Igehirdetés 2007. november 11.
Minden szabad nékem, de nem minden használ
Lekció: I. Sám. 26, 1-12
Textus: I. Kor. 10, 23
„Minden szabad nékem, de nem minden használ; minden szabad nékem, de nem minden épít.”
Imádkozzunk!
Örök Isten, akinek esztendők nincsenek létedben, hozzád száll most imádságunk! Tudjuk, hogy téged az angyali seregek sem dicsérhetnek méltó módon, mennyivel kevésbé mi, bűnös földi lények. De azt is tudjuk, jóságos és emberszerető Istenünk, hogy te számon tartasz mindent ezen a világon, még minket, embereket is, és akaratod nélkül egy hajszál sem eshet le fejünkről. Köszönjük, hogy adtál ennivalót asztalunkra, ruhát a testünkre és emberi szeretet, amely körülvesz minket családban és gyülekezetben egyaránt. Köszönjük, hogy Jézus Krisztusban gyermekeiddé fogadtál minket. Íme, meghallottuk hívó szavadat és egybegyűltünk, hogy téged magasztaljunk és igédet hallgassuk. Mindazt, ami szorongat, vagy amit nélkülözünk, a te kezedre bízzuk. Légy most közöttünk, taníts minket, hogy mind az, ami hiúságból és dacból van, ami félelmes és elszomorító, a magunk hitetlensége és babonás hite, az fogyatkozzék. Hadd nyíljon meg a szívünk előtted, hadd legyen ez a mostani óra a világosság órája, amelyben nyitott eget látunk és a sötét világ felett őrködő szereteted hadd töltse be szívünket, lelkünket és elménket egészen! Ámen.
Igehirdetés
Valaki úgy fogalmazott, hogy a Biblia tulajdonképpen Isten-élmények fűzére. Akár történetet vagy krónikát olvasunk benne, akár evangéliumot, zsoltárt vagy levelet, mindig egy földi ember hangját halljuk, aki azonban megtapasztalt valami fontosat és ezért más lett az élete. Nem olyan már, mint a többiek. Éspedig azért nem olyan, mert megtapasztalt egy végtelen nagy szentséget és jóságot, magát az élő Istent, és ezért már másként él, mint a többiek. Tisztábban, szebben, egyszerűbben és nemesebben.
Nézzük csak Dávidot. Fiatal hős, akit a féltékeny apósa, Saul, az öreg király elüldöz az udvarból, mindenki szeme láttára az életére tör, és Dávidnak a pusztán túli Zif sziklás barlangjai adnak menedéket. Már ez maga félelmetes, ha valaki így jár: életére törnek és el kell bujdosnia, ha menekülni akar. Hányan tapasztalták ezt a dolgot a mi hazánkban is, csak az elmúlt évszázad során! De jön még mélyebb verem ideje Dávid életében: a zifiek Saulhoz mennek és beárulják, hol rejtőzik, a király pedig háromezer válogatott katona élén megy elfogni és megsemmisíteni vélt riválisát. Éjszaka azonban kezébe adja Isten üldözőjét, és noha Dávidot harcostársa, Abisaj is arra bíztatja, öljék meg a megszállottan féltékeny, gyilkos lelkű királyt, Dávid nem él ezzel a szabadságával, ami most mintegy ölébe hullott, csak Saul lándzsát viszik el a feje mellől és a vizes korsót, hogy jelezzék, ott jártak a barlangban, ahol aludt, de nem bántották.
Pedig Dávid most két legyet üthetne egy csapásra: megszabadulhatna attól az őrjöngő embertől, aki az életére tör, és egyszersmind azonnal király is lehetne, amivé egyébként Sámuel próféta már régebben fel is kente őt. De ő nem emel kezet a királyra, nem él a szabadságával. Minden bizonnyal azért, mert neki is hasonló Isten-élménye volt, mint annak a Pálnak, aki leírta nekünk ezt a szép mondatot, hogy minden szabad nékem, de nem minden használ, minden szabad nékem, de nem minden épít.
Amikor ezeket a szavakat halljuk a szabadságról, hogy „minden szabad nékem”, éspedig kétszer egymás után egyetlen mondatban, akkor lehetetlen arra nem gondolni, hogy ma is hányan mondják ugyanezt. Csak valahogy más a hangsúly. Minden szabad nékem, mondják az emberek, és valóban ennek a jegyében is élnek, ennek a jegyében is beszélnek, hoznak döntéseket, adnak példát a gyerekeiknek, de ez a folytatás hiányzik a mondat végéről: nem minden használ és nem minden épít. Mert amit lehet, azt nem biztos, hogy szabad is. Ma pedig annyi mindent lehet! Még a szomszéd se szól bele, minden megengedhető. És azt látjuk, hogy az eredmény: sokan pontosan arra büszkék, amit szégyellniük kellene, mert úgy élnek a szabadságukkal – és azzal hivalkodnak, ami sem nem használ, sem nem épít.
