Igehirdetés 2010. január 17.
Önmagunk szobrának lenni
Lekció: I. Móz. 19,12-26
Textus: I. Móz. 19,26
„Mögötte menő felesége azonban hátratekintett, és sóbálvánnyá lett.”
Imádkozzunk!
Istenünk, félelemmel gondolunk arra, milyen az, amikor véget ér a kegyelem ideje és eljön az igaz ítélet órája. Nincs emberfia, aki előtted megállhat, és azt mondhatja magáról, mindent helyesen és jól tett. Mi sem tudjuk ezt mondani, de még csak gondolni sem magunkról. Mégis örvendezve és szívbéli hálával gondolunk arra, nem ért véget felettünk még a kegyelem ideje. Az elmúlt éjszaka sötétjében is vigyáztad álmunkat, és a mi földünk nem rengett a lábunk alatt és a mi házaink nem dőltek romba. Életben és egészségben eljöhettünk ide, hogy a te igédet halljuk és imánkat előtted elmondjuk. Könyörgünk azokért, akiknek most a föld túlsó felén nagy kárt okozott a természeti katasztrófa és ezrek és ezrek elvesztették otthonukat, sőt szeretteiket. Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. Tartsad tőlünk távol a mindentudás hamis hitét és hamis biztonságát, és adj nekünk mindnyájunknak olyan alázatot, amely méltóvá tesz minket felfogni akaratodat és cselekedni Lelked akarata szerint. Jézus nevében kérünk, hallgasd meg imánkat. Ámen.
Igehirdetés
A Holt-tenger vidékén ma is mutogatnak a turistáknak egy kőoszlopot, amelynek valamelyest ember-alakja van. Azt állítják róla az idegenvezetők, hogy az nem más, mint Lót felesége, a kővé vált asszony. Az ember akaratlanul is idegenkedve fogadja az ilyen idegenforgalmi ízű állításokat, de ha valóban kivájhatták is a szelek és a homokviharok is azt az oszlopot éppen olyan formára, hogy ráillik ez a mondás, mint ahogy nyugodtan kivájhatták – azért mégis végigszalad a hideg a hátunkon, ha ismerjük a bibliai történetet. Hiszen arról van szó, hogy két bűnbe merült város felett üt az ítélet órája, nincs tovább. Ez az, amit olyan sokan nem hisznek el, hogy valaha is eljöhet az életükben. Pedig elég sok példa mutatja, hogy van ilyen, amikor meg kell állni és nincs tovább. Milyen másként élnének emberek, ha ezt a dolgot egyáltalán felfognák – igen, van ilyen. Egyszer elfogynak a lehetőségek és számot kell adni, mert jön az ítélet. Néhányan azonban megmenekülhetnek, mielőtt eljön a kénköves, tüzes eső és elsüllyedne a föld alá Sodoma és Gomora, a két megromlott város. A kegyelmi kiválasztásban részesülő Lót és családja késlekedik, mire Isten angyalai megragadják kezüket és kirángatják őket a városból azzal, hogy hátra sem nézve meneküljenek tovább a maguk erejéből. Ez is jól ismert forma: Isten megszabadít, de azt mondja, innentől már menj tovább magad az úton, most már a saját erődből és a saját akaratodból. Ez se nagyon szokott sok embernek sikerülni. Isten szabadítását elfogadjuk, jó a kegyelem, hogy ránk most éppen még nem jött el az ítélet, de már nem megyünk tovább az úton a magunk erejéből. Egy valaki hátratekint, Lót felesége és sóbálvánnyá változik. Eddig a bibliai történet.
