Mit ne vigyünk tovább?

Igehirdetés 2009. október 4.

Mit ne vigyünk tovább?

Lekció: II. Móz. 13,1-10

Textus: I. Kor. 5,1-8

„Mindenfelé az a hír járja, hogy paráznaság van köztetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok között sem fordul elő, hogy valaki apjának feleségével él. Ti pedig felfuvalkodtatok ahelyett, hogy inkább megszomorodtatok volna, és eltávolítottátok volna közületek azt, aki ilyen dolgot cselekedett. Mert én, aki testben távol vagyok, de lélekben jelen, mint jelenlevő már ítéltem afelett, aki így cselekedett. Úgy ítéltem, hogy miután az Úr Jézus nevében összegyűltünk, ti és az én lelkem, a mi Urunk Jézus hatalmával, átadjuk az ilyet a Sátánnak, teste pusztulására, hogy lelke üdvözüljön az Úrnak ama napján.

Nem jól dicsekedtek ti. Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti? Takarítsátok el a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, már megáldoztatott. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, se a rosszaság és a gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanságával.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük neked életünket és megtartatásunkat, ezt a mostani szép őszi vasárnapot a csöndes napfénnyel, ami élteti lelkünket. Légy áldott szabadító szeretetedért, amivel a rabszolgaság helyébe szabadságot adtál egykor népednek, és amivel most is le tudsz venni rólunk minden megkötöző bilincset. Köszönjük az emlékezés ajándékát, hogy felidézhetjük régi tetteidet és ma is épülhetünk általuk. Add meg ennek a mostani órának áldását, hogy ne üres szívvel menjünk el innen. Segíts minket alázatra és gyermeki engedelmességre. Áldd meg az ige hirdetését és hallgatását Szentlelkeddel, hogy mindnyájan tisztuljunk és épüljünk általa. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket imánkban. Ámen.

Igehirdetés

A múltkorában valaki így fogalmazott: Tudod, én a katarzist keresem, valahányszor eljövök a templomba. Nagyon tömör és igaz megfogalmazásnak találtam, hiszen mi mást keresnénk mi itt ezen a helyen, mint a megtisztulást. Hozzuk a félelmeinket, a bűneinket, néha a zűrzavarunkat, lelki sebeinket is, ki mit, és szeretnénk lélekben megtisztulni és meggyógyulni. Aki életében csak egyszer is megtalálta már Isten közelében a megtisztulást, az tudja, hogy attól a pillanattól fogva egészen más ég van az ember feje fölött, sőt, még a csillagok is másként néznek le az emberre. Semmi túlzás nincs abban, hogy új eget és új földet ad nekünk az ég Ura, amint erről a Jelenések könyve végén olvasunk is (21,1). A Biblia legfontosabb mondanivalója, hogy Isten szabadít, és ennek az elemi erejű örömét bárki emberfia megtapasztalhatja.

Pontosan ezt a jó hírt hozza nekünk mai ószövetségi igénk is a háromezer éves rendtartás leírásával a páska-bárány áldozatának elrendeléséről. Emlékezzetek a szabadulásra, egy bárány vagy egy kecske megáldozásával, költsétek el azt keserű füvekkel, hogy el ne feledjétek az egyiptomi rabszolgaságot, és merítsetek a szabadulás emlékéből erőt mindig újra és újra. Az ember feledékeny, ezért szükség van a legnagyobb dolgok felidézésére. Erre valók az ünnepek, és Isten népe életében különösen is erre való volt a páskabárány ünnepe. Ez az ünnep azonban nem merült ki egy nagyobb, és jelentőségteljesebb étkezésben, mint ami egyébként szokásos volt. Felöltözve, útra készen kellett elkölteni, és hat napos böjti felkészülés előzte meg, amikor nem ettek kovászos, azaz kelt tésztát, ma úgy mondanánk, kalácsot. Ízetlen volt az a böjti kenyér egy héten át, és még az is az ünnep rendjéhez tartozott, hogy el kellett takarítani minden házból a régi kenyérnek a legkisebb darabját is, amiből esetleg kovászt, vagyis élesztőt lehetett volna vízben savanyítani. Isten szabadító, az igaz, de az embernek is megvan a dolga abban, hogy részese lehessen az ő szabadításában. Takarítsa el az ember a régi életének még a kenyérdarabjait is, és ha nincs már a házában a régiből semmi, akkor majd valóban örülhet az újnak, amit a szabadító Isten ad őneki.

