Ősrobbanás vagy teremtés?

Igehirdetés 2015. február 15.

Ősrobbanás vagy teremtés?

Lekció: Ján 10,11-18

Textus: I. Móz 1,1-2

„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek felett.”

Imádkozzunk!

Jóságos és emberszerető Istenünk, köszönjük az emberlét csodáját, hogy hullámhegyek és hullámvölgyek között is mindig ott lehet bennünk a drága hit, ami hozzád kapcsol. Egészen magányos és reménytelen a földi élet, ha a semmiből jön, és a semmibe távozik innen, még ha úgynevezett sikerek kísérnék is utunk állomásait. Amint azonban atyai szeretetedre gondolunk, amivel irgalmasan végiggondoltad sorsunkat, mindjárt megvigasztalódik a lelkünk, és képesek vagyunk túlnézni saját érzéseinken és kicsinyes, vagy éppen megalapozott aggódásainkon. Meglátjuk teremtett világod szépségét és annak ezer csodáját, a másik embert, aki pont úgy küzd, mint magunk is, és meglátjuk a feladatot, amit éppen nekünk szántál. Adj most igaz áhítatot, hogy kizökkenhessünk a köznapok kényszerű terheiből Isten gyermekeinek szabadságára és a szent nap felszabadult örömére. Közöld velünk igédet és Szentlelkedet, és engedd, hogy valóban szépen tündököljön bennünk az evangélium. Ámen.

Igehirdetés

Amikor a jó pásztorról szóló igéket halljuk, mindig eltölti a szívünket a jó érzés: Jézus nagyon szeret bennünket. Olyan többlet ez a mindennapok harcai között, mint az este, elalvás előtt félő kisgyereknek az, ha szülője leül ágya mellé és megsimogatja a fejét. Erre a simogatásra mindnyájunknak szüksége van, felnőttként is, sőt, akkor még inkább – ezért most arra figyeljünk, hogyan és mi módon kapjuk meg az Úrtól ezt a simogatást az evangélium által.

Először is jó kimondani, hogy a világkorszak, amiben élünk, nem nagyon simogat bennünket. Vannak ugyan nagyszerű gépeink és kényelmi berendezéseink, soha nem látott módon fejlett a távközlés, gyors a közlekedés, legalábbis az öszvérháthoz képest, ha mondjuk, a HÉV-re gondolunk, de éppen a legfontosabb emberi, lelki ügyeinkben cseppet sem vagyunk elkényeztetve. Mindenki magánosan küzdi az életét, harcolja hitbeli harcát és a világ ezekkel a belső kérdésekkel egyáltalán nem is foglalkozik. Vagy ha mégis, akkor a korszellemből fakadóan jó sok negatívummal találjuk szembe magunkat. Az elmúlt héten magyarázták például a tévé egyik csatornáján, hogy milyen nagyszerű az ősrobbanás elmélete a világ keletkezéséről, mert így most már egészen biztosak lehetünk abban, hogy Isten nincsen, aki teremtett volna, hiszen tér és idő sem volt az ősrobbanás előtt, amiben ő létezhetett volna – úgyhogy ott a semmi volt, nem más. Noha elég nyilvánvaló, hogy semmiből nem lesz semmi, de elgondolkodtam, ugyan miért fontos tudományos látszatát kelteni a hitetlenségnek. Arra jutottam, hogy akik maguk Isten-telenül élnek, azok azt szeretnék, bárcsak ő ne is lenne, mert akkor igazolva lennének különböző dolgaik, és legalább megpróbálják elvenni az emberektől azt a nagyon kevés kis hitet is, ami még maradt volna az iszonyatos 20. század után. Az evangélium – hála Istennek – éppen az ellenkezőjét teszi: elénk rajzolja Jézust, akiben ugyanaz a végtelen nagy pozitív szeretet jelent meg számunkra emberi alakban, amely a világot is teremtette – ezért hallunk ma is a jó pásztorról, aki nem csak ideig-óráig vigyáz a nyájra, mint a béres, hanem életét is adja a juhokért. Ez valóban maga a megrendítően erős szeretet.