Sokféle gondolatot elindítanak bennünk ennek a képsornak a részletei, de először foglalkozzunk a legfontosabb motívummal, a kővé lett asszonnyal. Érdekes módon vannak ennek Biblián kívüli párhuzamai is, amik közül legismertebb a görög mitológiából ismert Perzeusz-legenda. Egy borzalmas fej-alak, amelyet neveznek Gorgónak vagy Medúzának is, és akinek a haja helyén kígyók tekeregnek, olyan rettenetes látvány, hogy aki csak rátekint, az menten kővé válik. A hős Perzeusz azonban, aki bár halandó, de a nevében is benne van, hogy ő Zeusz gyermeke, levágja ezt a fejet, éspedig úgy, hogy csak a pajzsa tükréből, nem pedig közvetlenül néz rá a borzalomra. Így aztán annak nincsen hatalma felette.
A mitológiai képek mindig önmagukért beszélnek, nem kell őket nagyon magyarázni, de ezen is nyugodtan elgondolkodhatunk, vajon miért nem jó az embernek a borzalomra közvetlenül rátekinteni, azt a maga közvetlenségében szemlélni. Sokan lelték már vesztüket éppen így. Mégis nézzük most csak a kővé vált emberalakot, mit is jelent vajon ez a mitológiai jelenség. Alighanem az önmaga szobrává lett embert, aki nem tud már mozdulni, képtelen a változásra, a fejlődésre és a növekedésre. A lelki fejlődésében megrekedt emberről van szó, aki nem tud már változni. Elég sok ilyen személyiség van a világon, és kevés szomorúbb dologgal számolhatunk, mint ezzel. Hiszen az élet lényege a növekedés, a magból növény és a növényből fa lesz, hogy gyümölcse is teremjen. Minden megrekedés, minden megkövesedés a halál egyik formája, ami elővételezett formában birtokba veszi az élet egy darabját. És ez valóban szomorú dolog. Amikor valaki azt mondja magáról, hogy én már csak ilyen vagyok, nem tudok és nem is akarok változni, növekedésről, nemesedésről pedig szó sem lehet, nincs is rá szükségem. Ugye, érezzük, hogy ez tényleg maga a lelki halál. Mentsen meg minket Isten attól, hogy önmagunk szobrává legyünk. Aki ma nem több, mint tegnap volt, az pontosan ilyen lett.
De nézzük a történet szereplőit. Isten küldöttei, angyalai azt mondják, hogy azért fog elpusztulni a két város, mert eljutott az Úrhoz az a nagy jajkiáltás, amelyet az ott lakók okoztak. Isten küldöttei nem mindig védőszárnyakkal állnak mögöttünk, nem csak óvó gondoskodással vigyáznak ránk, hanem olykor tudatnak minket az elkövetett vétkekről is. Itt is ez történik. Az angyalok nem csak kedvesek és segítőek lehetnek, hanem rettenetesek is, amint ezt a költő, Rilke is kimondja: „Iszonyú mindegyik angyal”. (Rilke: Első duinói elégia) Amikor Isten küldötteket küld, akkor az ég szentséges világának fénye tárul fel előttünk és ennek a fényénél hirtelen megtetszik a bűn sötétsége és ocsmánysága. Amíg mi nem látjuk bűneinket skarlát-vöröseknek, vagyis mentegetjük és magyarázzuk, esetleg még szépnek is látjuk azokat, addig persze jóságos, pufók tündérkék az angyalok, aranyos cirádákkal. De amikor az angyalok elkezdik Isten igazságát szólni, hirtelen minden más fényben tűnik fel. Kiderül a bűnről, hogy micsoda az embereik között, és kiderül róla, hogy a jajkiáltás, amit okozott, akár Istenig is felhatolhat. Azt mondja ki ezzel a Biblia, hogy nem marad szenvedés soha megtorlatlanul. Aki másoknak csalódást, hátrányt vagy éppen szenvedést okozott, annak valahol és valamikor számot kell arról adnia. Sodoma és Gomora ítéletének ideje akkor jött el, amikor Ábrahám és Lót éppen ott voltak, mert ha Isten hosszan tűr is érettünk, hátha megtérünk, egyszer azért lejár az erre kapott kegyelmi idő, ha nem élünk vele. Sodoma és Gomora nem éltek a megtérés lehetőségével, így érte őket az ítélet.
