2006. március 26.
dr. P. Tóth Béla
Mikor lesz a világ vége?
Lekció: Máté 24,1-14
Textus: Máté 24,12-14
“Mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül. De aki mindvégig állhatatos marad, az idvezül. És az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jő el a vég.”
Imádkozzunk!
Istenünk, ma is hálás szívvel köszönjük neked, hogy élünk és vagyunk. Te adod a lehetőséget, a megtartást, és te töltheted meg értékes tartalommal földi életünk napjait. Tudod jól, Urunk, hogy a testi jókon felül, amiket mind eddig megadtál megmaradásunkhoz, szükségünk van lelki javakra is. Vágyunk a biztonságra, az otthonosságra, az összetartozás örömére és a közösségre is, de ezek megszerzésében már szükség van a saját szívbeli nyitottságunkra és hitünk igent mondására is, hogy megajándékozhass minket ezekkel a jókkal. Segíts most minket, hogy mikor megköszönjük eddigi ajándékaidat, alkalmassá váljunk elfogadni a tőled való igét és erőt adó Szentlelkedet, ennek a mai napnak a lelki kenyerét. Kérünk, így tedd áldottá alkalmunkat és szólíts meg minket, járd át szívünket és nemesítsd meg gondolatainkat.
Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket.
Ámen.
Igehirdetés
Nincs ember, aki ne hallotta volna már azt a kérdést, hogy vajon mikor jön el a világ vége. Legtöbben talán már magunk és feltettük ezt a kérdést, megkérdezve a szüleinktől, amikor gyermekek voltunk, vagy magunktól, amikor felnőttebbé lettünk, elmerengve, elgondolkodva azon, hogy a világ nem volt mindig és így meglehet, hogy nem is lesz mindig. A régi ember nagyon bizonyos volt abban, hogy a világ átmeneti dolog, nem igazán megbízható és végleges a létezése, és ezért kereste az igazán Létezőt. Ez tulajdonképpen minden vallás alapja is, ez a kérdés, ez az irányultság: mi az, ami tényleg van, ami létezvén létezik, mi az, ami nem keletkezett, tehát elmúlás sem vár rá. Mert a világban minden, de minden, ami csak előttünk van, magán hordja a keletkezés bélyegét, és ezért bizonyosak lehetünk az elmúlásában is.
Madách “Ember tragédiája” egészen a Nap kihűlésének távolságába is előre szalad, amikor alig képes már megmaradni az élet, néhány eszkimó marad csak a földön – a mai elméletek szerint az ellenkezője is elképzelhető, hogy minden létező energia hővé alakul és ennek jegyében gondolkodhatunk a világegyetem hőhaláláról is. De tulajdonképpen mindegy, hogy a lelkünk belső félelmei és bizonytalanságaink milyen váradalmakban, milyen képekben és elméletekben öltenek testet, mert ezek mind arról szólnak, hogy valahol mélyen tudunk a világ múlandóságáról.
Nem csoda tehát, hogy Jézust is megkérdezték a tanítványai, mikor jön el a vég. Az akkori időkben erre nézve összefonódott a zsidók hitében az Emberfia eljöttének váradalma a világ végének várásával. Az Emberfia, a dánieli jövendőlések értelmében a mennyből érkezett uralkodó, aki véget vet majd a történelem bestiális birodalmai uralmának, mintegy vége szakad tehát a történelemnek és benne a megszokott kegyetlenkedéseknek, háborúknak, értelmetlen és erőszakos küzdelmeknek, és ezek helyén örökkévaló és mennyei uralmat valósít meg az Emberfia. Így értették akkor a “világ végét”, ami tehát egy egészen más életet hoz el az ember számára a kegyetlen vadállatok képével jelképezett birodalmak után.
