Lekció: Prédikátor 3,1-8
Textus: Prédikátor 3,1
„Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.”
Imádkozzunk!
Örökkévaló Istenünk, ennek az évnek utolsó estéjén első szavunk a hálaadás. Köszönjük azt a sok ajándékot, amit a mögöttünk levő esztendőben adtál nekünk. Köszönjük gondviselő szeretetedet.
Köszönjük, hogy gondot viseltél testünkről, és elkészítetted minden napra a lélek számára szükséges táplálékot, a te igaz igédet is. Bocsáss meg, ha csak az előbbi után kaptunk, az utóbbi sokszor nem kellett nekünk.
Hálát adunk neked azért, hogy minden jót érdemünk nélkül adtál nekünk. Köszönjük, hogy a te egyszülött Fiadra, Jézusra néztél, és rajtunk könyörültél, minket ajándékoztál meg.
Megvalljuk bűnbánattal, hogy sokszor megköszönni is elfelejtettük ajándékaidat. Légy irgalmas nekünk, bűnösöknek!
Bocsásd meg, hogy sokszor a magad számára fenntartott időt is a magunk dolgaira fordítottuk. Bocsáss meg, ha sok útra elindultunk úgy, hogy nem kérdeztük, mi a te akaratod.
Áraszd ki reánk kegyelmedet, és kérünk, legyen ennek bizonysága az is, hogy most szólsz hozzánk. Könyörülj rajtunk, hogy ne hiába hallgassuk igédet. Adj nekünk halló szívet. Szentlelked győzzön meg minket arról, hogy mi az igazság, mi a terved velünk.
Segíts ezt az órát azzal tölteni, amire adtad. Hadd legyen így áldásul nekünk és rajtunk keresztül másoknak is.
Igehírdetés:
Az idő roppant érdekes dolog! Egy alkalommal, mikor egy Biblia órát tartottam a Vakmisszióban a magányról beszélgettünk. Azt gondoltam előtte, hogy az egyedüllét ijesztő képeiről fogok sok gondolatot hallgatni, de nem így történt. Akiknek az alkalmat tartottam, meglepően pozitívan beszéltek a napjaik egyedül töltött óráiról. Azt mondták, hogy hasznosnak tartják. Mást vártam, de azóta is, sokszor eszembe jut ez az alkalom, mert sok mindent tanított számomra is.
Miért jó a magány? Mi általában pejoratív értelemben nézzük, számkivetettség, elfeledett, vagy elhanyagoltságként nézzük ezt a szót, ami nyílván nem jó. De van egy fontos oldala, amire szeretném, hogy gondoljuk az év eme utolsó, számadó Istentiszteletén. Mert igazából nem is magány a fontos ebből, hanem a csend, amit általában, csak ha egyedül vagyunk, tapasztalhatunk meg. És csendről is az elcsendesedés jusson az eszünkbe. Miért is kell tehát az elcsendesedés? Mert akkor szembesülünk az életünk kisebb, nagyobb dolgaival, kérdéseivel, amelyeket addig elhanyagoltunk, vagy nem jutott idő a helyretételéhez.
Bizonyára sokak voltak itt kollégisták, vagy a férfiak katonák, esetleg adódott olyan élethelyzet, akár most is lehet, hogy állandó nyüzsgés veszi körül az életünket. Én évekig kollégiumban laktam, amely azt jelenti, hogy soha sincs csend. Mindig motoszkál valaki, valami zaj állandóan hallható, de ilyen lehet egy nagycsalád is, ahol örökké történik valami. Vagy sokak élnek úgy, hogy állandóan megy a TV nem hagyva soha, hogy a fülünk ne irányítsa valahová a gondolatainkat. Ebből az örökkön nyüzsgő, zakatoló világból, amikor egy szép tavaszi hétvégén hazamentem, a családom pedig már elaludt és kiültem a teraszra a hintaágyba, valami megdöbbentett. A vidéki élet estéje. Ahol egy-két kutyán kívül nem hallatszott más, csak az előtörő gondolatok. Szembesülés önmagammal, Istennel és azokkal a dolgokkal, amiket helyre kell tenni. Erre a szembesülésre hívok és biztatok most mindenkit.