De vannak itt az angyalokon kívül emberek is, mindjárt Lót jövendő vejei is. Ezek a fiatalemberek tréfának vették, amit Lót közvetített hozzájuk, hogy közeledik az ítélet. Ma is elég sokan veszik tréfának azt, ami a Bibliában van, és amit az ige által közvetít hozzánk a Lélek, hogy ti. egyetlen egyszer élünk, és az életünk ideje véges. Emberek elviccelik az életüket, mindent odaadnak egy pár jó poénért, komolytalanul tekintenek mindenre az életben. Vannak a tévében olyan beszélgetős műsorok, amikhez nincsen is közönség, de a nevető-gépről folyton hatalmas kacajokat kevernek az elhangzó mondatok közé, és ezért aztán a nézők odahaza megbabonázva ülnek a képernyő előtt és próbálják megfejteni, min is kellene nekik is olyan harsányan nevetni, itt biztosan valami nagyon okosat mondtak. Igen, ez is egy élet-filozófia – az élet, mint vihogás. Azt hiszem, a tömeg-ember legalantasabb változatához lehet így szólni, és minél műveletlenebb valaki, annál könnyebben válik rabjává az ilyen trükköknek. Így marad aztán le az ember arról, hogy szembenézzen a saját sorsával. Lemarad arról, hogy megpróbálja magában elvégezni azokat a lelki feladatokat, amik rá várnának, és amik el nem végzése miatt egy sereg dolog aztán a fejére dől, amikor a dolgok váratlanul komolyra fordulnak. Lót vejei tréfának vették, hogy el fog pusztulni Sodoma és Gomora! Ők nem is látják az angyalokat, el vannak foglalva éppen az élet örömeivel. Nem érnek rá komolyak lenni. Minden léhaság, minden felelőtlen poénkodás, vagy ahogyan csúnya, de érthető szóval mondani szoktuk, minden linkség visszahozhatatlan mulasztássá lehet az ember életében. Bárcsak ne vennénk tréfának azt, amikor angyali szóval, égi üzenettel keres minket a kegyelem, és azt mondja, most még megmenekülhetsz, de lehet, hogy egy óra múlva már késő lesz, ha most nem döntesz jól.
Pedig Isten ad segítséget és útmutatást is. Itt is ez történik. Az égi küldöttek megragadják Lótnak és családtagjainak a kezét – ez a segítség. Őket ott rángatni kellett ahhoz, hogy mentsék már az életüket, és megkapták ezt a rángatást ehhez segítségül. Hányszor utasítanak el emberek segítséget, mert abból csak a rángatást fogják fel! Engem ne nevezzenek bűnösnek! – mondta a múltkorában valaki, amikor egy rádiós istentiszteletet véletlenül meghallgatott. Mindig a bűn, miért nincs szó valami magasztosabb dologról – megvilágosodásról meg az emberiség szeretetéről. És nem kellett az evangélium, mert valaki rángatásnak tekintette, és nem megmentésnek, hogy azt mondták neki, bizony, változnia kellene bizonyos dolgokban. És nem csak segítséget kapnak, hanem útmutatást is. Meg se álljatok, hátra se nézzetek. Pontos utasítások, amik az életük mentéséhez nagyon kell. Az ember akár hol nyitja ki a Bibliát, ha érti, miről van ott szó, az még akkor is eligazítja az embert, ha furcsának és szokatlannak tűnik maga a szöveg. De nem is olyan nagyon nehéz azt megfejteni és magunkra alkalmazni, ha nem keményedett meg még a szívünk egészen. Mert a kegyelem pontosan abban áll, hogy Isten segítséget is, meg útmutatást is ad az embernek.
