Igehirdetés 2013. október 20.
Orgona avatásakor
Lekció: Zsolt. 118,17-29
Textus: Zsolt. 96,1
„Énekeljetek új éneket az Úrnak, énekelj az Úrnak te egész föld!”
Imádkozzunk!
Hatalmas Isten, mennyei Édesatyánk, megköszönjük neked ezt a nagyszerű, új hangszert, amely a te dicsőségedet zengheti nemzedékről nemzedékre. Köszönjük, hogy megsegítettél minket létrehozásában és elhárítottál minden akadályt és megkörnyékező bűnt, ami csak lehetetlenné tette volna létrejöttét. Köszönjük a gimnáziumunkban tanuló ötszáz diákot, akiknek nem csak a mindennapi élethez szükséges tudásokat, hanem engedelmességünk mértéke szerint a te ismeretedet is taníthatjuk. Örvendezünk most mindnyájan és tele van a szívünk hálával ezért az iskoláért, s az itt kialakított istentiszteleti helyért, ahonnan diákjaink és tanárjaink hétfő reggelente a te igéddel szívükben heti munkájukra indulhatnak. Legyen áldásod az új orgonán, amely hirdesse mindig tökéletes hatalmadat és szeretetedet az itt téged keresőknek. Ámen.
Igehirdetés
A Bibliában több mint ötvenszer olvasható az énekelni, énekeljetek szó, különböző ragozott formákban, ami arra utal, hogy a Szentlélek szerint fontos dolog az éneklés. Orvosi vizsgálatok azt mutatták ki, hogy aki énekel, az nem fél, aminek magyarázata nyilván abban van, hogy énekléskor az ember elfelejtkezik magáról, kilép abból az állapotból, amiben van. Igaz, nem mindegy, hogy a vers, a dal „emelkedett beszéde” mire lépteti ki az ember önmagából (ek-sztaszisz) – stadionok felgyújtására és metró kocsik összetörésére, vagy egy magasabb és tisztultabb emberi állapotra.
A zenére ősidőktől szent dologként tekintettek, aminek az volt a szerepe, hogy megtisztítsa az emberek érzéseit. A költészet és a zene igazi közös gyökere a régi hősök emlékének ápolása volt, azoké, akik példát adtak és méltó módon kifejezték, megtestesítették az emberi törekvéseket. Ha a múltat sikerül összhangba hozni az ég akaratával, akár egyéni, akár közösségi síkon, vagyis a megtörténtek – minden véres és gyalázatos bonyodalmuk ellenére – a valódi megértés és bűnbánat révén mégis csak harmóniába kerültek az örök renddel, akkor a zene betöltötte rendeltetését.
Platon ideális államában kora gyermekkorban nem csak matematikára és testedzésre fogják az ifjakat, hanem zenére is tanítják őket, hogy lelkük finomodjon és fogékonyak legyenek magasabb értékekre. Pütagorász pedig, aki a világegyetem felépítését zeneinek gondolja, amiben a ritmus, a mérték, a „szám” uralkodik, egyebek közt a szférák zenéjéről beszél, amit a Föld körül forgó egek kristálygömbjei hoznak létre egymáshoz súrlódva felülmúlhatatlan harmóniában, s amit mi emberek nem hallunk, mert mindig halljuk. Világos utalás ez a Létező harmóniájához való visszatérés, vagy ha úgy tetszik, az elveszett létezés fellelésének szükségességére.
Egy biztos, hogy a zenében rend van, mégpedig olyan, amely néha rejtett módon is inspirál. Kutatók elképedve fedezték fel J.S. Bach műveiben, hogy egy-egy bejelentett dallam a folytatásban olykor fordítva kerül lejegyzésre, vagyis a motívum „rák”-ja szólal meg, sőt, az alattuk lévő sorban a dallam tükörképe is szerepel, tehát ami fölül emelkedő hang volt, az itt süllyedő lesz és fordítva, így geometriailag szerkesztett „tükör-rák” konstrukciók is előfordulnak az eredeti dallam variálásaként. A zenében lévő rend és szerkezet mintegy alternatívát kínál a lélekben kavargó káosszal szemben, amikor felmutat egy másik lehetőséget, s ha teheti, még kedvet is csinál hozzá. Ebben rejlik a nagy titok, hogy a zene oly sokszor megtisztít, vigasztal, sőt gyógyít.
Mi tagadás, ehhez azonban jó zene és jól hallgatott zene szükségeltetik. Nehéz ugyan megmondani, mi is lenne a mindenkori „jó zene”, hiszen az emberi létezés annyi síkon zajlik, megannyi hangulat színezi – egzisztenciális állapotai pedig legkevesebb sokszerűek, de néhány általános megfigyelés azért segít még itt is eligazodni. Itt van mindjárt Kierkegaard, a dán filozófus, aki szerint embervoltunk legalább három „stádium” körében zajlik. Alapszint az un. esztétikai stádium, melyen élve az ember gyönyörködni, élvezni akar. Örül annak, ami színes, harmonikus, tetszetős, és lehetőleg dédelgeti érzékeinket. Magasabb ennél az etikai stádium, ahol a jó és az igaz az érték, amit azonban ki kell küzdeni, olykor áldozatok árán is, mert nem adatik egykönnyen. Végül a legmagasabb a vallási stádium, aminek lényege a létezővel, egészen pontosan Istennel való egység meglelése.