Mondjuk ki hát ezt a tételt: a szabadság, értelmes önkorlátozás nélkül közönséges önkényeskedés az életünkkel. A Károli Biblia ragadománynak nevezi az így értelmezett holmit, az új fordítás pedig zsákmánynak – és valóban lehet úgy élni az életünk kincseivel, időnkkel, erőnkkel, lehetőségeinkkel, mint a rablott holmival. Mindegy, hogy ragadomány vagy zsákmány a neve. Jézus egészen odáig megy, hogy azt mondja: aki nagyon meg akarja nyerni, az biztosan elveszti majd, aki pedig el tudja veszteni az életét, ő érte és az evangéliumért, az találja meg. Mert ha nagyon élni akarunk, vagyis, ha minden áron meg akarjuk ragadni magunknak, akkor éppen a méltó élet szalad ki alólunk, és marad a helyén üresség, megcsömörlöttség vagy rossz lelkiismeret. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?
Ezért hát nyugodtan kérdezzük most először is ezt a kérdést: mi az, ami nem használ nekünk? Az, amivel magunk ellen is vétünk. Az, amikor azt hisszük, hogy szerzünk valamit és közben inkább elvesztünk valamit. Dávid ezt kerüli el. Megszerezhetné a trónt, de nem teszi. Egyetlen mozdulat és Saul nincs tovább, ő pedig az ország királya – ahogyan számos trónkövetelő megtette ezt a későbbiekben, jól tudjuk, éppen mostanában olvasunk erről a Királyok II. könyvében. Számosan kerültek trónra gyilkossággal és szinte mind maga is gyilkosság áldozata lett. De Dávid tartózkodik ettől a mozdulattól. Ő ismeri Isten szentségét, az ő Isten-élménye nem engedi azt neki, hogy önkorlátozás nélkül, önkényesen, törvény és igazság nélkül, zsákmányként éljen a szabadságával.
Mert akkor saját maga ellen is vétene. Egy olyan folt kerülne a lelkére, amit később megbánna. És a Saul életén kívül az is érték, hogy Dávid miként viszi tovább a maga lelkét. Igen, érték a tiszta lelkiismeret és érték a méltányosság, amikor nem éljük ki azonnal a felháborodásunkat és nem toroljuk meg azonnal a rajtunk esett sérelmet.
Itt történt a mi városunkban a következő dolog: egy derék családapa, szelíd és barátságos ember, vitte haza este autóval a frissen operált, idős hozzátartozóját a kórházból, mert a jó magyar egészségügy nem tud megoldani egy ilyen dolgot. Mivel néhány napja operált betegről volt szó, óvatosan vezetett, és a város központjában egy lámpánál váratlanul elé állt egy autó, kiszállt a vezetője, és a számára gyanútlanul leeresztett ablakon át egyetlen szó vagy kérdés és magyarázat nélkül ököllel úgy az arcába vágott, hogy eltört a szemüvege, aztán elment az illető. Itt tartunk, testvérek. Valaki elégedetlen a másik ember tempójával, mert ő olyan fontos ember, neki sietnie kell, és így fejezi ki a vak és értelmetlen dühét. Szabad folyása van az erőszaknak: aki akar, él az ököljoggal és semmi következménye nincs a dolognak. (A rendőrségen azt mondták a vérző arcú embernek, hogy miért nem ütött vissza.) Legfeljebb a lelkünkön esett csorba, de az már csak azokat érdekli, akiknek a hatékonyságon, a szerzésen, a hatalmon kívül még a lelkiismeret is szempont. Ilyenek kevesen vannak, de azok az emberek, akik megtapasztalták Isten szentségét, egészen bizonyosan közéjük tartoznak.
Mi tehát a felelet arra, hogy mi nem használ nekünk? A Tízparancsolatban és a Hegyi Beszédben világosan elmondott dolgokon túl ez az egyszerű válasz: ami magunknak is árt. Értelmes ember észreveszi ezeket a dolgokat, de ha nem venné észre, lapozgassa csak a Bibliát, és fog találni benne elég életpéldát arra, hogy ki, hogyan és hányszor ártott saját magának, a saját lelkének, a saját erkölcsi kedélyének, sőt, az üdvösségének. Olyan emberek szedegették össze nekünk ezt a hatalmas hagyományt, tele képekkel, akik tudták, mert volt Isten-tapasztalatuk és nem feledték el, hogy minden szabad nékünk, de nem minden használ, minden szabad nékünk, de nem minden épít.
