Igehirdetés 2012. október 14.
Minden hiábavalóság?
Lekció: Préd. 1,1-15
Textus: Préd. 9,7-10
„Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig ez volt Isten jóakarata, hogy ezt tegyed! Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzon az olaj! Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, múlandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt, mert ez a te osztályrészed az életből, amit fáradtsággal végzel a nap alatt. Tedd meg, amit megtehetsz, és amihez erőd van, mert nem lesz cselekvés, gondolkodás, ismeret és bölcsesség a holtak hazájában, ahová menned kell.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük megtartó szeretetedet, és mindazt, amit csak javunkra adtál az elmúlt héten. Köszönjük, hogy volt eleségünk, ruhánk és otthonunk, voltak, akiket szerethettünk, és voltak, akiktől szeretetet kaphattunk. Köszönjük őket, családunk tagjait és mind a többieket, akikkel életünk összefonódik, és azokat, akiktől jókat kaphattunk. Sok okunk lehetne a hálára és az örömre, de megvalljuk, gyakran mi is hiábavalónak érezzük erőfeszítéseinket, és azt kérdezzük, mi is a végső értelme mindennek, a gyorsan tovatűnő életnek, amely úgy elsuhan, mint a futó árny a mezőn. Segíts most minket, hogy tisztábban és mélyebbre lássunk, mint a mindennapokban. Add ehhez most igédet, az élő Krisztus valóságát, és add hozzá a megelevenítő mennyei erőt, áldott Szentlelkedet is. Segíts minket föleszmélésre, adj ráébredést, valóban hadd pillantsuk meg a jót, amit éppen ma akarsz lelkiképpen közölni mivelünk. Ámen.
Igehirdetés
Aki hozzáfog a Bibliában a Prédikátor könyvének olvasásához, amint azt Kalauzunk vezetésével éppen ezekben a napokban megtehetjük, az csodálkozva tapasztalja, hogy ebben az írásban egészen szokatlan gondolatok szólalnak meg. Mindjárt az első fejezete azzal kezdődik, hogy „minden hiábavalóság”, mégpedig nem is akár mekkora hiábavalóság, hanem Vanitatum Vanitatis, ahogy a latin nyelvű Biblia a maga szó szerinti fordításával átveszi az eredeti héber szövegből, vagyis „hiábavalóságok hiábavalósága”. Ha pontosan akarnánk magyarra fordítani, akár azt is mondhatnánk, hogy „hiábavalóság a négyzeten”. És hogy félreértések ne essenek, elkezdi a szerző részletesen is sorolni, hogy a maga részéről mi mindent talált hiábavalóságnak az életben, vagyis olyasminek, mint a mulandó lehelet, ami pillanatok alatt eloszlik és semmivé lesz, mivel maradandó lényeg nincs benne. És itt halljuk aztán a tudományok és a bölcsesség szaporításától elkezdve, a nagy építkezéseken át a borivásig és a vigadozásig mindazt, amikre csak egy nagy hatalmú király, Jeruzsálem királya képes lehet, valójában az élet összes lehetőségét – és erről mind-mind azt mondja, hogy végül is üresnek és hiábavalónak találta ezeket.
A könyv címe szerint ez a vizsgálódó, tehát bölcselő valaki „Dávid fia és Jeruzsálem királya”, vagyis elvileg Salamon király volna, de a bibliatudósok kimutatták, hogy annyi szír-arám, sőt perzsa jövevényszó is van a könyv szövegében, hogy legalább hétszáz évvel Salamon után, valamikor a Kr. előtti 3. században írhatták. Akkoriban teljesen természetes műforma, szinte a könyv „ajánlása” volt, ahogy ezt ma mondanánk, hogy a szerző annak a nevében, mintegy annak a hangján szól, akit nagyon tisztel, és akit a lelki vezetőjének tekint, gondoljunk például a későbbiekben, a magas középkorban megszólaló Dante Vergiliusára, vagy különböző műalkotásokban másokra is.