Jézus azonban nem felel a “mikor” kérdésére történelmi időpont megjelölésével. Azt mondja erre az egyáltalán feltehető valóban legnagyobb kérdésre, a világ mintegy “élet-halál kérdésére”, hogy a vég, az igazán fontos pont nem ott van, amikor háború, éhínség, halálos járvány vagy földrengés támad, a legnagyobb dolog nem az elkövetkezendő üldöztetés és még csak nem is a testi halál. A legfontosabb pillanat az ember számára az evangéliummal való találkozás, amikor az evangélium hirdettetik és azt az emberek meghallják és döntés elé kerülnek. Ez az, amikor “vége szakadhat a történelemnek”, idézőjelben mondva ezt, abban az értelemben, hogy mindig újra és újra ugyanazok a vak és értelmetlen események ismétlődnek és semmi sem változik, csak ismétlődik értelmetlenül az elnyomás, az üresség, az önzés és az erőszak sok-sok cselekedete, amit történelemnek szoktunk nevezni.
Jézus azt mondja, hogy a megszokott történelemnek ott van vége, ahol valaki találkozik az evangéliummal és elkezdi aszerint berendezni az életét. Ott ugyanis valami más kezdődik: aki eddig nem volt képes a megtisztulásra, az alázatra, a szeretetre, azt ő képessé teszi erre. És azt látjuk, hogy valóban lesz a kapzsi vámszedő Zákeusból szegények gyámolítója, lesz a megbízhatatlan, szájával mindig gyorsalkodó Péterből sziklaalap, és lesz még a kivégzett rablógyilkosból is üdvözült lélek, mert ha csak egyetlen sóhaj erejéig is, de találkozva az evangéliummal, szembesülve Jézussal, lélekben nem fordított neki hátat, hanem igent mondott rá és azzal az ígérettel hunyhatta le a szemét, hogy vele lesz a paradicsomban.
Mert az emberélet legnagyobb és egyben legsúlyosabb pillanata az evangéliummal való szembesülésünk: akarjuk-e aszerint berendezni az életünket vagy sem. Ez az igazán élet-halál kérdés, ami mellett egészen eltörpülnek még a katasztrófák, a háborúk, a földrengések is, minden, de minden, még a testi halál is, mert örökkévaló sorsunk ebben a találkozásban fogalmazódik meg véglegesen. Ébresztő üzenet ez azoknak, akik még válasz nélkül hagyták a kérdést, hogy igent vagy nemet mondjanak őrá. És boldog megerősítés azoknak, akik már kimondták a szívükben a hit igenjét, mert olyasmit kaptak ezzel, amit senki és semmi el nem vehet tőlük. Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem elkövetkezendők, sem magasság sem mélység, sem semmi teremtmény el nem szakíthat minket Istennek attól a szeretetétől, amely Krisztusban van, mondja az apostol. Milyen más így élni és így készülni arra napra, amikor testiképpen talán valóban minden elmúlik számunkra!
Mit jelent mindez nekünk éppen most, a böjt időszakában? Azt, hogy kiűzve az álmot a szemünkből ébredjünk rá, mennyire igaz a jézusi szó: a gonoszság megsokasodik és a szeretet sokakban meghidegül. Igen, az eszközök talán éppen finomodnak, de a szándékok ugyanazok, mint mindig is voltak: az ember önzése nem ismer határt és mindent meg lehet etetni, el lehet fogadtatni, csak éppen félálom kell hozzá a tömegember lelkében és akkor nincsen baj. A gonoszság tényleg sokasodik és a szeretet tényleg sokakban meghidegül, mondja Jézus. Meghidegül talán még hívő emberekben is, úgy, hogy az első szeretetet elhagyva, már nem öröm és hála van a szívben, hanem valami más, és a légkör, amit terjeszt maga körül, az híjával van a szeretetnek. Meghidegül a szeretet talán úgy, hogy mindig a másik embertől várja a megbocsátást és ő maga nem képes rá. Meghidegül a szeretet talán úgy, hogy az ember kimondja a rettenetes következtetést: ha a másik ember gonosz irántam, akkor én is megengedhetem magamnak ugyanazt őiránta. És így lesz gonoszságra gonoszság a válasz, és emberek megtűrik magukban a fogcsikorgató gyűlöletet is, hiszen állítólag engem is így gyűlöl valaki vagy valakik és akkor nekem is szabad.
