2003. október 19.
dr. P. Tóth Béla
Mit jelent “Krisztusban lenni”?
Lekció: Jelenések 21, 9-27
Textus: II. Kor. 5,17
“Aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden!”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, Köszönjük, hogy hozzád jöhetünk vigasztalásért és megnyugvásért. Mindennapjainkban sietős az utunk, alig jut idő és alig van alkalom arra, hogy veled beszélgessünk, hozzád közeledjünk. Köszönjük, hogy az elmúlt héten estéről estére te kerestél bennünket és köszönjük, hogy a megújulás igéit hirdettetted közöttünk. Légy áldott, ami nálunk, embereknél lehetetlen, az lehetséges tenálad. Köszönjük a megújult életeket, itt a mi gyülekezetünkben és mindenhol a téged keresők között – annak jelét, hogy itt vagy velünk és munkálkodsz közöttünk. Te még a gonosz miatt is bánkódsz, és nem akarod, hogy elvesszen, hanem azt akarod, hogy megtérjen és éljen. Tudjuk azt is, hogy amit elrejtettél a bölcsek és értelmesek elől, azt a kisdedeknek megjelented, taníts ezért bennünket is kicsinyekké lenni. Adj nekünk újra gyermeki bizodalmat és valódi megtorpanást, zökkents ki minket megszokásaink sínéről. Adj hírt magadról, és ha megszólalsz, ne engedd, hogy igédből bármit is a földre hagyjunk hullani. Ments meg minket a lelki igénytelenségtől, köznapiságtól, a saját gondolataink és érzéseink uralmától. Jövel, Szentlélek Isten, és Krisztus nevében tölts el minket igazsággal, örömmel és neked szóló, szívbéli dicsőítéssel!
Ámen.
Igehirdetés
Ennek az igehirdetésnek egyetlen témája van, éspedig az, hogy mit jelent “Krisztusban lenni”. Sokféle gondolatunk van erről, érzéseink és hangulataink is vannak, amik erre vonatkoznak, de a mindennapok azt mutatják, hogy maguk a keresztyének is sokat időznek Krisztuson kívül, valahol máshol, nem pedig őbenne. Elidőznek például olykor a világ fiaival együtt a haragban, az ellenségességben, gyakorta a rosszkedvben, néha az önsajnálkozásban és sokat a szorongásban, és mindent összevéve, valljuk meg, sajnos ritkán vannak Krisztusban, holott keresztyénnek lenni éppen ezt jelentené. Mit tesz tehát “Krisztusban lenni” – ha egyszer ez a keresztyénség?
Ma három szóban foglaljuk össze a lényeget: fogékonyság, odaszánás és távlat. Mindegyik fontos, mert ezek a dolgok csak együtt teszik lehetővé azt, hogy tényleg Krisztusban legyünk.
I.
Fogékonyság, éspedig az iránt, ami az égből jön hozzánk. Már a világ dolgai iránt is nagyon be tud zárulni az ember, és ez azért van, mert védjük magunkat, a lelkünket, a kis világunkat. Néha nem is érthetetlen ez a bezártság, hiszen annyi bosszantó, zavaró, néha pedig egyenesen veszélyes dolog jön hozzánk a világból – de ha teljesen kivonulunk az életből, akkor egy idő után minden idegen és ellenséges lesz, pedig Isten nekünk teremtette az életet, hogy szeressük és éljük azt. Úgyhogy még a földi élet dolgai iránti elzárkózás is a kárunkra lehet, mennyivel inkább az, ha az égi megnyilatkozások iránt bezárulunk!
Az elmúlt heti evangélizációs hetünkön elhangzott, hogy Isten oldaláról semmi, de semmi nem akadályozza a találkozást – ő örök szeretet és várakozás! Ő minket vár, akiket a maga számára teremtett. Ha nincs kapcsolat közöttünk, nincs találkozás és nincs beszélgetés, akkor a mi oldalunkon kell keresni a bajt. Ő a maga részéről feltétel nélkül ad és szeret. Úgy szerette ezt a világot, hogy Egyszülöttjét adta, ha van, aki hisz őbenne, az ne vesszen el, hanem legyen örök élete. Mi az akadály a mi oldalunkon? Mert az ő oldalán egyértelmű a kegyelem, az aláhajló szeretet, a semmi máshoz nem hasonlítható jó szándék.