Könnyű lenne azt mondani, hogy Salamon király, a bibliai hagyomány szerint hétszáz feleségével és háromszáz ágyasával (1 Kir 11,4), meg a hatalmas és mesés gazdagságával végül valóban akár kiégett szívű ember is lehetett, hát nem csoda, hogy az ő nevében valaki így nyilatkozik az életről. Valójában azonban efféle érzésekkel, hogy minden hiábavalóság, és az élet nem azt hozza, amit várunk tőle, az egészen egyszerű, köznapi embernek is meg kell néha küzdenie, amikor ti. valaki elveszti a maga élet-illúzióját. „Az életet ím, megjártam, / Nem azt adott, amit vártam. / Néha többet / Kérve, kellve, kevesebbet.” – ahogyan Arany János is fogalmazza. (Epilógus.) Az egyik ember élet-illúziója az, hogy ha felépíti a házát, akkor ő nagyon-nagyon boldog lesz – aztán valóban felépíti, és esetleg mégsem lesz tőle egyszer s mindenkorra boldog. A másik embernek élet-illúziója, hogy bekerül valami tévés verseny döntőjébe, és nevet szerezne magának – aztán amikor ez tényleg sikerül, egy idő után alig lehet kihozni az ital vagy a drogok világából, mert egyáltalán nem lett boldog attól, hogy elérte a maga élet-illúzióját, mert azt rögtön el is vesztette. Ismerjük az életnek ezt a mechanizmusát, hogy „A birtoklás vágya mindig nagyobb, mint öröme” (Ravasz L.), és ezért nyugodtan kimondhatjuk, nem is kell ahhoz éppenséggel nagy hatalomtól, vagy sok gyönyörtől megcsömörlött embernek lenni, hogy valaki szembetalálkozzon a belső érzéssel: minden hiábavalóság. Az élet valójában üres, lényeg nélküli, még akkor is, ha elértük volna az összes céljainkat.
Annál meglepőbb, hogy a Prédikátor könyvének belső, gondolati íve oda érkezik, hogy igazából két következtetés vonható le mindebből. Ezeket tanácsolja a Prédikátor: egyik az istenfélelem, az ő hatalma és végzései iránti alázat, elfogadása annak, amit nekünk ad. A másik pedig az élet, a mindennapok tudatos élvezése, az életöröm és – ha korszerűek akarunk lenni – akár a pozitív életszemlélet is, mert a Prédikátor szerint ez következik mindebből. Mi történt? Hogy jutottunk onnan, hogy minden alapjaiban üres és hiábavaló, egészen odáig, hogy élvezzük szívünk szerint az életet, és vegyünk benne észre mindent, ami jó?
A válasz nagyon egyszerű. Van a könyv lapjain, a 3. fejezet elején egy hatalmas himnusz, valami hömpölygő áradáshoz hasonló, összesen tizennégy ellentétpárból álló vers, amely azt mondja ki, vagy inkább szólaltja meg szinte harsonákkal, hogy mindennek megvan a maga ideje. Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kiszaggatásának. Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje szólásnak, és megvan az ideje a hallgatásnak. Megvan az ideje a háborúnak, és megvan az ideje a békének.
Amint az ember ezeket a gondolatokat a maguk teljes mélységében felfogja, és az élet átláthatatlan zűrzavarában lesz immár legalább egyetlen biztos pontja, ti. Isten jó szándéka, amivel ő, örök Atyánk szép rendet tud teremteni a küszködő, széteső életű ember mindennapjaiban, ahol csak figyel valaki őrá, ahol csak az ő kezeiből kéri el valaki, hogy minek is van az ideje az ő életében éppen most, vagyis tehát vezetetten él – ott azonnal rend támad az életünkben, és minden szépen a helyére kerül. Ez a „mindennek megvan a maga ideje” gondolat nem valami személytelen sorserő hatalmát hirdeti meg, hanem a nagyon is személyes istengyermekséget, amit Jézusban látunk legtisztábban. Ő nem tett addig semmit, még a kánai menyegzőn sem, pedig ott a saját édesanyja kérlelte, amíg meg nem győződött arról, hogy eljött-e annak a dolognak az Atyától rendelt órája. Megbeszélte imádságban élete Istenével, és csak azután cselekedett. Ezt a belső megbizonyosodást nem adják könnyen. Volt, amikor Jézusnak is véres verejtékbe került, ahogyan az utolsó éjszakán, a Getsemáné kertben is látjuk, de eljön a pillanat, amikor a megharcolt harc után már azt mondja a tanítványoknak, most már nyugodtan aludhattok, mert biztos vagyok az Atya akarata felől, immár tudom az utamat.
