Igehirdetés 2014. január 12.
Mit kell tekintetbe venni?
Lekció: Mt 6,16-21
Textus: 2 Tim 1,9-10, 12
„Ő szabadított meg minket, és ő hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet…. Tudom, kinek hittem, és meg vagyok győződve, hogy ő meg tudja őrizni a rám bízott drága kincset ama napra.”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, megköszönjük neked a szent nap áldását, hogy újra és újra megállhatunk előtted és kitárhatjuk a szívünk számodra. Te a lelkek vizsgálója vagy, és jól ismered az embert – nekünk magunknak van szükségünk arra, hogy minden áltatás és eltagadás nélkül nyilvánvalóvá legyen, mi is lakik bennünk valójában. Köszönjük, hogy éppen ezért közlöd velünk igédet, az életnek és szabadításnak beszédét, mert az elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és velőknek megoszlásáig, és megítéli gondolatokat és a szívnek indulatait. Ha igazságosan ítélsz, Urunk, akkor kicsoda állhat meg előtted – hiszen nincsen közöttünk csak egy igaz is. De te úgy határoztál, hogy Krisztus által ledöntöd a bűn és a halál erőit, könyörülj hát rajtunk, hogy kegyelmed valóban eljusson hozzánk. Hadd örüljünk benne tiszta örömmel és hadd éljünk általa – ezt kérjük most tőled egy szívvel és egy lélekkel. Megváltó Jézusunkért kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
Igehirdetés
Még mindig vagyunk annyira az év elején, így január első vasárnapjain, hogy úgy érezhessük magunkat, mintha egy magas toronyban lennénk, ahonnan messzebbre lehet látni a szokásosnál. Biztosan sokan jártak már közülünk Kékestetőn, a jelenlegi országunk legmagasabb pontján, és ha szép tiszta időben felment valaki az ott épített toronyba, akkor onnan olyan messzire láthatott, hogy azt nehéz még elfelejteni is. Az a szó, hogy áhítat, ha jól értjük, tulajdonképpen mindig ilyen torony-élményt jelent, csak éppen ebben nem a testi szemeinkkel nézünk a szokásosnál jóval messzebbre, hanem a belső, a lelki látásunkkal.
Szeretnék is mindenkit arra biztatni, hogy lehet és nagyon jó dolog a lelki összeszedettségnek erre a koncentrált és magas pontjára eljutni, ahol már együtt van szinte minden, amit csak érdemes megpillantani és amit érdemes tekintetbe venni. Egy szentendrei művészek alkotásait bemutató régebbi kiadványban lehetett olvasni egyszer egy csúfondáros írást, aminek ez volt a címe: Nézések. És a szerzője arról elmélkedett ironikusan, hogy voltak, akik városunk egy magasabb pontjáról, igaz, nagyon tiszta időben, de még a Mátra körvonalát is megpillantották. És azok a sorok abban a kiadványban inkább arról szóltak, hogy ez pedig úgyis lehetetlen. Igen, lehet ilyen negatívan is közeledni a témához, hogy nézhetünk mi, emberek, ahogy akarunk, úgysem látunk mi nagyon messzire, mert be vagyunk zárva a magunk nyomorúságos kis világába, az érdekeinkbe, az ilyen vagy olyan műveltségünkbe, a szokásainkba, a kialakult tulajdonságainkba – én azonban ennek mostanában éppen az ellenkezőjét tapasztalom. Nevezetesen azt, hogy Isten a maga nagyszerű ajándékai között még azt is lehetővé teszi, hogy igenis lássunk mi olykor az emberi létezésünk határáig, sőt, még azon is túl. Nem mondom, hogy ez nagyon gyakori élmény volna akár a hívő emberek életében is, de azt igen, hogy Isten az engedelmességünk mértéke szerint kinyit előttünk lelki távlatokat, és ezért nagyon is fontos téma, hogy mi mit látunk, és talán még fontosabb, hogy mit „veszünk tekintetbe” azok közül, amiket ő megmutat nekünk.