Az emberek közt is a félreértés az oka a legtöbb bajnak, az, hogy egymásról feltételezik a rossz szándékot, aztán eltávolodnak egymástól, elmérgesedik a viszony, és aztán azt halljuk, hogy nálunk évente több, mint egy millió per zajlik a bíróságokon, vagyis átlagosan minden tizedik ember perel valakit a bíróság előtt, mert nem tudják egymás közt megérteni magukat. Pedig egy kis józansággal, méltányossággal, egymás érdekeinek elfogadásával, vagyis az emberi dolgok iránti megértéssel nem jutnának oda, hogy már csak szakember segíthet rajtuk.
Mennyivel inkább így van ez az Örökkévaló iránti kapcsolatunkban: el kellene végre hinnünk, vagy újra és újra el kell hinnünk, hogy ő jót akar, hogy ő csupa kegyelem. Sokan még azt is kétségbe vonják, hogy ő van egyáltalán, aztán aki mégis számításba veszi, az is gyakran csak a végtelen hatalmára gondol, arra, hogy ő ellenállhatatlan, erős és szuverén úr, de nagyon kevesen örvendeznek napról napra afelett, hogy Isten kegyelmes. Ez iránt az ő kegyelmes volta iránt lenne jó újra fogékonnyá lenni minden embernek! Jézus szerint ez olyan fontos Isten atyai szívében, hogy még igazságosságát is felülmúlja. Ő, ha akarja, ugyan annyit ad a délután négykor és ötkor felfogadott munkásoknak is, mint azoknak, akik reggel óta dolgoznak a szőlőjében, és ezen az ő nagy jóságán inkább örvendezni kellene, mint sem haragudni érte!
És vajon csak bibliai példáink vannak? Nem tapasztaltuk már magunk is, hogy bűneink miatt nem sújtott le ránk, holott megérdemeltük volna? Nem gyönyörködünk el a nagy gazdagságban, az évszakok körforgásában, az ősz színeiben, amit naponként élvezhetünk? Nem érezzük, hogy mennyire ajándék és csoda már maga az emberi élet, az, hogy vagyunk, létezünk? Hogy mennyi jóra van lehetősége minden embernek csak egyetlen nap leforgása alatt is! És itt a Biblia, ez a csodálatos könyv, tele igazsággal, szépséggel és felébresztő üzenettel, amelyek földi életünket az éggel akarják egybekötni!
Igen, a fogékonyság a helyes válasz a kegyelemre. Amikor Isten megszólal, ha az csak egy halk és szelíd szó, egy belső sejtés, a Lélek csöndes, belső bizonyságtétele is, ha csak összesen annyi, mint amikor az átsuhanó szellőtől a függöny meglebeg, az ember akkor is legyen fogékony az ég üzenetei iránt, mert így lesz a földi emberből Isten gyermeke, így lesz Ádámból, a földi, agyagból lévő emberből Krisztusban lévő ember, aki új teremtés.
Egyszer egy budapesti templomban egyházzenei hangverseny volt, Bach valamelyik passióját mutatták be. Teli volt a nagy templom, sokan álltak is, alig volt a padokban már ülőhely. Egy várandós asszony érkezett az áhítatos kezdő akkordok megszólalásának pillanatában, és el le akart ülni az egyik padban, ahol a negyedik hely még üres volt. Az ott ülők felálltak, és őrizve a maguk jobbnak gondolt padszéli helyét, inkább hagyták, hogy a várandós asszony nehezen átkínlódja magát rajtuk valahogy és úgy üljön le a szabad helyre, de nem segítettek azzal, hogy beljebb ültek volna egyetlen hellyel is. Akkor azt mondtam magamban, hogy bizonyára még sok passiót meg kell hallgatnunk ahhoz, hogy fogékonyak legyünk egymás állapotára és fel tudjunk adni valamit féltve őrzött kis győzelmeinkből. Azt hiszem, hogy a kegyelem iránti fogékonyság hiánya is a kicsinyesség az oka. Az, hogy nem vagyunk elég bátrak hinni, az, hogy mindig izgalmasabb és fontosabb nekünk a sok emberi csetepaté és nevetséges pozíció harc a kegyelem világot fundáló méreteinél, mert mi megszereztük a padszéli helyet és akkor az a miénk!