Hát ez a megbizonyosodás van a két „végpont” között a Prédikátor könyvében is, az istengyermekség, a belső ráhangolódás drámája, az Atyára figyelés – annak elfogadása, hogy ő jól tudja, mit mikor és miért ad nekünk. Ennek fényében a következő lépéseket vázolhatjuk magunk elé, mint az emberi életút megkerülhetetlen lépcsőit: első a gyanútlan vágyak és élet-illúziók világa, amikor az ember még azt hiszi, hogy az élet csupa öröm. Mindenki így indul, ilyen naiv, gyermeki vágyakkal, és ebből előbb vagy utóbb szükségképpen kiábrándul, mert az élet tényleg nem „rózsákkal párnázott pihenőszék”, ahogy ezt Mikszáth Kálmán ironikus fogalmazásában olvassuk. Ez a ráébredés az élet igazi valóságára lehet túl korai egy ember életútján, ami nagyon szomorú, mert azt jelenti, hogy valakinek nem volt gyermekkora. De lehet túl késői is, ami talán még szomorúbb, mert az meg azt jelenti, hogy valaki nem lett felnőtté. Csak egy biztos: amikor ezek a kiábrándulások valóban igaziak, s már nem tudunk többé elég illúziót vagy hihető önáltatást magunk elé varázsolni, akkor keserűen azt mondjuk, hogy minden hiábavalóság.
Sokan itt aztán el is akadnak, és egész életükre kiégett szívű emberek maradnak, akik nem tudnak igazán örülni semminek. Rendszerint gyanakvóak, irigyek és teli vannak mások iránti vádakkal. Sokan persze még ezután is megpróbálkoznak újabb és újabb élet-illúziókkal, akiknek aztán körbe-körbe jár az élete, és mindig ugyanott találják magukat, ahol egyszer már jártak. Pedig van egy következő lépcsőfok – éspedig annak felfedezése, hogy mindennek megvan a maga ideje. Megvan az ideje az álmoknak, megvan az ideje az álmokból felébredésnek, és megvan az ideje az istengyermekségre rátalálásnak is. Ez utóbbi, ami a Szentírás legfontosabb, központi témája, tényleg olyasmi, mint egy valóságos új születés, mert az ember élete ilyenkor egészen új alapokra kerül. Aki még nem jutott idáig, kérje nyugodtan imádságban, és meg fogja kapni. Aki vágyik rá, olvassa figyelmesen az evangéliumokat, és meg fogja érteni, miről van szó. Szükség néktek újonnan születnetek – ezt maga Jézus mondja nekünk! (Ján. 3,7) És amikor az ő hívását, amivel magához hív bennünket, a szívünkre vesszük és elindulunk felé úgy igazán, akkor ő elkezd minket gyógyítani. Elveszi a gyanakvásunkat, és megtanít minket méltányolni mások erőfeszítéseit. Szükségtelenné teszi az irigységünket, hiszen annyi jóval megajándékoz. És megszűnnek a vádak is az ember szívében, mert rájövünk, hogy a másik ember is csak olyan, mint mi magunk, sem nem jobb, sem nem rosszabb – és mi magunk is éppen úgy kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk, mint azok, aki vétettek ellenünk. (Mt. 18,21-35)
Aki ilyen módon eljut a merő élettől az élő Istenig, és ahhoz, akit ő elküldött megváltásunkra, Jézusig, az újra megtalálja örömét az életben. És ez a harmadik lépcső. Az ember rádöbben, hogy jó dolog élni és nagyszerű dolog embernek lenni. Ez az öröm azonban már nem felelőtlen, mint az első naivitás idején volt, amikor még azt gondoltuk, nekünk minden jár. Ebben a „visszakapott” életörömben már sosem egyszemélyes a boldogság, mert helye van benne minden létező embertársunknak, de azoknak biztosan, akik egészen közel vannak hozzánk. Egyszerűen nem tudunk többé boldogok lenni mások rovására., csak velük együtt. És megtaláljuk ennek mértékét, mert aki akkora áldozatot hoz, aminek a hozására nem volt méltó, annak áldozat valahogy megsemmisül, valahogy elromlik. Nem szabad bárkinek csak úgy „jót cselekednie”. Előbb a saját kötelességeit, éspedig állapotából folyó kötelességeit kell teljesítenie az embernek, például a hozzá legközelebbiek iránt, a közvetlen családja iránt, és csak azután cselekedhet jót másokkal, a távolabb esőkkel – mert ez a sorrend. Belülről kifelé, éspedig erőnk és szeretetünk mértéke szerint. De az ilyesmit az ember örömmel is teszi, ha valóban teheti. Az ilyesminek egyetlen jutalma egyébként az, hogy tehetjük. Más jutalmat keresztyén ember nem is szokott várni, hiszen az ilyen várakozásaival úgyis rosszul jár.
