Igehirdetés 2008. augusztus 10.
Olyan lesz a lelkük, mint az öntözött kert
Lekció: Jer.31,27-34
Textus: Jer. 31,18, Jer. 31,10-12
„Jól hallom Efraim kesergését: Megvertél, mint egy tanulatlan borjút, és én elszenvedtem a verést. Téríts meg engem, hogy megtérjek, mert te vagy, Uram, az én Istenem!”
„Halljátok az Úr igéjét, ti népek, hirdessétek a távoli szigeteken, és mondjátok: Aki szétszórta Izráelt, össze is gyűjti, és őrzi, mint pásztor a nyáját. Mert megváltotta az Úr Jákóbot, megszabadította az erősebb kezéből. Megjönnek majd és ujjonganak Sion magaslatán, élvezik az Úrtól kapott javakat, a gabonát, a mustot és az olajat, a juhokat és a marhákat. Olyan lesz a lelkük, mint az öntözött kert, és nem hervadoznak többé.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük neked ezt a szép nyári vasárnapot. A nap éltető erejét, a szellő járását, a kék eget, és azt a belső, lelki napsugarat, amit igédben adsz a téged keresőknek. Köszönjük, hogy egybegyűjtöttél bennünket, köszönjük az áhítatot, az énekszót és az imádságot. Megvalljuk előtted, hogy ma sem tudjuk üdvözíteni önmagunkat, rászorulunk a te jóságodra és segítségedre. Vedd el kérünk szívünk sötét foltjait, a mulasztások, a vétkek lelki árnyékait belőlünk. Segíts minket arra, hogy ráhangolódhassunk a te igédre, mert a te igéd igazság. Ne gyarlóságunkra tekints, hanem a te végtelen nagy hűségedre, és töltsd ki ránk Szentlelkedet, a Jézus Lelkét. Add meg nekünk, hogy gazdagabban térhessünk haza, mint ahogy idejöttünk. Megváltónk nevéért kérünk, hallgass meg minket imánkban! Ámen
Igehirdetés
Az elmúlt héten olyan igéket olvashattunk Kalauzunk szerint Jeremiás próféciáiból, amiket nehéz lehetett megindultság nélkül tudomásul venni. Egy nép, erről olvastunk az Ószövetségben, éppen szétzüllőben van, mert a vezetői mind önzők és istentelenek, mulatoznak, sanyargatják és kizsákmányolják a gyengéket, akik nem tudják magukat megvédeni, herdálják az ország vagyonát, azon kívül pedig ennek a népnek nem csak a királyai, hanem a prófétái és a papok is mind hazugok. Elferdítik az igazságot, és romlásba viszik az országot a maguk cinizmusával – egyszóval előre látható, hogy elkerülhetetlen a nemzeti katasztrófa. Ami el is jön elég hamar. Mert hát mi érhet súlyosabb dolog egy népet annál, hogy rabszíjra fűzve elhajtják kicsinyektől fogva nagyig mindet, sok száz kilométerre a hazájától, idegen földre, más népek közé, „kigyomlálják” a helyéből, elűzik a lakóhelyéről máshová, kezdjen mindent előröl a nulláról, ház és szántóföldek nélkül, éljen meg ott, ha tud és ha útközben már eleve nem pusztulnak el a tagjai.
És ezt a rémisztő távlatot egyetlen ember látja jól, Jeremiás, a próféta, akit bebörtönöznek ugyan az igaz szaváért, amivel ezt kimondja, de ő ott a börtönben is folytatja ezeket a próféciáit, sőt, még földet is vásárol szabályos adás-vételi szerződés kitöltésével és aláírásokkal, tanúkkal, hogy azt is elmondja ezzel, eljön azért az ideje majd a nép hazatérésének is. Isten nem csak igazságosan ítél, hanem szívéből szereti is az ő népét. Ezért Jeremiás igehirdetésének egyik legdöbbenetesebb mondanivalója az, hogy Isten hűséges marad népéhez amely nép hűtlen lett hozzá, mint egy férjét megcsaló asszony – de ő a maga részéről férje marad ennek a hűtlen és méltatlanná vált népnek, sőt, a megtört eredeti szövetség helyett a maga idejében új szövetséget is fog kötni a népével!