De próbáljuk meg most már az emberi szabadság dolgát a pozitív oldaláról is látni, és kérdezzük ezt a kérdést: akkor hát mi használ az embernek? Olyan egyszerű a válasz: ami épít. A héber gondolkodás törvénye szerint az egymás mellett álló ismétlődések mindig azért szerepelnek egy mondatban, hogy kiegészítsék és magyarázzák egymást. Ha nem értjük a dolgot az egyik szóból, megvilágítja a másik, és fordítva. Itt is ezzel állunk szemben. Az nem használ az embernek, ami a kárára van, testének, lelkének, tulajdonképpen mindegy, mert mind a kettő fontos, ezt már láttuk. És mi használ neki? Ami építi.
De hát mit lehet építeni egy emberen? A görögök úgy gondolták, hogy a testét, a fizikumát kell rendben tartania mindenkinek, és akkor a lelke is rendben lesz: ép testben ép lélek. Valóban jobban alszik az ember, ha napközben fizikailag is elfárad valamennyire, és tanácsos helyesen táplálkoznia is mindenkinek, de a lelki bajokra azért már nem biztos, hogy testi gyógyszerek, például tabletták a leghasznosabbak, mint ahogy azt mainapság olyan sokan gondolják. Hány ép testű emberben lakik beteg vagy sértett lélek, düh és fogcsikorgatás, bosszúvágy, megmagyarázhatatlan félelmek és mind a többi! Mert az embernek nem csak kívül, a testében, hanem belül kell épülnie. A testépítő csodák, a borzalmasan kigyúrt izomzatú emberek legtöbbször egyenesen a karikatúrái valami szép és egészséges dolognak, hiszen az izmok nem arra valók, hogy mutogassuk őket, hanem hogy dolgozzunk velük.
Az igében nem véletlenül halljuk gyakran ezt a szót, hogy „épüljetek”! – mert ez az a dolog, amire egész életünkben mind végig szükségünk van. Kivált akkor, amikor már a leépülés is a láthatáron van, de egyébként is. Mondjuk ki, hogy minden korszak minden emberének mindig szüksége van épülésre. Ha fiatal valaki, azért, ha az élet derekán jár, akkor azért, és ha hazafelé tart, akkor pedig meg azért.
Ez az épülés azonban nem csak valami kegyes és egyházi dolog, bár ha valami, hát akkor a templom eredetileg pontosan ennek a színtere ősidőktől fogva, hogy emberi életek megépülhessenek. Letegyék a rossz lelkiismeretüket, megszabaduljanak a terheiktől és a sebektől, amiket maguknak okoztak, kigyógyuljanak a betegségeikből, amiket beszereztek. Ezt a dolgot Isten Szentlelke munkálja bennünk és minél alázatosabbak és nyitottabbak vagyunk iránta, ő annál jobban tisztogathat és gyógyíthat minket a szívünkben. Ez az alap, amihez most hadd tegyük hozzá a saját feladatunkat is.
Mert nekünk magunknak is van dolgunk ebben az épülésben. Hogy úgy mondjam, akarata ellenére senkit nem lehet meggyógyítani. Maga Jézus is több helyen kérdezi a betegtől: akarsz-e meggyógyulni? Mert bizony némelykor pontosan az akarat a beteg. És amíg valaki saját maga nem akar gyógyulni, addig sokszor hiába igyekeznek a többiek.
Eszembe jut, hogy ma például milyen sok pánikbeteg van az emberek között. Régen más fajta lelki betegségek voltak szerte Európában, ma azonban ez szaporodik. Bizonyos szakembereknek az a véleménye, hogy a családi viszonyokon kívül, amiről nem tehet senki, aki beleszületett, az is ludas azért ebben a dologban, hogy nagyon sokan nem tudják, mi módon kellene nekik maguknak is hozzájárulni a gyógyulásukhoz, pontosabban már ahhoz, hogy ki se alakuljon ez a dolog. A szaknyelven úgy mondják, hogy az emberek elmulasztják a szükséges „neutralizáló struktúrákat” beépíteni a lelkükbe, így amikor aztán pl. az eszükbe jut, hogy baj is érheti őket, már azonnal rettegnek is a dologtól, kiveri őket az izzadság és nem tudnak éjszaka aludni, nappal meg dolgozni. Ahhoz persze, hogy az ember a megfelelő pillanatban elég semlegesítő gondolatokat tudjon mondani magának (mert ezt jelenti a „neutralizáló struktúra” beépítése a lélekbe), már gyermekkortól fogva meg kell tanulnunk „jóban lennie” önmagunkkal. Vagyis mindenkinek oda kell tudni figyelni magára, mi hogyan is hat őrá. Meg kell tanulnia bánni mindenkinek a saját lelkével, és bizony, az ehhez szükséges gyermekkor sem adatik meg mindenkinek, hogy ti. erre a dologra valóban módja legyen rátanulni.
