Igehirdetés 2011. május 22. Lovadi István
Mit használ nekem, ha hiszek
Lekció: 1.Kor. 13.
Textus: 1. Kor. 13, 3
„És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból.”
Imádkozzunk!
Istenünk, egyedül te látod azt, hogy valóban vágyakozik-e a szívünk most utánad. Szeretnénk megköszönni, hogy elkészítetted ezt a csendes órát. Köszönjük, hogy így alkottad meg a világot, hogy legyen a munkanapok között pihenés is, hogy ne csak mi dolgozzunk, hanem kiszolgáltassuk magunkat neked, és kérjük, hogy te munkálkodj bennünk, annyira félkész állapotban vagyunk lelkileg. Könyörülj rajtunk! Ne mondj le rólunk! Kezdd el kegyelmesen, vagy folytasd türelmesen a te bennünk végzett megváltó munkádat. Köszönjük, Atyánk, mindazt a jót, amit kaptunk tőled az elmúlt héten. Köszönjük, hogy a próbákkal, a nehézségekkel is nevelni akarsz minket. Kérünk, légy irgalmas hozzánk. Legyen a te bűnbocsátó kegyelmed jele, hogy most egészen személyesen megszólítasz minket. Egyedül te tudsz meggyőzni arról, hogy mi az igazság, egyedül te tudsz elsegíteni minket helyes önismeretre, és annak a megismerésére is, hogy ki vagy te és mit kínálsz nekünk.
Bátoríts minket, Urunk, hogy akármilyen kicsi hittel, de mégis hittel nyújtsuk a kezünket feléd, engedjük, hogy kiemelj abból a mélységből, ahol vagyunk, engedjük, hogy megajándékozz minket, hogy legyen mivel elfogadnunk ajándékaidat. Növeljed a hitünket, kérünk. Köszönjük, hogy te mindig úgy közelítesz hozzánk, mint aki gyógyító, szabadító, ajándékozó, szerető Isten vagy. Ámen.
Igehirdetés
Isten a világot teocentrikusan alkotta meg, azaz a teremtési rend alapján a világunk középpontja maga a Mindenható. Nincs szó a teremtéstörténetben arról, hogy emberközpontú, vagy még inkább arról, hogy egocentrikus, azaz én központú volna, vagy kellene lennie. Azonban az első emberpár bűne az, hogy a kísértő szavára magát helyezi a középpontba: én kimaradok valamiből? Én akarom tudni, én kell legyek, aki birtokolom a jó és rossz tudását, legyek én is a középpontban!
Az „én is”-ből pedig csak az én marad. Az a szeretetkapcsolat, amelybe Isten magával az embert alkotja, pedig megszakad. Freud pedig már ott jár, hogy azt boncolgatja, hogy az emberi világ vélt középpontját hogyan is lehet taglalni (Ösztön-én), Ego (Én) és Superego (Felettes-én). Szeretet nélkül én leszek a legfontosabb a világban és minden másodrangúvá válik, így bármit teszek, az a kérdés, hogy nekem jó-e?
Pál apostol is ezt problémát érzékelve polemizál a Korinthusiakkal. Ezért szükséges tisztáznia például, hogy a nyelveken szólást (amelyet mint egy fokmérőt gyakoroltak), ami önön hitét hirdeti, de más meg nem érti, ahhoz lehet hasonlítani, mintha összeütődő fémek csörömpölését lehetne hallani. Mi értelme van tehát szeretet nélkül a nyelveken szólásnak, vagy bármi másnak?
Pál utal arra az ószövetségi, ismert történetre Dániel könyvéből, amikor Sadrak, Mésak és Abédnego Nebukkadneccar előtt nem hajt fejet és ezért a tüzes kemencébe vetik őket. Még önkéntesen, mártírként vállalva ezt a borzalmas kínt sem ér semmit az, ha szeretet nincs bennem. Vagy ahogyan az egyik professzorunk értelmezte, ha az ember mindenét szétosztja, a végén rabszolgává adva önmagát, hogy a saját árát is odaadja, magára sütve a rabszolgaság bőrbe égetett bélyegét, de mindezt szeretet nélkül teszi, annak sincs semmi haszna a lélek számára.
A világot felforgatni vágyó Sátán pedig munkálkodik rendületlenül és fáradhatatlanul, hogy tőlünk minél többet vegyen el és mi minél kevesebb értsünk meg Teremtőnk akaratából.
Hadd mondjak egy példát: a közelmúltban családi barátoknál jártam a családommal, ahol ott volt a lányuk a férjével. Ez a fiatalasszony cukorbeteg, az inzulin pedig kinn maradt az autóban. Az asszonyka megkérte a férjét, hogy hozza azt be neki. A férj visszakérdezett: „mit kapok érte”? A válasz az volt „puszit”, mire a fiatalember máris ugrott. Ez a példa pozitív volt, mindannyian mosolyra fakadtunk, akik akkor ott ültünk. Azonban úgy tűnik, hogy szinte mindent átjár ez a kérdés: mit kapok érte? Mégis! Mi hasznom belőle?
