Igehirdetés 2013. augusztus 25.
Örömmel adni
Lekció: Zsolt. 27,1-10
Textus: Zsolt. 27,6
„Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem. Így hát fölemelt fővel állok ellenségeim között, ezért örvendezve mutatok be áldozatot az Úr sátrában, és éneket zengek az Úrnak.”
Imádkozzunk!
Istenünk, gondoskodó mennyei Édesatyánk, tőled van minden, amit csak teremtő szereteted előhozott a semmiből. Tőled valók az évszakok, amik szép rendben váltakoznak életünk évei során, és íme, most is véget ér egy gabonaérlelő, forró nyár, amely új aratást és új kenyeret hozott mindnyájunknak. Áldunk téged ezért az ajándékért. Tőled kaptuk testi mivoltunkat is, ezt a kimondhatatlan nagy csodát, hogy jelenlétednek háza és hordozója lehessen itt a földön, és tőled várjuk most a lelki kenyeret is, amint egykor gondoskodtál népedről még a pusztai vándorlás idején is. Szeretnénk megerősödni a jóban, valóban elhagyni mindazt, ami méltatlan hozzád, végtelen jóságodhoz és szentségedhez, bűnbánattal letenni vétkeinket és megújulni egészen Megváltónk képmására. Segíts ebben mindnyájunkat, hogy tényleg újragondolhassuk életünket és ismét rátaláljunk a Krisztusban való mennyei életre. Őérte kérünk, hallgass meg minket, és Szentlelkeddel járd át, formáljad szívünket, hogy valóban örömteli lehessen ez a hálaadó ünnepünk. Ámen.
Igehirdetés
Egyházi ünnepeink sorában üdvtörténeti ünnepek követik egymást, amik Jézus születését és munkálkodásának, földi útjának eseményeit idézik fel számunkra. Van azonban két hálaadó ünnepünk is, éspedig éppen a Megváltónk által alapított úrvacsora két látható jegyének, a kenyérnek és a bornak ünnepe, amikor augusztusban az aratásért és októberben pedig a szüretért mondunk köszönetet Teremtőnknek, világot fenntartó és bőségesen megáldó jóságáért.
Ma az aratási ünnepet üljük, az új kenyér ünnepét, amely új kenyér itt van immár az úrasztalán. A kenyér annyira mindennapi eleségünk, hogy magát az életet, a megélhetést jelképezi, és bőven van mit megköszönnünk ilyen téren ezen a mai vasárnapon. A zsoltárból vett alapigénk is arra biztat bennünket, hogy „örvendezve mutassunk be áldozatot az Úr sátorában”, és így fejezzük ki hálánkat azért, hogy nem kell éheznünk, van otthonunk, sőt, mindenki, aki csak megbecsüli magát, elégedettségben vagy éppen bőségben élheti mindennapjait.
Valóban ez legyen ennek a mai napnak első és legfontosabb lelki tennivalója, hogy számba vesszük, mi mindent is kaptunk életünk Urától, amiért mind-mind hálával tartozunk őneki. Egy szép énekünk így foglalja össze a testi jókat: „Számnak mind étele, mind itala, / Az ép elme az egészséges testben, / Az öröm és békesség szívemben: / Ingyen való adományod vala.” (509. dics. 4.v.) Hívő és Bibliát olvasó emberekként ehhez nyugodtan hozzátehetjük az ige lelki kenyerének számunkra naponként felkínált ajándékát is, hogy minden tévedezésünk közepette is van egy nagyon biztos iránytűnk, ami sosem hagy minket cserben, ez pedig Isten igéje, kijelentett útmutatása, ami valóban olyan a lelkileg éhező embernek, mint a naponkénti égi manna volt a pusztában vándorló Isten népének. Aztán van templomunk és van gyülekezetünk, sok kedves arccal, fiatalokkal és idősekkel, ahol szeretetben jól elférnek egymás mellett a négyévesek és a nyolcvannégy évesek egyaránt. Aztán van országos református egyházunk is, amelyben lelkileg szintén összetartozunk egymással, és amikor szükséges, egymás terhét is hordozhatjuk. Éppen az elmúlt napokban jött meg a köszönő levél, amit majd felolvasunk, a legutóbbi dunai árvíz idején a károsultak megsegítésére összeadott 300 ezer Ft-os adományunkért, és a gimnáziumunkban kialakított átmeneti szálláshelyekért, meg a homokzsákokat töltő segítő kezekért.