Isten ítéletes volta és ugyanakkor irgalma, vagy, ha úgy tetszik, haragja és hűsége olyan hatalmasan ellentmondásos dolgok, hogy amikor Jeremiás igehirdetésében ezek egyszerre jelennek meg vele kapcsolatban, akkor végigszalad a hideg a hátunkon, micsoda hatalmas úr az, akinek a szívében egyszerre elférnek ezek a számunkra egyáltalán össze nem férő dolgok. Mennyivel nagyobb és csodálatosabb ő minden emberi fantáziánknál és gondolatunknál! Milyen nagy szíve van, és milyen megfoghatatlanul több ő mi nálunk!
Hát induljunk most lélekben innét, mert ezek a jeremiási igék, amik erről szólnak, kitágíthatják és felemelhetik a mi szívünket is, és erre nekünk nagyon is szükségünk van a magunk köznapiságában.
Most még ugyan, először, ki tudja mennyi babiloni fogság következik – mi már tudjuk, hogy hetven-nyolcvan esztendő volt – de majd hazajönnek onnan egyszer. És amikor Isten ezt a lehetetlennek tűnő dolgot tényleg véghezviszi, hogy kigyomlál egy népet a helyéről és csaknem egy évszázaddal később újra beülteti ugyanoda, szétszórja őket a világban és újra összegyűjti őket, akkor az emberek lelke valóban olyan lesz, mint az „öntözött kert”. És aki járt már azon a tájon és azon az éghajlaton, az tudja, hogy ameddig öntözik a kerteket az emberek, addig csodálatosan zöld vegetációt látunk, sudár és gyümölccsel rakott fákat, szőlőket, zöldségekkel teli ágyásokat, ahol pedig véget ér az öntözés, ott elkezdődik a puszta, és a vörös vagy szürke színű kősivatagot látni, semmi mást.
Olyan lesz a lelkük, mint az öntözött kert – ez az ígéret azonban nem úgy általában szól, hanem azokhoz, akiket az Úr gyűjt egybe, akiket ő őrizhet, mint a pásztor a nyáját, és akik maguk kérik, hogy térítse meg őket, hogy megtérhessenek. Mindegyik fontos ezek közül, külön-külön is. Nem akárkikkel köt tehát „új szövetséget” a világegyetem királya, hanem azokkal, akik egyáltalán összegyűjthetők őáltala. Amikor a saját magyar nemzetünk jelenlegi szétesettségéről gondolkozom, arról, hogy mai napság azt csinálnak meg velünk, amit csak akarnak, szinte semmitől nem tudjuk megvédeni magunkat – és közben mindenki külön-külön éppen éli a világát a többiektől, vagy pedig küszködik, kinek mi jutott – akkor az is eszembe jut, hogy vasárnaponta a teljes magyar lakosság 6-8 százaléka ha elmegy a templomba. Karácsonykor ennek talán a duplája, de az is csak összesen 15-16 százalék. És ilyenkor szomorúan kérdezem magamtól: fog-e velünk új szövetséget kötni valaha a mi Urunk, vagy végképp levette a kezét rólunk? Összegyűjthetők vagyunk mi még egyáltalán?
Aztán pásztorolhat-e ő minket? Ami azt jelenti, hogy gondoskodhat-e „hozzánk illő eledelről”, ahogyan ezt a bölcselő mondja (Péld. 30,8). Az ember lelke Isten igéje nélkül ugyanis valahogy beszűkül, elpiszkolódik, köznapivá válik és végül elaljasodik. És ezek még egyáltalán nem is erős szavak. Mert az ember, ezt mutatja az élet, a hazugságok olyan rendszerét képes maga köré építeni, amiket jobb híján még ő maga is elhisz, hogy legtöbbször nyoma sincs annak, bizony még keresztyének életében sem, hogy „a te vessződ és botot vigasztalnak engem”. Akiknek nem kell, amit Isten maga mond, azokkal nem köttetik új szövetség, nekik marad a régiben az életünk.
És igen, az új kezdet kizárólag azoknak jár, akik eljutottak már oda, hogy maguk könyörögnek így, amint az előbb hallottuk Jeremiástól: Megvertél Uram, mint egy tanulatlan borjút, és én elszenvedtem a verést. Ha már így alakult, akkor kérlek, téríts meg engem, hogy megtérjek, mert te vagy, Uram, az én Istenem! Aki még nem könyörög azért, hogy végre megtérhessen, miután elszenvedett már egyet-mást az életben, az nem igen számíthat arra, hogy kigyomlálták ugyan, de azért mégis újra beültetik, szétszórták ugyan, de újra összegyűjtik – és végül olyan lesz a lelke, mint az öntözött kert.