A kérdés foglalkoztat egy ideje, hogy miért nem érzi a világ, hogy Isten közelében milyen jó lenni? Hogy van az, hogy sok olyan helyen jártam, ahol arról számolt be egy-egy templom mellett valaki, hogy mikor épült, aztán mikor építették az oldalszárnyat, mert kicsi volt és aztán, mikor toldottak hozzá újabb részt, hogy ne kelljen egyeseknek kinn maradni, ma pedig milyen kevesen vannak, de egy ünnepnapon akár félig is megtelik.
Megkérdeztem ezért a gimnazistáktól, hogy ők hogyan látják: miért jó hívő, keresztyén embernek lenni? És miért jó a világnak, ha vannak keresztyén emberek?
Bár többet reméltem, de nem volt meglepő a csend, az itt, ott a kérdést is értelmetlennek ítélő arcok, morgások. Van haszna keresztyénnek lenni? Jó az a világnak, ha vagyunk benne hívők? De aztán természetesen jöttek válaszok, nagyon jó gondolatok, látszott, hogy ki, mit hozott, vagy tanult már.
De sajnos nem meglepő ez, mert ennek a mai, fiatal korosztálynak már gyakran a nagyszülei sem jártak hittanra. 25 évvel számolva egy generációt, a mostaniak között sokan már a nagymamától sem hallanak a Bibliából történetet, nem tanulnak meg imádkozni, egyáltalán nem értik, hogy miért is jó, ha az életük nem céltalan, hanem Krisztusra mutat. Mekkora feladat ez mindannyiunknak, akik itt ülünk, hogy a világ sója és kovásza legyünk és hirdessük a szavainkkal és az életünkkel, hogy mi ismerjük a megváltó Jézus Krisztust.
Bár a Sátán műveként a világ sem tudja, de van a világnak haszna a keresztyén emberből! Nemrég hallottam egy statisztikát, miszerint a keresztyén ember 40%-al kevesebbet marad távol a munkahelyéről betegségre hivatkozva. Egy alkalommal, mikor lázasan, influenzásan ültem egy orvosi rendelő váróteremében, bejött egy távoli ismerős. A kérdésemre, mert gyanúsan jól nézett ki más jelenlevő betegekhez képest, hogy ő is beteg-e, azt válaszolta nevetve, hogy síelni készül, de a munkahelyén nem akart konfliktust, mert akkor kezdtek bele valami nagyobb munkába. Ha a munkaadók felismernék ezt, tehát a magát keresztyénnek valló embert, aki az életét valóban Isten igéjéhez méri, az állásinterjúk azzal kezdődnének: ön hívő-e?
Ha a világunkat nem az önmagával és önző igényeivel telt emberek alkotnák, hanem, amire Pál tanít, a szeretetet megélő emberek, akik ismerik a Gondviselést és a Tízparancsolatot, akkor nem lett volna hír a napokban, hogy felújítottak és átadtak egy börtönt, mert jelenleg Magyarországon a börtönök 140%-ig vannak telítve.
A művészet korszakoktól függetlenül ismeri a „L’art pour l’art” fogalmát. Ezzel jelezve, hogy a művészet létét önnön szépsége indokolja, s éppen ezért nem kell semmilyen társadalmi, politikai, erkölcsi vagy gazdasági célt szolgálnia, s bár emberi dolgainkat akarjuk függetleníteni, a szeretetünket mégsem tudjuk teljes mértékben elválasztani az önzéstől. Azonban az, hogy hasznot keresnünk a hitünkben, mégsem meglepő.
De az nem csak napjainkban kérdés, hogy miért jó nekünk igét olvasni és itt lenni, miért jó Isten szeretetét elfogadni, viszont szeretni azt, aki életet adott, megváltott és óvó kezével kísér az utunkon. Kérdés volt ez 400 évvel ezelőtt is, ezért szerepel a Heidelbergi kátéban, amely a hitünk lényegét kérdés és ráadott feleletben, témakörönként boncolja, de aztán az egészet összefoglalja így: “Mi hasznát veszed, ha mindezeket hiszed?” – majd később így felel rá: “Azt, hogy Isten előtt Krisztusban megigazulok, és az örök életnek örököse vagyok.”
Itt a hitünk lényege, az egész hitvallásunk központi magja, mint egység felől érdeklődik a Káté. Arról, hogy mi az, amit nevezhetünk a “haszonnak”, azt a választ kapjuk: a “megigazulás” ajándékát, és a “megdicsőülés” biztos reménységét.