Nekünk, szentendrei reformátusoknak adott Isten egy nagyszerű gimnáziumot és egy nagyszerű óvodát is, mindkettő ezen a nyáron is gyarapodott felújításokkal és építésekkel. Ha Megtartónk éltet minket, ezen a héten lesz a műszaki átadás-átvétele a gimnáziumunkban épült szép új hangverseny-orgonánknak, és szombaton du. fogjuk tartani az óvodánkba idén felvett gyermekek első templomi évnyitó istentiszteletét. Ezek is mind-mind ajándékok, amik mellett ne menjünk el észrevétlenül, mert hálával tartozunk érte Istennek. Ezt tette a zsoltáros is, aki egy dolgot kért Istentől, hogy az ő házában lakhasson egész életében, láthassa, milyen jóságos az Úr, és gyönyörködhessen az ő templomában (Zsolt 27,4) – amikor így szólt: „Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem. Így hát fölemelt fővel állok ellenségeim között, ezért örvendezve mutatok be áldozatot az Úr sátrában, és éneket zengek az Úrnak.”
Jó dolog okulnunk abból, vajon miért is adott hálát egy hitben ősünk csaknem háromezer évvel ezelőtt. Mindenekelőtt azért, mert teli volt a szíve Isten jóságával, és az a sok jó szinte kicsordult onnan. A szükséget látó, mínuszban lévő ember rendszerint inkább szerezni akar, mintsem adni, akár csak hálát is „adni” – s valószínűleg ezért látunk a világban annyi mohó embert, akinek semmi nem elég. Szerezni, ami még nincs, szerezni, ami már a szomszédnak van, és amikor mindent megszereztünk, mégis elégedetlennek lenni – mert a szívünkben Isten helyén üresség van, minden külső, anyagi birtoklás és bőség mellett is. Igen, akinek üres a szíve, az nagyon gyakran a szerzéssel, a birtoklással akarja kárpótolni magát – akinek viszont tele van a szíve Isten jóságával és ajándékaival, az mindig adni akar. Hálát „adni” magának Istennek, valóban áldozni az ő sátorában, és adni embereknek is, idejéből, szeretetéből, kinek mije van – nem pedig mindig csak szerezni és gyarapítani magát és azt, amit már birtokol.
Jobb adni, mint kapni, olvassuk az igében és pontosan így is tapasztaljuk. Amikor valóban boldogok vagyunk, amikor tele van a szívünk Isten jóságával, akkor örülünk, ha adhatunk. Szerezni pedig mindig akkor vágyunk, és a sóvárgások is akkor uralkodnak el rajtunk, amikor üres és kifosztott a szív. Ezért fontos újra kimondani a nagyszerű igazságot, hogy Istenünknek nem annyira a tárgyak, nem a megvehető, megvásárolható dolgok az igazi ajándékai, hanem a létezésünk. Nem birtokolni, hanem lenni – igen, ő is ezt akarja velünk, éppen ide akar minket eljuttatni. Még az emberi kapcsolatokban is mennyivel magasabb rendű és éltetőbb az, amikor valaki nem birtokba akarja venni a másikat magának, hanem összesen az a célja, hogy ő maga belülről „legyen” a másik számára, ott legyen, mint értékes és megbízható társ segítsen, vigasztaljon, amikor csak szükséges. Aki birtokolni akar, az mindig azt kéri, és azt várja, hogy te add magad, te adjál magadból többet – aki pedig lenni akar, az összesen annyit mond, azt is csak magának, hogy arra törekszem, értékesebb lény lehessek számodra, mert én inkább lenni akarok, mintsem birtokolni.
Ezt a fajta létezést egyedül maga Isten közölheti velünk, mert nekünk magunkban, magunktól valóban csak sóvárgó énünk van – egy olyan én, amely mindig szerezni és megszerezni akar, még többet és még többet, még emberi hódításokból és birtokbavételekből is, amiből mégis sosem elég. Ő pedig elégedetté tesz bennünket, amikor megtölti a szívünket önmagával, a saját létezésével, a „Vagyok”-kal, ahogy Mózesnek nevezi magát. Hát legyen ilyen értelemben ünnep ez a mostani aratási hálaadás, amikor valóban „új kenyérré” lesz számunkra mindaz, amit ő mond nekünk igéjében, és amivel betölti a mi nagy, sóvárgó ürességünket.
Van itt azonban egy motívum, ami a zsoltáros hálaadásának fontos témája, és ami magyarázatra szorul. Nem csak ebben a zsoltárban, hanem az egész ószövetségben gyakran hallunk az „ellenségről”. Hadd idézzük újra mai igénket: Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem. Így hát fölemelt fővel állok ellenségeim között, ezért örvendezve mutatok be áldozatot az Úr sátrában, és éneket zengek az Úrnak. – Nehéz leélni egy földi életet úgy, hogy az embernek soha senki ne legyen az ellensége, tehát nagyon is emberi dolog, amikor a Bibliában az ellenségről van szó. Szent könyvünkben azonban, ha van is szó személyes vagy népi ellenségeskedésről, ezek mindig csak utalnak az Ősellenségre, amely az életünket és az üdvünket akarja elvenni. Nem test és vér ellen van nekünk tusakodásunk (Ef 6,12), sőt Jézustól egyenesen azt halljuk, hogy emberileg egyáltalán ne is legyenek ellenségeitek, imádkozzatok értük és áldjátok még azokat is, akik titeket átkoznak – vagyis ti magatok számoljátok fel magatokban az ellenséges érzéseket.