„Mindennek megszabott ideje van!” – mondja az igénk. És figyeljünk fel a szavára! A naptárat az emberi elme alkotta, de a rendet Isten. A naptárunk szerint egy évet zárunk, az időt, amelyet ebben az évben kaptunk pedig Isten adta. Alkalmat adott sok-sok mindenre, mi pedig adjunk számot neki róla. Mert szükség van a számadásra, ahogyan a gondolataink rendezésére is. Hiszen amikor összesítjük az életünk egy-egy időszakát, akkor látjuk meg, hogy a kitűzött céljainkból, terveinkből mi valósult meg, mi az, ami nem sikerült, mit nyertünk és mit vesztettünk. Ha összesítünk, akkor láthatjuk, hogyan is állunk, merre felé visz az utunk: előre –e, vagy hátrafelé, netalán egyhelyben toporogva töltöttük -e az időt. És a szerint kell új erőt kérni a folytatáshoz, a megforduláshoz, vagy a holtpontról való kimozduláshoz.
Tudom ez nem mindig könnyű, mert a megszokások ösvényein haladunk. A napokban olvastam Robert Merle: Két nap az élet című regényét, amely Francia ország német megszállása és az angol csapatok kivonásának utolsó 2 napjáról szól. A történetben 4 férfi egy szanatórium udvarán egy mentőautóban húzódik meg, s 2 nap alatt kialakulnak szokásaik, ki, hol ül és hasonlók. Döbbenetes, de azt hiszem tényleg így működünk! Rövid idő alatt lesznek megszokásaink, amiket aztán képesek vagyunk egy életre magunkhoz láncolni. Így vagyunk az életünk útjával is! Pedig nem biztos, hogy jól van így! Néha tudni kell megállni, elcsendesedni, elgondolkodni és figyelni az ige és rajta keresztül a mindenható szavára. Erre nem csak az év utolsó napja áll a rendelkezésünkre, hanem minden héten a vasárnap is, amikor egy csöndes órában el lehet vinni valamit a lelkünkben haza innen.
Ismétlem: tudom, hogy nem könnyű változtatni sok dolgon. Mert megszokunk apróságokat és aztán, ha az jónak tűnik nehéz azon változtatni. Nemrég egy barátommal találkoztam, aki a munkája kapcsán folyamatosan hajnalban kell, sokáig dolgozik, sokszor behívják szabad idejében is. Ebből a hajtásból kikapcsolódást például az jelent számára, ha ahogy megszokta gyerekként valami fizikai munkát végezhet. De most Pesten él és arra vágyik, hogy majd kertes háza legyen. Aztán akik hasonlóan vágynak erre azok vagy egy hétvégi házat vásárolnak, vagy az áhított kertes házban mivel a munka nem változik, a hétvégét töltik azzal, hogy kapáljanak, füvet nyírjanak, sövényt nyessenek. És máris indul a megszokás, amely elvisz a templomtól.
Talán nem kell folytatnom a példát, mert mindannyian tudunk sok-sok példát arra, ami megszokott dolog, ami az időnket kitölti, hasznosnak tűnik, sőt egyértelműen az is, benne van az életünkben, de egyszer csak kiszorítja az igét, elfelejteti a templomot, eltereli a figyelmünket Istenről. Ezért kell megállni, keresni egy kis egyedüllétet, csendet, amikor másra figyelünk a megszokott dolgokon kívül. Erre van a hetedik nap is, a pihenés a testünknek, de főként töltekezés a lelkünknek.