Ha tehát valóban szeretnénk újra fogékonyak lenni az ég dolgai iránt, akkor jól tesszük, ha feladjuk kicsinyességünket, semmi kis érdekeinket, és megtanulunk újra csendben lenni és hódolni Isten végtelen nagy türelme és kegyelme előtt! Ez az a fajta fogékonyság, amiből az lesz, hogy valaki egyszer csak tényleg befogadja Jézust a szívébe és azt tapasztalja, hogy onnantól kezdve ő már valóban Krisztusban van, és Krisztus is őbenne.
II.
Amikor így eljön a kegyelem, akkor az ember igenje is kell hozzá. Ez a következő lépés, mert a befogadás csak az első mozzanat, és ha nincs folytatása, akkor minden félbe marad. Vannak lelkesedő emberek, akik, amikor hallják az igét, mindjárt örömmel fogadják azt, de nincs bennük gyökere, és az első komolyabb próbatétel végez vele, mint a nap heve a gyökér nélküli növénnyel. A befogadás az első fellángolás, de ezt odaszánásnak kell követni, különben ellobban, mint a szalmaláng. Ránk magyarokra különösen is jellemző, hogy fellelkesülünk, aztán másnap mást gondolunk és nincs folytatás. De én egy idegen országban is láttam egy gyönyörű oszlopsort timpanonnal, a 19. század végén építették, valami középület akart lenni közadakozásból, aztán elfogyott a lelkesedés és semmi több nem épült meg abból a csarnokból, ma is olyan, mint ha a Nemzeti Múzeumunkból csak a lépcső és a sor oszlop épült volna meg épület nélkül.
Sok ilyen félbehagyott keresztyén élet van. Egy szép, díszes oszlopsor az egész, ami mögött nincs igazi épület. Szomorú látvány, amikor a keresztyén családokban például éppen olyan ideges veszekedés van, esetleg éppen vasárnap, mint ott, ahol sosem hallottak Jézusról. Elég szomorú az is, amikor egy hívő ember éppen úgy átadja a fejét a keserűségnek és haragnak, mint az, aki nem jár hitben. Mi hiányzik ezek a helyeken? Az odaszánás! Az, hogy nem csak vasárnap délelőtt vagyok az Úré, hanem hétfőtől szombatig is, amikor terhel mások értetlensége, amikor fáradt vagyok és ideges, vagy amikor egyszerűen nem látnak a többiek.
Szánjátok oda a ti tagjaitokat szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti igével áthatott istentiszteleteteket – olvassuk a Római levél 12. fejezetében – és ne szabjátok magatokat a világhoz, hanem változzatok el gondolkodásotok megújulása által, hogy megvizsgálhassátok, micsoda Istennek jó, kedves és tökéletes akarata! Ahol valaki a kegyelmet igazán és teljes mélységében átéli, ott a méltó válasz egyedül a hasonlóan komoly odaszánás lehet: szánjátok oda tagjaitokat szent és Istennek kedves áldozatul.
Egy tudós barátom öt könyvre való anyagot gyűjtött össze és írt le abban a szakterületben, ahol otthonos, amivel évtizedek óta foglalkozik, és mivel erre szánta az életét, most írja a hatodikat, pedig már elmúlt hetven éves. Amikor megkérdeztem, miről fog szólni a hatodik könyve, mosolyogva mondta, hogy kivételesen ugyan arról, mint az első öt, csak másként, most ismét más oldalról. Odaszánta tudását, tehetségét, a szorgalmát egy ügynek, és szépen, komolyan és becsületesen dolgozik ezen, amíg teheti. Milyen jó látni odaszánt életű embereket még ebben az értelemben is! Vajon így állunk-e mi is a helyünkön, mint Jézus követői? Ennyire megszállottan, rendíthetetlenül, ilyen megmosolyogni való egy-ügyűséggel? Amikor a világ “sóvárogva várja” az Isten fiainak megjelenését, akkor nem félig odaszánt és félig elkötelezett Isten-gyermekekre vár, hanem egészen odaadott életekre! Az a tapasztalat, hogy ahol ilyet látnak, még akkor is tisztelik, ha maguk még el se indultak ezen az úton. Egy fiatal férfi mondta el, hogy a munkahelyén mindig megjegyzéseket tesznek arra, hogy ő keresztyén, és szeretnék látni a cselekedetein ennek a nyomát. A gúnyos megjegyzések mögött nem nehéz felfedezni a kisebbségi érzést, ami a bennük lévő hiányból fakad, amit ők maguk is éreznek: társuknak van valami többlete, amire nekik oda kell figyelni. Az átadott életű ember jel a többiek között, akire figyelnek, mert nem tehetnek másként. Az üresség, a hiány, még ha bántó megjegyzések mögé bújik is, üresség és hiány marad, a Jézusnak átadott élet pedig súlyos bizonyíték arra, hogy ő él és uralkodik.