Tegyük hát a hitbeli növekedésünk céljává 2014-ben ezt a lelki értelmű nagyobb-távlatúságot, vagyis azt, hogy látni és tekintetbe venni mindazt, amit csak Isten meg akar mutatni nekünk ebben az esztendőben. Ehhez persze sokkal több csend és nyugalom kell, meg lelki komolyság – amiben tényleg meg tudunk válni a kedvenc agyrémeinktől és a ránk jellemző elfogultságoktól, amik beszűkítik annak a körét, amit tekintetbe veszünk. Meg kell teremtenünk magunkban azt az állapotot, amikor megnyílhat számunkra az ég, mert a „tekinteni valók” között az első, a legfontosabb helyen mégis csak az ég törvényei vannak. Azok az örök és szent törvények, amik szerint ez a földi élet működik, és amely törvények mindaddig rejtélyesek és megfoghatatlanok a számunkra, amíg nem is vágyakozunk azoknak a törvényeknek az igazi ismeretére, vagyis nem éhezzük és szomjazzuk az igazságot, hanem inkább birtokoljuk. Egyikünk sem birtokolhatja az igazságot, mert az mindig fölöttünk van, mi mindig csak az igazság koldusai lehetünk – és különösen is igaz ez az égi törvényekre, amik földi életünket igazgatják. Mostanában jelent meg egy könyv, ami külföldi példára megkérdez neves közéleti szereplőket, miként változtatta meg életüket az internet. Van, aki azt mondja, sehogyan, mások a sok információt dicsérik, amihez könnyen és gyorsan hozzá lehet jutni, de többségben vannak azok, akik valamilyen veszteségről számolnak be. Kevesebb lett a könyv a lakásban, felborult a természetes fényváltozások megszabta bioritmus, elmosódik a határ a nappal és az éjszaka, a munka és a pihenés határvonal, főleg a fiatalok életében. A legnagyobb veszteség azonban az, hogy sokkal kevesebb lett az emberek közt a személyes, társasági összejövetel, amik valamikor arra voltak, hogy pusztán gondolatokat cseréljenek egymással baráti társaságban, egy törzsasztal körül vagy egy kertben. Ma ezeket kiváltják a gépen folytatott csevegések és az ugyancsak gépen zajló fórumok. Minél több és jobb a gép, annál kevésbé személyes a társas élet. Az un. igazság is ott kovácsolódik ki, mert sokan úgy alakítják ki véleményüket, hogy beleolvasnak mások vélekedéseibe, és amit a legtöbben írnak, azt tekintik elfogadhatónak.
Vegyünk példát arról, hogy a természeti folyamatok milyen komolysággal zajlanak le. Néha olyan érzéseink is támadhatnak, hogy a természeti események szinte kérlelhetetlen törvényeknek engedelmeskednek, amikor például átélünk egy nagy vihart és égzengést, vagy azt látjuk, hogy egy ragadozó miként ejti el a prédáját és eszi meg azt – pedig ezek mögött a természeti folyamatok mögött az ott rejlő komoly és megváltoztathatatlan rendre ismerhetnénk, ami bennünket, embereket is szent komolyságra int. Az ég törvényeit úgy kellene tisztelnünk, mint az égiháború erejét vagy egy ragadozó hatalmas élni akarását, amiket tanácsos tekintetbe venni. Ha mindezt röviden akarjuk megfogalmazni, ezt mondhatjuk: komolyság az ég törvényei iránt, amiket egyszer megpillantottunk.