Egy másik kérdésen kell még elgondolkodnunk számot adva az életünkről. Hogyan éljük az életünket? Hasznosan, vagy csak úgy telnek a napok. Vajon valójában megéljük a napjainkat, vagy csak túlélni igyekszünk azokat? Valódi tartalommal töltjük meg őket, vagy csak kitöltjük, hogy teljen már el ez a mai nap is és legyen valami zaj körülöttünk, hogy ne kelljen gondolkodni azon, hogy az idő repül, és amit eddig halasztottunk azt ma sem akarjuk megtenni? Nagyon sok dolog pótolhatja a valódi életet, nagyon sok féle módon. Egyszer kórházban mondta egy 60 év körüli, egyedülálló férfi, aki mellettem feküdt a balesetin, mert a napi körét tette a kocsmában és onnan hazafelé elütötték: „csak a barátokkal buliztunk egy kicsit.” Elgondolkodtató, vajon Isten arra adja az időnket, hogy ilyen vagy hasonló dolgokkal töltsük el az életünket értelmetlenül? Azt hiszem senki számára nem kérdés, hogy valódi élet -e az, amit ez a beteg társam élt az „egészséges” hétköznapjaiban. Ő így próbált valamit pótolni. De ez az élet valójában magányosabb, amikor bulizni megy a barátaival, mint, amikor leül otthon összekulcsolt kézzel, amitől talán valójában retteg.
“Mindennek megszabott ideje van.” Ki szabja meg mindennek az idejét? A Biblia azt tanítja: Isten, mert az idő Istené, és Ő ad belőle nekünk valamennyit, amennyit jónak lát. Ő rendeli el mindennek az időpontját és az időtartamát is, beleértve az életünket is. A 31. zsoltárban mondja ezt Dávid: életem ideje kezedben van. Egyedül Isten tudja, hogy mikor, minek van az ideje a mi személyes életünkben is, meg a történelemben is. A mi felelősségünk az, hogy arra használjuk a tőle kapott időt, amire adta, és használjuk arra, amire adta. Aki nem így cselekszik, az feltétlenül bajt okoz magának. Mert ki tudja, ha halogatjuk a számadást, holnap nem lesz e késő? Dávid zsoltára arra figyelmeztet, hogy a heti számadás sem elegendő, nap, mint nap meg kell állni, reggel erőt kérni, este pedig hálát adni.
Ne feledjünk tehát a mai multáson kívül, aminek szintén itt az ideje, de előtte a fontos dolgokra gondolni szükséges még egyszer! Vegyük számba az életünket, hogyan is állunk éppen? Vajon az elmúlt esztendő, amit kaptunk, arra lett felhasználva, amire kellett? Jézus szavára, hívására, intésére, szeretetére hogyan reagáltunk? Hátradőlhetünk nyugalomban, vagy van még mit csinálni? Akiket ránk bízott az Atya, hogy szeressük, vigyázzuk az életét, azzal eleget törődtünk, vagy van még restanciánk? Ha hiányosságot tapasztalunk ma nem késő kérni. A legfontosabb pedig, hogy adjunk hálát a mennyei Atyánknak mindenért, amit kaptunk az elmúlt esztendőben! Ámen.
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk, köszönjük, hogy ajándékozó Isten vagy. Köszönjük, hogy az idő is a te kimondhatatlan ajándékod.
Bocsásd meg, hogy sokszor elfeledjük: nem tárolható, és nem téríthető vissza. Éppen ezért szeretnénk mindig arra használni, amire adod.
Bocsásd meg, ha ebben az évben nem mindig így volt. Köszönjük türelmedet. Köszönjük, hogy még kész vagy napjainkhoz napokat adni. Tégy minket érzékenyekké arra, hogy mi a te jó, kedves és tökéletes akaratod, hogy a szerint használjuk fel minden percünket.
Könyörülj rajtunk, hogy amit mégis lehet, azt hadd tudjuk még pótolni. Segíts az időt kihasználni. Segíts lassítani. Könyörülj rajtunk, hogy ne a rohanásunk fokozásával akarjunk eredményeket elérni, hanem a neked való engedelmeskedéssel. Tudjuk, hogy áldás csak azon van, amit utasításodra, és útmutatásod szerint teszünk.
Bocsásd meg sok pótcselekvésünket, ami elemésztette az energiánk jó részét. Bocsásd meg, amikor tudatosan voltunk engedetlenek veled szemben, mert nem akartuk azt tenni, amit mondtál, vagy féltünk arra menni, amerre küldtél.
Növeljed a hitünket! Add nekünk azt a békességet, azt a belső, csendes elégedettséget és hálát, ami a te gyermekeidnek a sajátja, akik azt teszik, aminek a megszabott ideje van.
Segíts, hogy tudjunk veled beszélni még ezen a napon és segíts most a csendben folytatni az imádságot.