Viszont megkapja a jó lelkiismeret és a tiszta szív ajándékát, amit az élet igazi öröme kísér, valahogy úgy, ahogyan a Prédikátor is tanácsolja, ha már a vezetettség, a „mindennek megvan a maga ideje” biztos tudása a helyére zökkentette a hitünket. Amikor valóban Isten gyermekei lettünk, és figyelünk szavára, komolyan vesszük útmutatásait, akkor már értelme van az igének: Edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig ez volt Isten jóakarata, hogy ezt tegyed! Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzon az olaj! Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt, mert ez a te osztályrészed az életből, amit fáradtsággal végzel a nap alatt. Tedd meg, amit megtehetsz, és amihez erőd van, mert nem lesz cselekvés, gondolkodás, ismeret és bölcsesség a holtak hazájában, ahová menned kell.”
Mindenki maga tudja közülünk, hol is áll valójában. Talán a gyanútlan élet-illúziók, esetleg a korlátlan habzsolás reményének gyermekded lépcsőjén, valahol az élet első harmadában. Ha igen, neki még fel kell ébrednie. Talán kinyílt szeműek közé tartozik már, és szomorúan látja, hogy minden üres és hiábavaló. Neki Istenhez kell fordulnia, ahogyan ezt ő maga lehetővé is tette nekünk, és el kell jutnia az istengyermekség új és magasabb lépcsőjére. Ott meglátja majd, hogy mindennek szépen megvan az ideje az ember életében. Ez a második lépcső. Némelyek dolgokat ki kell várni, másokat nem szabad elmulasztani, megint mások talán többé soha vissza nem jönnek – nem baj, mert minden szépen a helyén van immár. Végül pedig az ilyen valóban megújult szívű ember nyugodtan örülhet az életnek és szeretheti azt, hiszen erre kaptuk földi életünket. Ez a mi osztályrészünk. Tegyük hát meg, ami rajtunk áll, és mindazt, amihez erőnk van. Akkor még azt sem lesz nehéz majd elfogadni, amikor eljön hazatérésünk rendelt órája. Így legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, szeretnénk rád figyelni és meglelni életünk igazi lényegét, ami maradandóan velünk van és nem mulandó pára, ami tovatűnik a pillanattal. Elrejtetted ezt a lényeget a mindennapok ajándékai között úgy annyira, hogy szinte elfut az élet és mi mégsem találunk rá. Köszönjük neked a felismerés óráit, azokat a perceket, amikor kinyílik a szemünk és kinyílik az értelmünk felfedezni az igazi kincseket, a tőled való élet rendjét és örömét. Segíts bennünket hűséggel ragaszkodni a megismert igazsághoz, és óvjad meg szívünket az állhatatlanságtól, utunk minduntalan való változtatásától. Köszönjük, ha elvezettél már az elrendelt idők felismeréséhez, mit mire is kaptunk tőled rövid földi vendégeskedésünk idején. Add, hogy igazi örömünk, szívbéli örömünk lehessen a tőled vett ajándékokban, e földi osztályrészünkben, és megbékélt szívvel indulhassunk majd a minden élők útján, amikor elhozod majd annak óráját is az utunkon. Hadd legyen neked szentelt ez a mai nap, és hadd örvendezzünk egész szívünkből azok felett, amiket te teszel életünkben. Ámen.