Sajnos, az egyik leggyakoribb elszökés a saját magunkkal szembenézés elől éppen az, hogy nem számoljuk fel, sőt keresünk és találunk is másokat, akiket gyűlölni lehet. Amikor a Bibliában ellenségről hallunk, azt akkor értjük jól, ha a bennünk is tanyát verő, támaszpontot létesítő Gonoszra gondolunk. Vele van nekünk harcunk, ő a mi valódi ellenségünk – aki önzővé és szeretetlenné tesz, aki megengedhetőnek nevezi a hamisságot, ha abból valami haszon akad, aki azt mondja, rohanj csak a magad egy személyes boldogsága után, más ne is érdekeljen, nyugodtan letaposhatod bárki életét, családját, boldogságát, egyszer élsz, neked jár az élet. Az a tapasztalatom, minél több külső ellenségünk van, emberek, csoportok, népek is olykor, annál kevésbé vesszük komolyan az igazi ellenségünkkel, a Gonosszal való belső, lelki harcot. Már olyan felvilágosultak vagyunk, hogy a mesék világába utaljuk, amikor róla szó van – aztán betört fejjel és véres homlokkal, sok mindent alapvetően elrontva, és rendszerint későn döbbenünk rá, hogy talán mégis vele kellett volna hadakoznunk, mégpedig itt, saját magunkban és a tulajdon szívünkben – nem pedig az embertársainkkal.
Felemelt fővel állok ellenségeim között, mondja a zsoltáros, és ez eszünkbe juttatja a Szentírás első lapjain olvasható ígéretet: Ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. (1 Móz 4,7) Aki a helyes úton jár, az nem szégyenül meg, annak nem kell szégyenkeznie. De eszünkbe juttatja ez a „felemelt fő” a jézusi mondást is, hogy amikor nagy bajban vagyunk, mi emberek, amikor jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban, a földön a tenger zúgása és háborgása miatt kétségbeesnek a népek tanácstalanságukban, és az emberek megdermednek a félelemtől, annak sejtésétől, ami az egész földre vár, mert az egek tartóoszlopai is megrendülnek – akkor ti egyenesedjetek fel. Emeljétek fel a fejeteket, és megláthatjátok az Emberfiát eljönni a felhőben nagy hatalommal és dicsőséggel, mert közel van megváltásotok. (Lk 21,25-28) Ezt jelenti „felemelt fővel állni az ellenségeink között”. Nem az emberektől, és még csak nem is a belső ellenségtől, vagyis a bűneinktől félni, hanem fölfelé nézni, az eljövendő Emberfiára, Krisztusra. Belőle mindig erőt meríthetünk. Róla nem lehet eleget beszélnünk, ha nem is vagyunk méltók arra, hogy a nevét állandóan hangoztassuk.
Ezen az újkenyéri ünnepen is rá kell néznünk, nem pedig a hiányainkra, nem a csalódásainkra, és még csak nem is a szorongásainkra. Mindig aktuális az ő eljövetele. A küzdelmeink, a próbatételeink között különösen. És ő el is jön, hiszen megígérte nekünk, eljön az ige által, és eljön a Szentlélek által. Most ez a frissen aratott búza és a belőle készült kenyér is fordítsa csak figyelmünket őfelé! Egyáltalán nézünk mi eleget fölfelé? Hívjuk mi elég buzgósággal őt az asztalunkhoz, a családunkba, a magánügyeink meg az országunk ügyei közé? Vagy csak lefelé nézünk, mindig az emberi dolgainkra, a bajokra és a gondokra, meg a sóvárgásokra, kinek mivel van teli a szíve – sosem emelve föl tekintetünket úgy igazán őrá, hogy elfeledkezzünk végre magunkról egy kicsit?
Jó dolog adni, éspedig sokkal jobb, mint kapni – igen, ezt hallottuk ma. – adjunk ezért hálát mi is Annak, aki érdemli, mert minden gazdagságát velünk közli! (501. dics. 1.v.) Vegyük csak számba ajándékait, és mindjárt nem akarunk majd mindig csak szerezni és mindig csak magunknak megszerezni. Birtoklás helyett lenni tudunk majd, amint csak ővele, a Vagyok-kal megtöltekezünk. Emeljük hát fel a fejünket, álljunk felemelt fővel, hívjuk és várjuk őt onnan felülről, ahonnét eljön hozzánk a felhővel, az ő nagy dicsőségében! És akkor megtelik ez az ünnep méltó tartalmával, az igazi hálaadással. Ámen.
Úrvacsoraosztás