III.
Végül még egy szó ? távlat! A kegyelem iránti fogékonyság, itt kezdődik, és a válaszként történő önátadás, itt folytatódik a Krisztusban való élet, de megkoronázása mégis csak az, hogy valakiben kivirágzik a jövő. Nem csak a bajokat látja már, nem csak a maga tehetetlenségét és elégtelenségét, hanem azt is, hogy ami tőle nem telik, arra őt mégis képessé teszi az új életet teremteni tudó Krisztus.
Többről van itt szó, mint amit a lélektan ősbizalomnak nevez, hogy ti. az ember a legnehezebb helyzetben is azt mondhatja, hogy majd csak lesz valahogy – mert jól tudjuk, hogy Jézus a keresztről nem ezt mondta. Nem álltatta magát azzal, hogy majd csak kibírom valahogy, ahogyan egy nemrég miniszterséget is vállalt költő a szájába adta egy pár évtizede írt versében, hanem azt mondta, hogy az Ember Fiának Jeruzsálembe kell menni, ott sokat szenvedni a vénektől, főpapoktól és írástudóktól és megöletni, de harmadnap feltámadni. Az a halál ott a Golgotán nem látszat halál volt, hanem véres valóság, és mégis volt távlat fölötte! “Aki Krisztusban van”, az ehhez nagyon is hasonlóan maga is együtt tudja látni már élete szenvedéseit és törettetéseit mind azzal, amit Isten hozzá tud kapcsolni ezekhez a szenvedésekhez. Így tudtak emberek Istent dicsőítő énekkel ajkukon indulni, amikor tudván tudták, hogy meg kell halniuk. Nem átkozták és nem tagadták meg őt, hanem dicsérték – és úgy haltak meg. Milyen szomorú, amikor emberek, akik élhetnek, emberek, akiknek bőségük van, akiknek az a gondja néha, hogy mire is költsék a megtakarított pénzüket, nem dicsérik őt! Dicsérd Istent, keresztyénség! – mondja szép énekünk. Igen, ahol van távlat, ott szépen szól az Istent dicsérő ének. Nem halkan és nem vontatottan, nem bezárt ajkakkal, hogy nekem nincs jó hallásom, hanem szívből és boldogan. Milyen más az a vasárnap, amikor az ember egész nap dúdol egy szép, hálaadó éneket, talán éppen azt, amit együtt énekeltünk Isten dicséretére, mert valóban tele van a szíve örömmel és reménységgel. A reménységben örvendezők legyetek – mondja az ige.
És ahol van fogékonyság az égi üzenetek, a kegyelem szavai iránt, ahol van rá feleletként igazi odaszánás, vagyis nem csak az oszlopcsarnok épül meg, hanem a ház maga is, ami bizony fáradtságos odaadást követel, ott megterem a reménység, a távlat is, és akkor nem üres beszéd már az ének szava:”Dicsérd Istent, keresztyénség, ő dicsőségében, Kitől árad rád idvesség, Fia érdemében, Fia érdemében!” (313. ének 1. vers)
Ámen
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, hogy páratlan módon utat nyitottál az égi kegyelemnek, amikor Krisztusban közénk jöttél. Bocsásd meg, hogy alig válaszoltunk erre neked igazi odaszánással mind a mai napig, pedig megtehettük volna. Adj nekünk felbuzdulást ebben a mostani órában, hogy az igének ne csak hallgatói, de megtartói is lehessünk. Segíts minket a mindennapok helytállásában, amikor nehéz munkával és igyekezettel tudunk csak megmaradni a jóban. Olyan sok a kísértés, amely húz és von bennünket, néha észrevétlen is. Ments meg minket a szándékos vétkezéstől és a belső meghasonlástól, hogy mást akarjunk, mint amiről magunk is tudjuk, hogy javunkat szolgálná. Adj békességet a szívünkbe és add, hogy egymással szeretetben és megértésben élhessünk. Nyisd ki szívünket az égi távlatok tágasságára, hogy a földtől elszakadjunk s csak te hozzád ragaszkodjunk. Őrizd életünket, gyülekezetünket és add, hogy egyre inkább örömmel és magasztalással járhassuk földi utunkat.
Ámen