Azt is mondhatjuk ennek alapján, hogy a kegyelem feltétlen, Isten valóban szabadon adja mindenkinek, de mi emberek meg tudjuk akadályozni a kegyelem kiáradását azzal, hogy nem tesszük meg a magunkét, ami rajtunk áll Isten szabadításának bennünk való érvényesülésében. A házakból és a konyhákból nem Istennek, hanem az embereknek kellett eltakarítani a régi kovászt ahhoz, hogy az ünnep tényleg a Szabadítóval való találkozás lehessen, ahogyan annak idején ott Egyiptomban is az volt.

Mi már nem úgy ünnepeljük a húsvétot, amint az ószövetségi időkben szokás volt, hiszen mi az újszövetség népe vagyunk, de azért nagy hasznunkra lehet azon elgondolkodni, vajon nekünk mi az, ami talán éppen olyan alapvető dolog, mint a kenyér, a mindennapi táplálék, amit mégse vigyünk tovább magunkkal, ha egyszer Isten szabadítására valóban számot tartunk. A konkrétumok felsorolása előtt talán mondjuk ki a legfontosabbat: egész profanizálódott énünk ilyesmi.

Az, hogy zavartalanul folynak a gondolataink, az érzéseink, terveket szövünk és emlékezünk, és az egész folyamat, amit a lelkünk életének nevezünk, olyan sokszor „elvan” Isten nélkül. Jó már a terv akkor is, ha csak mi magunk kovácsoltuk azt, és nagyon okosnak véljük, s már nem visszük oda hitelesíteni az elé, akire leginkább tartozna. Jó már az érzésvilágunk úgy is, ahogyan a mindennapok meghatározzák azt a maguk változó eseményeivel, néha elégedett érzésekkel, máskor meg frusztráltan, mikor mit hoz nekünk az élet, s mi csapódik le abból a lelkünkben. Élünk Isten nélküli érzésekkel és Isten nélküli gondolatokkal, tervekkel és szándékokkal, amikből mind hiányzik az örök szeretet jelenléte, és mi már egészen megszoktuk így a dolgot. Mint a korinthusi ősgyülekezetben, ahol némelyek megtérésük után is élték a maguk könnyűvérű, mediterrán erkölcseik szerinti életet, így aztán fel sem tűnt a gyülekezetben, hogy valaki elszerette a saját apja második feleségét, és most éppen azzal él. Ami eszünkbe juttathatja egyébként azt is, hogy nem volt azért olyan tökéletes az az ősgyülekezet sem, néha mi idealizáljuk ilyen vagy olyan okokból, de azért a Biblia őszintébb és mást mond.

Ne vigyünk tehát magunkkal mindent, még ha a saját profán énünkről volna is szó, amit eddig magától értetődőnek gondoltunk – mert Isten kegyelme és szabadítása csak azoké, akik nem akadályozzák meg életmódjukkal annak a kegyelemnek a kiáradását. Egy megtért ember elmondta, hogy amikor igazán odafordult Istenhez, hirtelen bizonyos könyvek és képek annyira zavarni kezdték a saját otthonában, hogy elégette azokat. Mert nem fér össze minden azzal a nagyon fontos újdonsággal, hogy valaki megszabadult ember és immár Isten gyermeke. Még ha addig „kenyér” lett volna is valami, most talán félre kell tenni, talán ki kell tőle takarítani a házat, mert Isten szabadítása fontosabb annál a kalácsnál, amit az jelentett az embernek.