De akad nekünk „tekinteni valónk” a világ dolgaira nézve is. Mindnyájan hajlunk arra, hogy egy álomvilágot, vagy egy zsörtölődni való világot – kinek-kinek ízlése és hajlamai szerint – építsünk ki magunk körül, és ennek eredményeként aztán az élet mindig zökken, mert a világ nem olyan, amilyennek mi magunk a szokásos káprázatainkkal azt látni akarjuk. De nincs is arra megbízatásunk, hogy mi az egész világ minden összefüggését átlássuk. Bőven elég az, ha a saját létkörünkben, emberi kapcsolatainkban nem a kárára, hanem a javára vagyunk egymásnak, ami leginkább a másik ember iránti méltányosságot jelenti. Ha már nem az ítélkezés és nem másik félrelökésének a szándéka vezérel bennünket, akkor a legfontosabbak szinte rendben is vannak. Ha pedig egymásban már önmagunk küzdő, és nem is egészen makulátlan mivoltát, tehát önmagunkat mintegy másik példányban „vesszük tekintetbe”, akkor nagyon közel vagyunk a valódi szeretethez, amire Jézus tanít bennünket. Hát nézzük egymást ilyen szemekkel a metsző pillantások és ítélő szemek helyett.
És van nekünk „tekinteni valónk” vagy legalábbis meglátni valónk saját magunkban is. Ez talán a legnehezebb, hiszen a régi latin mondás szerint két tarisznyánk van, s az elöl lévőben tartjuk másik hibáit, míg a magunkéit a hátunk lévő tarisznyában. Pedig azt lenne a fontosabb látnunk, de abba rendszerint mások jobban belelátnak, mint mi magunk. Megesik például, hogy valaki tele van haraggal, ez a tarisznyája legjelentősebb tartalma, de ő maga ezt nem is tudja magáról. Csak éppen senkivel nem fér össze, mindig ellenséges, és saját magát tekinti a világon a legokosabbnak. Aztán lehet, hogy abban a tarisznyában kényelem és lustaság lakik, amiről így beszél a Szentírás: A rest azt mondja, oroszlán van ott kint, megölne, ha kimennék az utcára (Péld 22,13), vagyis, aki nem akar fáradozni, annak akad indoka erre mindig éppen elég.
Érdekes módon azonban a mi tarisznyáinkban nem csak jó, vagy nem csak rossz dolgok találhatók, hanem emberi lényünk sajátossága szerint egészen ellentétes dolgok is megférnek. Naámánról, a szíriai király fővezéréről olvassuk például, hogy vitéz hős, de bélpoklos volt. (2 Kir 5,1) Mint ha azt mondanánk ma valakiről, hogy áldozatos szív, de megbízhatatlan, akinek az ígéreteire nem lehet számítani. Vagy kitűnő szakember, de az érzelmi életét tekintve olyan értetlen és szakadékos, mint egy gyerek. Mindnyájan hordozunk ellentmondásokat, mert egyedül Isten az, akinek a száma „Egy”, vagyis aki valóban azonos önmagával. Egyedül ő az, aki kezdheti ezzel a szóval a mondatot, hogy „Én… És ha valaki nem hinné ezt közülünk, nézzen csak őszintén önmagába, és vegye csak számba, hányféle üzemmódban is szokott ő néhanap működni – s talán még szégyenkezni is fogunk ezen a sokféleségen.
A „tekinteni valóink” sorában eddig azt hallottuk: komolysággal nézni az ég törvényeire, méltányosan a világ és a másik ember állapotára, és őszintén saját magunk dolgaira. Van tehát feladat – azonban most mindezt kibővíthetjük még a legfontosabbal, nevezetesen azzal, hogy a mi sokféle tartalmat hordozó tarisznyánkban ott lehet ám ebben a most következő 2014-es évben még az evangélium öröme is. Pál úgy beszél arról, hogy tud az üdvösség titkáról, mint egy drága kincsről, az élete legfontosabb kiváltságáról, amire úgy kell vigyáznia, mint ahogy az ügyvédnek kötelessége megőrizni, amit nála ügyvédi letétbe helyeztek. Ma is a diplomájába kerülhet, vagy börtönbe is juthatja az ügyvédet, ha nem vigyáz arra, amit nála letétbe helyeztek.