De azért rajtunk is múlik, hogy mennyit épülünk. Nem csak a saját bölcsességét mondogathatja pl. valaki magának, amikor bajban van, vagy rossz gondolatok bántják, hanem azokat a hatalmasabbnál hatalmasabb igéket is, amik Isten ígéreteit tartalmazzák. Csak egyet hadd mondjak most ezek közül: „Megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy!” Ha az életem tényleg nem az enyém, hanem Istené, és ő valóban jól tudja, hogy én miért és meddig élek, akkor vajon én miért rettegjek az elmúlástól? Nem voltam itt mindig és nem is leszek mindig itt: ez a dolgok rendje. Ha életem pedig valóban Istené, akkor nincs mit félnem. Jó helyen leszek nála majd odaát is, ezt a dolgot egészen rábízhatom. Egy felnőtt gyermekét balesetben váratlanul elveszetett édesapa írta néhány évtizede a fia gyászjelentésére: „Most, hogy drága szeretettünk Isten hozzánk közelebbi kezéből átkerült a tőlünk távolabbi kezébe…” Igen, a hívő ember így gondolkodhat az elmúlásról! És nekünk valóban nem kell messzire mennünk azokért a bizonyos „neutralizáló strukturákért”. Annál is inkább, mert nekünk már nem csak „semlegesítő mondatok”, hanem nagyon is „tartalommal megtöltő” mondatok is állnak a rendelkezésünkre. Ezek aztán elvégzik a lelkünkben a „méregtelenítést”, a semlegesítést is, ha arra van szükség, de bíztatást adnak majd a félelemben is, utat mutatnak a labirintusokban is, csak hallgassunk rájuk!
Az ige azonban nem csak az egyes emberhez szól, azt is mondja nekünk: épüljetek fel lelki házzá. Mert ez az épülés célja. Összetartozni a hívő embereknek, összetartozni a családon belül a különböző korosztályoknak, összetartozni egy nemzeten belül a jó szándékú, tisztességes embereknek, akik nemet mondanak a hazugságra és az erőszakra, és összetartozni, egyetlen nagy lelki házzá, anyaszentegyházzá, megszentelt közösséggé lenni így az egész embervilágnak.
Így már, ennek a hitnek a jegyében nem lesz nehéz jól élni a szabadságunkkal, azzal, hogy emberek vagyunk, ami olyan csodálatos dolog! Meg fogjuk becsülni a keveset is, ami van, nem fogjuk zsákmánynak, rablott holminak tekinteni, amit Istentől kaptunk, hanem értékeljük. A kenyerünket, a munkaerőnket, az egészségünket, az embereket, akiket szerethetünk – mindent! És fogunk tudni különböztetni, mi az a sok lehetőségből, ami valóban használ és valóban épít minket. Sőt, magunk is azon leszünk, hogy odafigyeljünk az életünkre és épüljünk. Mert az Emberfia is azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Ő adjon ehhez éberséget és értelmet, a véghezvitelhez pedig Szentlelket nekünk! Ámen.
Imádkozzunk!
Édesatyánk, köszönjük a hívást, hogy még inkább a tiéid legyünk. Köszönjük az ige ébresztő üzenetét. Kérjük tőled, hogy mutasd meg nekünk, mi az, ami javunkat szolgálja, és mi az, ami nem. Óvjál meg bennünket attól, hogy saját magunk ellen is vétsünk, rongáljuk életünket és lehetőségeinket. Adjál nekünk tőled való épülést, belső növekedést, hogy ma többek lehessünk, mint tegnap voltunk. Mutasd meg a mi feladatunkat ebben, és adj ehhez a szívünkbe tőled való éltető igét. Építsd a lelki házat, szent összetartozásunkat, ami a jövő záloga. Vezess minket Szentlelked világosságával a most következő hét napjain, és adj erőt, szeretetet és józanságot mindnyájunknak. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket! Ámen.