Az igazi, vagy ha úgy tetszik, „jó” zene bizonyára szép és tetszetős is valahogyan, ugyanakkor azonban szenvedélyes, heroikus, az igazságért megküzdő is, ami sosem megy áldozat és olykor elbukás nélkül – de mindezek mégis egyesülhetnek a legmagasabbal, a szentségessel való találkozásban. Az ilyen zene katartikus, megtisztító erejű, mert új lelket teremt az emberben.
S ha már van „jó zene”, akkor azt jól kell hallgatni is. Milyen más volt úgy megismerkednünk J.S. Bach „Vor deinen Thron tret’ich hiermit” koráljával nagyszerű új orgonánk révén, hogy előbb megtudtuk, e művét a szerző már halálos ágyán, megvakultan diktálta le, valóban mindenestől Isten trónusa elé készülő lélekkel. Szánjunk időt a hallgatott zenével ismerkedésre, járjunk utána, amit hallunk, mi is az valójában. A jó zenehallgatásban legyen „logosz”, tehát tudás és gondolat is, vagyis ne csak a fülünkkel és ne csak az érzéseinkkel hallgassuk a muzsikát, hanem az értelmünkkel, sőt, az egész lényünkkel. Goethe ebéd után rendszerint festményeket és rézkarcokat nézegetett, nagy művek korabeli másolatait, és öreg korára már azt vallotta, hogy naponta legfeljebb egyetlen képet lehet rendesen megnézni. A megtekintéshez tanulnunk kell, hogy a mű közelébe jussunk, hiszen a kép megnézéséhez éppen úgy tudás szükségeltetik, mint a megfestéséhez kellett.
Amikor a 96. Zsoltár arra biztat minket, hogy énekeljünk az Úrnak, akkor abban a biztatásban ez mind ott rejlik. Nem az Úrnak van szüksége a mi énekünkre, hanem mi magunknak, mert minket épít. Móricz Zsigmond itt lakott valamikor a szomszédos Leányfalun, és a téli, jeges szélben is átkelt a Dunán a komppal, mert akkoriban még csak ott volt református templom, hogy a pócsmegyeri templomban „jól kiénekelje magát”. Kapjunk kedvet mi is bátrabb, még inkább szívből jövő éneklésre – énekeljünk egész lényünkkel az Úrnak!
S vajon mit jelenthet a biztatás, hogy „új éneket” mondjunk őneki? Nyilván nem csak azt, hogy frissítsük fel ének-kincsünket, bár az is nagyon hasznos és időszerű. Itt sokkal inkább arról van szó, hogy míg mi, emberek csak a meglévőt tudjuk átalakítani – addig az Örökkévaló a semmiből is tud újat előhozni. Igazán új ének csak az általa megújított szívből fakadhat.
„Hisszük, hogy az új ember szíve / Saját kezed míve.” (377.dics. 2. v.) Igen, ő tud újat teremteni még bennünk, önhitt és gőgös emberekben is. Egyszülöttjét is azért küldte, hogy beteggé és üressé lett életünket megújítsa, önmagát adva új tartalomként. Így kell értenünk azt, hogy az ő teste bizony étel és az ő vére bizony ital: vele kell bensőjében megtöltekeznie annak, aki valóban szeretne új éneket énekelni az Úrnak.
Legyen imádságunkká a megújító Szentlélekért való könyörgés. Odaalázva magunkat az ő trónusa elé már nemcsak a „régi nótát” fogjuk fújni újra s újra váddal, panasszal, ki mivel – hanem megterem szívünkben az a másik fajta, új ének is. Az, amelyikről így beszél az ige: „És láttam a Bárányt állani a Sion hegyén, s körülötte azokat, akiknek homlokán az ő neve volt felírva, és az ő Atyjának neve, és új éneket énekeltek a trónus előtt; s azt az éneket senki megtanulni nem tudta, csak azok, aki áron vétettek meg a földről.” (Jel. 14,1-3) Így legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, taníts minket így imádkozni, új szívvel és új lélekkel, egészen átadva magunkat a te dicséretednek, aki méltó vagy, hogy tied legyen az erő, a hatalom és a dicsőség. Megváltottál minket a Bárány vérén bűnből, szenvedésből és halálból, segíts megmaradnunk is ő általa az új életben. Fogadd hálánkat nagyszerű ajándékodért, gimnáziumunk új orgonájáért. Elmondhatatlan öröm számunkra, hogy itt lehet ez a kitűnő, új hangszer, amely, mint minden orgona, a te tökéletességedre emlékeztet hangjával és mivoltával. Áldd meg szolgálatát és segítsd azokat, akik megszólaltatják. Fogadd kedvesen azok áhítatát, akik ennek kíséretével itt majd énekelnek, és téged szívből dicsőítenek. Ámen.