A mi nagy kincsünk, ami nálunk mintegy „letétben van”, annak a tudása, hogy az örök szeretet a javunkat akarja, nem közömbös velünk és nem hagyott minket magunkra. Jézust azért hívjuk a világ Megváltójának, mert ő ezt a tudását nem csak elhozta nekünk és nem csak komolyan vette, hanem még a kereszten sem tudták elvenni tőle, s az utolsó leheletével is ezt mondta: Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet, amit így is lehetne fordítani, hogy letétbe helyezem nálad az egész valómat. Nem az enyém a saját lényem sem, a biológiai létezésem, az életem ideje sem – hanem a tied, Atyám.
És hogy ez mennyire nem csupán kegyes beszéd, azt akkor látjuk, amikor valaki beteg, és már ki tudja ezt mondani: nem nélküled, Uram, nem egyedül hordozom a betegségemet. Fáj a szívem, mert elvesztettem valakit? Nem nélküled szomorkodom. Terhek vannak rajtam, amikkel alig tudok megküzdeni? Veled együtt akarom viselni őket. Mert aki elfogadta már a kincset, az üdvösség útjáról való tudást, amit Isten adott mintegy „letétbe” a keresztyén embernek, az válaszul, cserébe az egész lényét odaadhatja őneki, az ő kezeihez. Igaz, hogy ez nagyon magas mérce, és már az is nagy és jelentős dolog, ha a tarisznyánkban lévő negatívumokat elkezdi átjárni az evangélium közelsége. Eszembe jut 1956, amikor Szabolcsból teherautókkal jöttek emberek és almát hoztak ládákban a forradalmároknak, mert ők azzal tudtak segíteni. Többen is jöttek, és rájuk esteledett, hát ott aludtak nálunk a gödöllői parókián, ahol mi akkor éltünk – és azoknak az embereknek mind finom almaszaga volt, mert átjárta a ruhájukat az illat. Nekem, mint kisfiúnak ez olyan különösnek tűnt. Pedig olyan egyszerű, és így van ez lelki értelemben ma is – amiben sokat időzünk, ami foglalkoztat, amiben otthonosak vagyunk, annak átjár az illata. És így változik meg a fösvénységünk áldozatkészségre, a sértődékenységünk türelmes jóságra, s így változnak meg még a zavaró gondolataink is szépen egybeálló, értelmes szellemi mozaikokká, ha annak az öröme jár át, hogy megváltott ember vagyok, Krisztus a magáénak elpecsételt, és engem semmi az ő kezéből ki nem ragadhat, sem betegség, sem magány, sem szenvedés, sőt még a halál sem. Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet – ez azt jelenti, átadom neked, ami egyébként is tiéd. Jó helyen van tenálad.
Ha tekintetbe vettük már az ég törvényeit komolysággal, a világ és egymás dolgait méltányosan, a magunkéit pedig igazán őszintén, akkor ezt vegyük még leginkább „tekintetbe”. Ez a torony az, ahonnan a legmesszebb látni – és mi minden egyes nap körülnézhetünk belőle, amikor igét olvasunk és imádkozunk. Ő majd segít megőrizni így a nálunk letétbe helyezett evangéliumát, ő maga pedig megőrzi a mi kincsünket, amit csak valóban a kezeire bízunk. Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, légy áldott, hogy megbíztál bennünk, kijelentetted és nekünk adtad Krisztusban az üdvösség titkát. Segíts minket, hogy nekünk is legyen hitünk letenni kezeidhez azt, amink van, sőt egész valónkat is. Nagy szükségünk van látni a te égi törvényeidet, és szent komolysággal tekintetbe is venni azokat, méltányosabbnak lenni egymással, és őszintébbnek lenni magunkhoz. Mégis az evangélium örömére van szükségünk leginkább, amely megbékéltet és távlatot nyit előttünk, és képessé tesz bennünket az önátadásra, a gyermeki bizodalomra, ahogyan azt Megváltó Jézusunk tanítja is nekünk. Vezess bennünket az alázat és a figyelés útján, hogy eljuthassunk oda, ahová te akarsz vezetni bennünket. Áldd meg az előttünk álló hetet, annak munkáit és igyekezeteit, adj békességet és szeretetet családunkban, egymás közt és országunkban egyaránt. Ámen.