Tehát arra a kérdésre, hogy mi hasznom ebből? Miért jó nekem elfogadnom, hogy Isten úgy szertetett, már előbb, hogy az ő fiát adta értem? Miért jó, ha az életem középpontjában nem én, hanem Jézus Krisztus van? Ha önmagam legfőbb szeretete helyett őt szeretem? Az ezekre a kérdésekre adott válasz állítmánya: “megigazulok”, amelyben a megváltás elnyerésének a kiindulópontja jelenik meg előttünk, amit folyamatosan a jelenben kell értenünk. A káténk azt mondja: “Krisztusban igaz vagyok” (t.i. Isten előtt). Tehát nem arról van szó, hogy “majd megigazulok”, hanem arról, hogy már most benne élek az Istennel való viszonyomnak abban a helyreállítottságában, amelyet bűnös voltom többé nem zavarhat meg. De másfelől ezt nem úgy fejezi ki a Káté: “megigazultam”, pedig mondhatná így is. Azt akarja ugyanis éreztetni, hogy megváltásunknak ez a kiindulópontja, amelynél Isten minden bűnünket megbocsátva, kegyelmesen a maga gyermekeivé fogad bennünket, nem olyan kiindulópont, amelytől aztán egyre jobban el is távolodhatunk. Soha másképpen nem lehetünk “igazak” Isten előtt, mint “Krisztusban”. De így mindig, újra és állandóan biztosítva van számunkra bűneink bocsánata, és Istennek többé rólunk el nem forduló kegyelme. Arra is érdemes odafigyelnünk, hogy a megváltás eljövendő kiteljesedéséről, vagyis a mi “megdicsőülésünkről” is úgy beszél a Káté, mint ami nemcsak a jövendő dolga, hanem már a jelenbeli életünkre is kihat a “haszna”.
Mi is ez a haszon? Például az áldott családi élet! Évek óta a világban bárhol járok és a beszélgetés során, ha a házasság kerül szóba, a válás is követi. A napokban azt mondta egy diák, az egyik órán, hogy már annyira természetes gondolat ez, hogy a jövőképében a házasság mellett ott van, ha az nem sikerül, akkor elválhat, majd a következő jobban sikerül. Ezzel szemben mindig arra gondolok, egy idős házaspárnál láttam, akikről tudom, hogy ők is megjártak sok küzdelmet, volt válságban a közös életük, de valahogyan megoldották. A „valahogyan”-nál pedig arra az ágyuk mellett rongyosra olvasott, naponként többször forgatott Bibliára gondolok, ami segített nekik. Ennek eredményeként közel 60 közös évet adott nekik az Atya. Mert hiszem, hogy a keresztyén ember megérti, hogy Istentől jövő áldás a mellette levő társa, még ha próbatételek is vannak, amelyek az ő erősítésükre szolgálnak.
A keresztyén ember megérti az okát annak, ha rossz, ha jó történik; felismeri, ha figyelmeztet, vagy ha áld Isten. Hasznunk az, hogy Jézus megmutatta, hogy minden dolgunkat imádsággal kell kezdeni, ahogyan ő is imádkozott, bármit tett. A szeretet a végső cél, amiért megéri egyrészt megtapasztalni Krisztus szeretetét, másrészt megélni azt a szeretetet, amely igazi boldogságot ad. Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, hisszük, hogy te tudod, mennyi szeretet van a szívünkben. Könyörülj rajtunk, hogy hadd legyen ez szív nyitott terád és te töltsd be azt.
Bocsásd meg, hogy olyan kis igényűek vagyunk ezen a téren. Miközben másokkal szemben olykor nagy igényeket támasztunk, mi beérjük azzal is, hogy néha néhány percet, egy-két órát a közeledben töltünk, de nem vágyunk arra, talán olykor félünk is attól, hogy egészen kiszolgáltassuk magunkat neked, és alárendeljük magunkat a te akaratodnak. Egyedül Szentlelked tud meggyőzni minket arról, hogy ezzel tesszük a legfőbb jót magunknak is, szeretteinknek is.
Segíts el ide, kérünk, minél többünket. Adj nekünk világosságot, hogy lássuk, mi az, ami még elválaszt tőled, ami nehezíti, hogy szolgáljunk neked, amivel a magunk dicsőségét keressük és nem a tiédet.
Köszönjük, hogy eléd hozhatjuk mindnyájan a legszemélyesebb gondjainkat, terheinket is.
Könyörgünk betegeinkért, különösen azokért, akik élet és halál mezsgyéjén vannak. Könyörgünk azokért, akik ápolják őket. Könyörgünk azokért, akiktől távol áll, hogy felismerjék, kik ők valójában, s akik még nem ismernek téged sem.
Használj minket is arra Urunk, hogy bármilyen erőtlenül, de tudjunk rád mutatni, a mi életünk is dicsőítsen téged, és adj nekünk szót, amikor kinyitjuk a szánkat, hogy tudjunk igét mondani másoknak.
Kérünk, tedd téged dicsőítő istentiszteletté a hétköznapjainkat. Köszönjünk neked, hogy minden gondunkat tereád vethetjük, mert neked gondod van ránk.
Segíts ebben a csendben elmondani a magunk imádságát. Ámen.