Ez a nagyon szép kép, hogy „öntözött kert” a gondozott lelkű embert és a gondozott lelkű közösséget festi meg – és nagyon jó lenne, ha tényleg így nézhetnénk ki. De mit látunk helyette? Bizony, szomorú dolgokat.
Mert a gondozatlan lelkű ember mindenek előtt feldúlt és ellenséges. Alig várja, hogy megsértődhessen, vagy gorombáskodhasson, mert a lelkében gondozatlan, gyomos kert rejtőzik. Mosolyogni véletlenül sem tud, mert állandóan hajszolt, ideges és főleg dühödten ellenséges, aki alig várja, hogy legyen oka és módja beolvashasni valakinek. Tegnap fel kellett hívnom telefonon egy régi számot, amit évek óta nem hívtam. Egy idegen hang jelentkezett, összesen annyit mondott, haló. Én köszöntem, bemutatkoztam, és mondtam, kit keresek. Itt olyan nincs – volt az ingerült válasz. Erre próbáltam elmondani, milyen számot is hívtam, hogy ellenőrizzem, csak rosszul tárcsáztam, vagy megváltozott a szám és ma már másé. De nem hagyta végigmondani az illető, hanem dühösen félbeszakított és azt mondta, hogy őt nem érdekli, én milyen számot hívtam és lecsapta a kagylót. Hát nem hiszem, hogy az ilyen feldúlt és ellenséges ember lelke „gondozott kert” lehetne, inkább az érvényes rá, amit a költő úgy fogalmaz, hogy ez a világ forog a maga keserű levében. Mindenki-mindenki ellen, hadd dörzsölje a kezét, aki annak örül, hogy egymás nélkül, sőt legtöbbször egymás ellenében tehetetlenül vergődünk és eközben nem csoda, hogy valóban mindent meg lehet velünk csinálni, még a saját érdekeinket sem tudjuk megvédeni.
Mert a feldúltság a lelkekben van, de a következménye az, hogy az emberi közösség már nem is létezik. Akinek nem gondozhatja lelkét a Jó Pásztor, aki életét adja a juhokért, az éhes és szomjas is, természetesen lelki értelemben, és ennek következtében aztán meg lehet etetni szinte bármivel. Nem kell az ige? Kapsz majd helyette bulvársajtót, az majd eltájékoztat téged az életben! Nézheted az úgynevezett sztárokat a konyhában, hogyan főznek és mit beszélnek egymással az asztalnál, és miként teregetik ki a magánéletük dolgait. Aztán csodálkozunk, hogy egyetlen hét alatt ebből a generációból hány fiatal hal meg kábítószer túladagolásban, mert ebben a plázák uralta életben már csak a megvásárolható boldogságot és a pénzen megszerezhető jókedvet ismeri, a természetes és tiszta derűt nem.
A gondozatlan lélek ugyanis teljesen üres, éspedig abban az értelemben, hogy pontosan a lényege hiányzik. A „hozzánk illő eledel”, vagyis az ige nélkül élő ember lelke és élete egyetlen nagy sóvárgás, éspedig maga az élet után való sóvárgás. És ez a sóvárgás mára megkapott immár minden jogosítványt a világtól: „jár neked”, meg „megérdemled”, ezt szajkózzák a reklámok, és ezt hiszik el az élettel kapcsolatban olyan sokan. Én többet érdemelnék, nekem több szeretet és elismerés járna, én méltatlanul vagyok csupán csak az, aki, mert sokkal többre lennék hivatott igazából – ugye, ismerősek ezek a gondolatok. És ez a mohó sóvárgás végül is azt mondja majd az összegzésnél, kisemmizett vagy, nincs semmid, nyugodtan essél hát kétségbe – nem tudtál akkorát szakítani az életből, ami pedig neked járt volna – és akkor valóban ott a kétségbeesés. Mert a gondozatlan lélek mindig egyetlen lépésre van a kétségbeeséstől, hiszen ha nem lehetett felhabzsolni az egész életet, akkor méltán érezhetem szerencsétlennek magamat. Hány és hány ember téved az önsajnálkozásnak ebbe a zsákutcájába, és lesz a lelke mélyén egészen kétségbeesett – pedig alighanem annak a magyar gondolkodónak van igaza, aki azt mondja, hogy a kétségbeesés annyi, mint szeretet nélkül élni.