A kovász, vagy más szóval élesztő nagyon fontos bibliai kép. Jézus is használja, amikor Isten országáról tanítja tanítványait. Kis kovász nagyon sok lisztet meg tud keleszteni. Így van ez a jó dolgokkal, például Isten uralmával is: ha valaki csak az élete egy kis területén kipróbálja, milyen hatása van annak, ha alárendeli azt Istennek, előbb-utóbb rá fog jönni, hogy érdemes az élete többi részét is, az egészet odaadni őneki. De a rossz dolgok is el tudják végezni a maguk kelesztő, vagy akár poshasztó munkáját. Ha egy csoportban valahol a hangadó ember mindenről lekezelően, becsmérlően szól, akkor lassanként az egész csoport is elkezdi úgy látni a világot. Ha az ember megengedhetőnek tart magának egy kis hamisságot, egy kis mellé-beszédet, akkor egy idő után már azon veszi észre magát, hogy a dolog kezdi átjárni az egész lényét, az otthonát, a cselekedeteit, a jövőjét, és már semmi sem igazi őbenne. Mert valóban nem mindegy, hogy éppen milyen kovász is keleszti az életünket.

„Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti? Takarítsátok el a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, már megáldoztatott. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, se a rosszaság és a gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanságával.” Igen, a golgotai kereszt óta más korszak kezdődött, mert Jézus megáldoztatott – ami azt jelenti, hogy mi is mindnyájan lehetünk megújult életű emberek, akik meghaltak ővele együtt a bűnnek, de fel is támadtak ővele az új életre.

Érdekes összefüggés a ünnep nagy öröme, és a kovásztalan kenyerekkel való magunkra mért próba. Azt hiszi az ember, hogy minél több öröm az élet, annál jobb minden. Ma erre épül az élet, ezt szolgálják az üzletek, a szolgáltatások, még a tudomány is, amire olyan büszkék vagyunk. Minél többet a kényelemből és minél többet az örömökből, annál jobb az élet. De nem így van. Az önkorlátozás, a magamra mért próba nem mindig jelent örömöt, sőt, leggyakrabban pontosan az öröm megvonása jelenti magunktól. És mégis boldogabbá teszi az embert, mint minden lehetséges vágyának maradéktalan kiélése, az öröm ma lassan már kötelező mennyiségi halmozása. Abba rendszerint belecsömörlik az ember. Néha pontosan a terhek szaporítására volna szükség, hogy az ember tisztább önérzettel járhasson, nem pedig az örömök gátlástalan halmozására.

Egy misszionárius írta le a naplójában, hogy hajón, repülőn, vonaton és buszon megközelítette a jövendő szolgálati helyét. Amikor már nagyon közel volt, egyetlen kicsiny, de igen gyorsfolyású folyócska állta csak az útját. Nem tudott átkelni, mert amint belépett a folyóba, az azonnal sodorta is magával. Napokig ott rostokolt és nem érte el a célját. Aztán arra jöttek nála sokkal kevésbé tanult, nagyon egyszerű bennszülöttek, és megfogtak egy-egy hatalmas követ, amit alig bírtak el, és így – önszántukból megterhelve magukat – már át tudtak lábalni a folyón. Néha pontosan az a baj, hogy nagyon könnyűek vagyunk. Mennek a dolgaink, bejön a vállalkozás, sikerül minden – csak éppen nem jutunk el ahhoz a célhoz, amihez érdemes volna, mert nagyon könnyűek vagyunk. „Megmérettél, és híjával találtattál” – olvassa a falon Belsazár király a Dániel könyvében. Rostokol az ember lelki értelemben egy helyen, és nem jut el a szolgálati helyére, nem azt teszi, amit neki valóban tennie kellene, nem ott vagyunk, ahol lennünk kellene. Mert nem vettünk fel jó nehéz köveket, meg akarjuk úszni a dolgot komolyság és erőfeszítések nélkül. Az egy héten át tartó kovásztalan-kenyér evés ilyen magukra mért próba volt akkoriban. Egy kő, ami lehetővé tette az átlábolást az ünnep örömébe. És valóban igazi volt az ünnepi öröm azután, amikor az ember nem volt már olyan „könnyű”, mert eljött annak is az ideje.