Ha van üzenete a böjtnek, mint ősi intézménynek, akkor az pontosan az, hogy a világ javítgatását saját magunkon kell kezdeni, nem pedig a másik emberen és nem is a másik nemzeten és nem is azokon, akik nem úgy gondolkodnak, mint én. A böjt önmagunk megpróbálásnak időszaka, ami nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy megolvasztják az aranyat vagy az ezüstöt és módot adnak így arra, hogy külön váljon a nemes fém és a salak. Ez a próba, ilyen a “tűzben próbált arany”, hogy tehát a szenvedések tüzében kiolvad belőlünk a salak. Ha pedig nem olvad ki, hanem visszük magunkkal tovább, akkor nem sokat ért az a próbatétel, nem érte el a célját sem a betegség, sem a magányosság, a kudarc, hanem maradt minden a régiben.
Ezért nagy dolog, ha a böjt időszakában valaki tényleg böjtöt tart, talán éppen a véget nem érő, üres tévézésben, talán a beszédben, talán a türelmetlenségben, kinek hol van szüksége önmaga megpróbálására, a benne rejlő salak kiolvasztására. Németh László azt mondja például egy gondolatsorában, hogy helyes dolog az embernek időnként a “fogak rácsa mögé vonulni”, vagyis a beszédben böjtöt tartani. De mindenki maga tudja a legpontosabban, hol és miben kell őneki magát megpróbálnia. Látszólag könnyebb és lazább dolog, hogy nem írja elő egyházunk pontos előírásokkal, mikor és mennyit és miben böjtöljünk, de ezt csak a nagyon felületes szemlélő látja így. Az embernek fel kell nőnie oda, hogy ne külső előírások megtartása tegye nyugodttá a lelkiismeretét, hanem ő maga álljon oda Istene elé és vele megbeszélve a dolog jusson el a saját maga módszeréhez, a saját böjtjéhez, a saját megtisztulásához. Valójában sokkal nehezebb és nagyobb dolog bármilyen előírt külső tilalom megtartásánál a lelki ügyekben való önkorlátozás, hogy megpróbáljuk magunkat például a türelem, az elnézés, a méltányosság, a magunkkal szemben való erkölcsi szigorúság ügyeiben, vagy akár az elemi szeretet gyakorlásának terén, tehát ezekben a dolgokban, ezekre a dolgokra nézve böjtöt tartva. Elgondolkodva például esténként azon, hogy a mögöttem lévő napon tettem-e valakiért szívből valamit, vagy egész napon csak önmagamért éltem.
A magunkra mért próbáknak egyik haszna biztosan az önmagunk jobb és pontosabb megismerése. Ez azért hasznos dolog, mert a legtöbb ember alig ismeri, vagy nem jól ismeri önmagát. Önmagunkat a saját magunkra mért próbák által ismerjük meg legjobban, és szomorú dolog, amikor már feladtuk ezt a lehetőséget és nem élünk vele. Ilyenkor merevvé és szakadékossá lesz a kép, amit magunkról őrzünk, pedig lehetne hajlékony és plasztikus is, egyre jobban közeledve, rásimulva a lelkünk valóságára. És aki nem jól ismeri önmagát, az nincs tisztába a saját gyarlóságaival sem és ennek következményeként türelmetlen és ellenséges másokkal, mert addig sem őróla van szó. Tanácsos dolog tehát újra és újra hozzáfogni önmagunk megpróbálásához, mert tisztulni fog a homályos kép, amit magunkról őrzünk.