Akinek ugyanis gondozott a lelke, mert engedte, hogy Isten összegyűjtse őt másokkal együtt a maga népe szent közösségébe, akit táplál az isteni szó, az örök ige, aki tud könyörögni azért, hogy megtérhessen, az már nem feldúlt lelkű, hanem békességes szívű ember. Nem sóvárog elérhetetlen dolgok után, sőt még saját emberi múlandóságáról is elmondhatja a költővel: „Láttam a mosolygó tavaszt, Láttam az égető nyárt, Láttam minden időszakaszt, S minden földi láthatárt. Ha örök időket élnék, Ezeknél többet nem érnék.” (Berzsenyi: Életfilozófia)
Mert a gondozott lelkű ember fel tud nőni még saját múlandóságához is, hiszen tudja, hogy hiába habzsolna az életből még többet és még többet, „ha örök időket élne is” – az élet szépségeinél többet akkor sem kaphatna – hiszen azokat valóban meg is kapta már. A gondozott lelkű ember életében minden szépen a helyére kerül. Nem uralkodik el rajta sem vágy, sem öröm, sem kétségbeesés, nem adja át a lelkét túlságosan semminek, a delfoi jósda felirata értelmében: Semmit sem túlzásban! Méden agan! – ahogy ezt a görögök mondták. Megtalálja a helyét az ambíció, megtalálja a helyét a vágy, a szenvedély, sőt, megtalálja a helyét még a szenvedés is. Mert van olyan, hogy éppen annak az ideje jött el – és akkor csak annyit tehet az ember, hogy alázattal lehajtja a fejét, és megpróbálja Isten gyermekéhez méltóan viselni, ami ráméretett. Eljött az ideje, szól – igen, ennek most jött el az ideje az életemben. Ha lehetséges, múljék el tőlem, Atyám, ezt imádkozza, de ne az én akaratom legyen, hanem a tied. Jézusunk így viselte szenvedését. És ha ő nem is vett földet Jeruzsálem környékén, mint Jeremiás tette azt a jelkép kedvéért, az utolsó éjszakán azonban azt mondta tanítványainak: Nem iszom többé a szőlőtőkének ebből a terméséből, csak amikor újonnan iszom azt az én Atyám országában. (Mt. 26,29) Ami azt fejezi ki, hogy ő a földi életen túl egy olyan asztal lakomájához készült, ahol nem más, mint az Atya a házigazda. És a mi szívünket is ennek a mennyei asztalközösségnek látomása tarthatja meg, és erősítheti meg a hitben. Ne adjuk ennél alább, hiszen erre vagyunk meghívottak mind! Addig pedig engedjük, hogy ő maga gondozza a mi gyarló, erőtlen és nagyon is törékeny lelkünket, vagyis hogy az ő életnél is nagyobb hatalmával átemelhessen minket abba a körbe, ahol számunkra ő maga az élet szépségéről gondoskodni tud. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, tudjuk, hogy itt a földön minden ideiglenes és nincs semmi, ami maradandó lenne, még a saját testünk és életünk sem, de azt is tudjuk, hogy a te szavadból, az örök igéből egyetlen betűcske sem múlik el anélkül, hogy valósággá ne lenne. Tudjuk Urunk azt is, hogy amit ma teszünk, vagy kimondunk, az immár örökre van, és ezt visszük majd magunkkal az örökkévalóságba. Könyörülj rajtunk, hogy ne álljunk majd ott egymagunkban a te színed előtt, hanem ott lehessen velünk kegyelmed is, amit Jézus golgotai áldozatából nekünk tulajdonítasz. Nem sok jót, szinte semmi érdemet nem tudunk felmutatni, de azt is tudjuk, hogy te mindent szépen el tudsz rendezni és ezért általad minden a helyére kerülhet az életünkben. Ezt kérjük tőled egyenként, és ezt kérjük tőled, mint gyülekezet, és mint a magyar nép tagjai is. Imádkozunk most templomunk renoválásáért, segíts meg minket a nagy munkák közepette. Áldd meg a nyaralók pihenését, a munkálkodók erőfeszítéseit, és gyógyítsd a betegeket. Egy asszonytestvérünkért külön is könyörgünk, aki nagy betegségében hozzád könyörög, hallgasd meg imáinkat, amiket érte mondunk. Legyen velünk szereteted a most következő hét napjain, és add meg nekünk, hogy olyan lehessen a lelkünk, mint az öntözött kert. Ámen.