Az önmagunk megpróbálása ugyanis nem öncél. Minden magunkra mért próba arra való, ha valóban betölti a rendeltetését, hogy tényleg ünneppé legyen az ember élete. Hogy lássuk meg a jelenlévő Urat minden alkotásában. Hogy tudjunk örülni egészségünknek, amennyi van belőle. Hogy találjunk rá arra a bensőséges örömre, amit talán a szerelem ábrázol ki legjobban, és ami a léleknek öröktől fogva Istenhez tartozását mindig is átjárta.

Mert az ember arra született, hogy Isten megismerje és vele örök boldogságban éljen. Minden, ami ennél kevesebb, életpazarlás. Lehet az utunkat fogcsikorgatva járni, lehet unatkozni is, lehet titokban lesni, ma kinél bizonyultam erősebbnek – és van még egy pár modell. De ezek mind alatta maradnak annak, amit az ünnepi öröm kiábrázol. A boldog egymásra találás, az összetartozás öröme, a régi ismerősök bizalmas tudása arról, hogy mit is jelentünk mi egymásnak. Még olyan dolgok is, amit nem tudunk kimondani, csak valami belső, mélyebb lelki tudás szintjén van ismeretünk róla, az életünknek mégis nagyon fontos része.

Mindez ott rejlik a páskabárány ünnepéhez tartozó kovásztalan napok gyakorlatában. Vannak, akiknek nagyon nehéz megválni egy régi cipőtől, elhasznált papucstól, vagy kopott esernyőtől. Szép és emberi dolog a ragaszkodás – de most mégis ezt halljuk, jó dolog megtanulni, mit jelent akár a falat kenyeret is kitakarítani a házamból, ha arra van szükség. Mit jelent nemet mondani egy alapvető vágyamra, talán éppen a kalácsra. Mit jelent felvenni egy jó nehéz követ a folyóparton – és végül mégis csak elérni a rendeltetésemet, amit már lassan magam is elérhetetlennek tartottam. Igaz, nem erőfeszítés és nem önkorlátozás nélkül.

Ünnepi öröm – milyen távoli dolog az életünkben. De erre születtünk, és ha vannak olyan böjtös napok, amiket már nem az élet kényszerít ránk, hanem magunk vesszük fel azokat, akkor szebb lesz az ünnep fénye, és bensőségesebb lesz az öröme. Azért ne a régi kovásszal ünnepeljünk, hanem a tisztaság és az igazság kovásztalanságával. Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk Jézus Krisztus, köszönjük, hogy a legnagyobb terhet te magad vetted fel, amikor a halált és kárhozatot vállaltad értünk, emberekért, hogy mi éljünk és üdvözüljünk. Megvalljuk, messze vagyunk attól, hogy igaz legyen, érted mindent elhagytunk. De megtapasztaltuk már, hogy milyen gazdagok vagyunk, ha elmondhatjuk, Isten és a menny enyém. A te szíved valóban áldott menedék, amikor az élet körülöttünk olyan zajos, káprázatokkal van teli és csapdákat hoz nekünk, tudatlan embereknek. Segíts minket megválni attól, ami bilincset jelent, még ha mindennapi táplálékká lett volna is már, hogy aztán nekünk adhasd azt, ami tőled való új, és valóban az igazi életet munkálja mibennünk. Adj, kérünk ünnepi örömöt, a te közelséged örömét a mindennapokban, munkánkban és családunkban is. Segíts minket egymás megbecsülésében, segítésében, hogy a világ valóban arról ismerjen meg bennünket, hogy egymást úgy szeretjük, amint te szerettél minket. Imádkozunk a betegek gyógyulásáért, a megkötözöttek szabadulásáért és a fájó szívűek vigasztalásáért. Taníts minket az élet útján járni. Ámen.

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.