Valaki azonban hátranéz. Neki nem kellett az útmutatás. Nem vette komolyan. És azon nyomban földbe is gyökerezik a lába, és nincs tovább számára. Lót felesége talán visszavágyakozott az elhagyott otthonába, nem tudjuk. De azt a helyet Isten egyszer már megítélte, és őt onnét egyszer már kihozta. Lelkére kötötte neki is, mint a többieknek, hogy ne nézzen hátra és meg ne álljon azon a környéken. Nem lett volna olyan nehéz ezt a dolgot teljesíteni, ha valaki hisz az angyali szónak. De lám, akinek az angyali szó sem elég, annak kővé válik az élete és nincs mozgás és nincs élet többé. Az ember a saját szobrává válik, ami annyira egyértelmű, nem talányos kép, hogy valóban nincs is rajta mit magyarázni.
Az ember hálátlanságának a jele, hogy visszavágyik oda, ahonnan őt Isten egyszer már kimentette. Ez volt Izrael bűne is az egyiptomi szabadulás után, hogy többre becsülték a húsosfazekakat, mint a szabadságot és az emberi méltóságot, amit istentől kaptak. Visszavágyakozni oda, ahonnan Isten egyszer más kimentett. Legvalószínűbben ez volt Lót feleségének a lelkében. De nem tudjuk pontosan, mert nem írja le az Írás. Ránk hagyja, hogy megfejtsük ezt a képet. És most azt is gondolhatjuk, hogy a látott borzalom dermesztette kővé, nem a visszavágyakozás. Tulajdonképpen mindegy. Önmaga szobrává lett, azaz kiszállt belőle a lélek, a mozgás, a fejlődés és a növekedés. Soha többé változni nem tudott már, úgy maradt, ahogy volt. És ez maga a halál, akkor is, ha látszólag él és jár az ember. Mert itt nyilván lelki történésről van szó, mint mindenhol a Bibliában. A mi lelki történéseinkről, a mi lehetőségeinkről.
Akkor tehát mit tegyünk? Ma ezeket hallottuk: ne okozunk szenvedést, ne okozzunk jajokat, mert azok felhatolnak egyszer még a nagyon türelmes Istenhez is, és a szenvedések nem maradnak megtorlatlanul. Ne vegyük lazán és ne vegyük tréfának azt, hogy vasárnap harangoznak. Az emberi léhaság életellenes erővé lehet, ami akadályozza a megmenekülést. A felkínált segítséget és a velünk közölt isteni útmutatást vegyük komolyan és éljünk vele, még ha rángatnak is időlegesen azok az angyali kezek, mert az életünket akarják megmenteni. És végül ne hátra, hanem előre tekintsünk. Milyen drága igazság ez, előre tekinteni! Ott megy előttünk megváltó Jézusunk, a feltámadott Úr. Nem nekünk kell az utat megtalálni, csak őrá kell néznünk, aki előttünk megy. És aki őt követi, az nem jár sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága. Így legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, légy áldott, hogy te az élet oldalán állsz, és nem azt akarod, hogy az ember elvesszen, hanem azt, hogy mindenki megtérjen és éljen. Megváltó Jézusunk, te azért jöttél, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Ne engedd, hogy az életellenes lehúzó erők, a világban lévő romlottság, meg a saját vétkeink elvegyék a hitünket és eltántorítsanak minket a reménytől, hogy van menekvés és van benned való, magasabb és igazabb élet, amely tőled való és örök. Segíts minket szent komolyságra, amikor az életünkről van szó, hogy el tudjuk fogadni segítségedet és útmutatásodat, ahogyan azt te adod nekünk. Adj szabadulást és megtisztulást a megkötözött szívű embereknek, akiken elhatalmasodott a pusztító erő. Áldd meg elhatározásainkat és igyekezeteinket, hogy ne csak tudjuk a szabadulás útját, hanem járjunk is azon a magunk akaratából és elhatározásából is. Így vezess minket a most következő hét napjain, nekünk üdvünkre, neked pedig dicsőségedre. Ámen.