De van egy még szebb gyümölcse ennek a dolognak. Az, hogy az állhatatosságban növekszik a lélek. A Biblia hűségnek is nevezi. Állhatatos hűség Istenhez, hogy kezdjük mindjárt a legfontosabb dologgal, vagyis vele beszélem meg életem döntéseit és őelőtte állva vizsgálom meg a lelkiismeretemet, amikor álomra hajtom a fejemet. És állhatatosság és hűség azok iránt, akik iránt szeretetkötelezettségünk van: mindig először a legközelebbiek iránt és úgy kifelé, koncentrikus körökben azok iránt, akik távolabb vannak tőlünk.
De hűség és állhatatosság a kitűzött célokban is, amit még meg kell valósítani. Aki mindig másba kap, mint ami a dolga lenne, az nem jut messzire semmiben. Jó dolog az állhatatosságban növekedni az egészen evilági, köznapi dolgokban is.
Még a vásárlásban is jó rászánni egy-egy újabb tájékozódó kört az embernek, és talál majd jobb minőségű és olcsóbb dolgot is, mint amire először ráesett a szeme. Igen, mind ehhez kitartó igyekezet, állhatatosság kell, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy emberi dolgokban, mondjuk egy másik ember lelki érlelődésének, belső továbblépésének a kivárásához néha mekkora állhatatosság szükséges. De merítsünk erőt Isten hűségéből! Ő nem változtatja ennek a világnak a törvényeit naponta, nem is hald cikk-cakkban, az érzelmeitől vezéreltetve, mint mi emberek szoktunk, hanem őrzi örök szeretetéhez és türelméhez való végtelen hűségét. Aki hozzá megy, az maga is megerősödik a hűségben, az állhatatosságban. A böjt is egy út ahhoz, hogy jobban halljuk Istenünk szavát, akármiben is böjtölünk.
És akkor nem olyan félelmetes már arra gondolni, hogy nem volt ez a világ mindig és nem is lesz mindig. Nem olyan félelmetes már arra gondolni, hogy voltak és lesznek mindnyájunk számára veszélyes dolgok, katasztrófák, háborúk, járványok, éhínségek, talán üldözések és testi halál is. Mert az ember számára a legnagyobb és legsúlyosabb, valóban élet-halál kérdést jelentő pillanat nem ezekben rejlik, hanem az evangéliummal való találkozásunkban, hogy ott miként döntünk. A közömbösséggel, ami az elutasítás és az ítélet magunk felett, vagy pedig a hit igenjével, ami az élet. Mérjünk hát bátran böjtöt, vagyis próbát önmagunkra, és megerősödve fogunk kikerülni belőle. Jobban megismerjük önmagunkat, korlátainkat, rejtettebb tulajdonságainkat is, de a legfontosabb: növekedhetünk az állhatatosságban, a hűségben, ami éltető erő. Az utolsó időkben a gonoszság megsokasodik és a szeretet ezért sokakban meghidegül – vagyis sokan azt mondják magukban, hogy akkor válaszként nekem is szabad az ő útjukon járni – ne így legyen! Senkit mások gonoszsága semmi hasonlóra fel nem jogosít. Aki mindvégig állhatatos marad, az – üdvözül. Erősödjünk meg hűségünkben – őhozzá, Akitől mindent kaptunk, és azokhoz, akiknek hűséggel tartozunk. És akkor nem fog ijesztő erővel ránk törni a gondolat, hogy még a világ maga is múlandó. Hanem hittel mondhatjuk:
” A kürtzengés máris hallik, Már hajnallik, Útban már az angyalok.
Életem csak egy tenyérnyi, S számon kéri Jézusom, ha meghalok.
Taníts meg Uram, hogy holtom, S rövid voltom, Soha el nem felejtsem,
És a jövendő életet, Ítéletet, szívemből ki ne ejtsem!” (366,4-5. vers)
Ámen.
