hordozod életünket. Nem vagyunk méltók ezekre, de szeretnénk azzá lenni. Segíts ebben bennünket. Adj nekünk bajainkban hitet és élő reménységet, hogy képesek legyünk egymás vádolása helyett a bűnbánatra és az előtted való őszinte önvizsgálatra. Taníts minket igazán imádkozni, veled beszélgetni, hogy megújulhasson életünk és tedd bennünk maradandóvá az igét, amit megérthettünk. Vigasztald gyászoló testvéreinket, akik az elmúlt héten temették el szeretettüket. Tedd az ő emlékezésüket megszenteltté és Lelked vigaszával enyhítsd fájdalmukat. Imádkozunk a betegekért, a bajban lévőkért és a megfáradtakért. Adj mindnyájunknak igazi adventi várakozást és örömteli karácsonyi készülődést. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket. Ámen.