De nézzük csak meg, mit is vesztünk, mi emberek, amikor engedjük, hogy kikapcsolják az életünkből ezt a végtelen nagy, pozitív, teremtő szeretetet? Mi hiányzik akkor, ha éppen Isten szeretete hiányzik az életünkből? Először is elveszítjük a saját létezésünk isteni rendeltetését, azt a méltóságot, amivel bennünket örök Atya eredetileg felruházott. Ha őt eltagadjuk, vagy csak elfelejtjük is, mert sokan vannak ám, akik nem Isten-tagadók, ó nem, de a valóságban Isten-felejtők – nos, akkor az ember helyén marad egy gép, ha mindjárt egy egészen jól fejlett gép is, vagy egészen közönségesen egy állat, legfeljebb egy olyan állat, amelyik tud magának még autókat és komputereket is gyártani. Ezt egy régi bölcs úgy mondta, hogy az Istenére nem figyelő ember elkényelmesedik, elnehezedik, aztán elveszti a tollait és végül lehull a földre. (Empedoklész) Elég sok ilyen, immár csupán a földön közlekedni tudó emberrel találkozni, akinek nincsenek szárnyaló gondolatai, csak megélhetése, nincsenek reményei és nincsen hite, hanem már csak arra vonatkozó trükkjei, miként tud minél kisebb erőfeszítéssel még jobban gyarapodni.

De elveszíti az ember nem csak a rangját, hanem magát a megértést is, éspedig kifejezetten intellektuális értelemben, amint hátat fordít az örök, teremtő szeretetnek. Megérteni ugyanis azt jelenti, hogy valamit egy magánál nagyobb értelmezési keretben elhelyezek, vagyis a helyét egy jelentősebb összefüggésben megtalálom. Ezt az igazságot mondta ki egy német filozófus, Leibniz, amikor megállapította, hogy a természet dolgait nem lehet magából a természetből megmagyarázni, mert az olyan lenne, mintha Münchausen báró a saját üstökénél fogva emelné ki magát a mocsárból – ráadásul mi, emberek nem is tudunk közvetlenül találkozni a természet dolgaival, csak a saját emberi szavaink és fogalmaink révén. Minden világ-értelmezés és magyarázat ezért csupán emberi értelmezés és emberi magyarázat, amit azonban nem szabad összetéveszteni magával a dologgal, annak valódi természetével, amit magyarázni próbálunk.

Végül pedig elveszítjük nem csak rangunkat, nem csak a megértést, de Isten teremtő szeretetének hátat fordítva erkölcsi korlátainkat is, és hogy ez mit jelent, ma nem kell nagyon magyarázni – hiszen reggeltől estig ezt látjuk magunk körül. Az ember gátlástanná válik a vágyaiban, feljogosítva érzi magát a gyűlölködésre, és fel van dúlva, amikor a kötelességeire emlékeztetik, vagy valamit elveszít, amit addig a magáénak gondolt.

Hát ezért nem mindegy, hogy viszünk-e ma haza valamit a jó pásztor szeretetéből. Megállít-e bennünket, megdöbbent-e minket ismét, hogy ő életét adja a juhokért?

Mert ha igen, akkor az első dolog, amivel ez a nagy szeretet megajándékoz minket, a rangunk helyreállítása. Fontos vagyok annak, aki mindeneket a kezében tart! Nem a semmiből jövök, hanem az ő végtelen szeretetéből lettem emberré, és ez a nagy, pozitív teremtő erő azt akarja, hogy az én életem teljes és hiánytalan legyen. Ő nem leli kedvét sem a vergődésben, sem a kilátástalan ürességben. Ha valamit elvesz tőlem, pontosan tudja, mit akar azzal adni. A mi emberi létezésünk igazi, nagy rangja abban áll, hogy nem csak tudunk Istenről, de hozzá is tartozunk, övéi is vagyunk, hiszen ő a Teremtő, mi pedig az ő teremtményei vagyunk. Ha pedig ez így van, akkor nem adhatja az ember búnak a fejét még akkor sem, ha megvolna rá éppen a jó oka – mert az élete alapjai rendben vannak.

Ahol Isten szeretete lehet minden dolgok alapja, ott jöhetnek aztán nehéz idők, betegség, jöhet csalódás vagy kudarc – mégsem rendül meg az élet tragikusan. Ahol viszont már régen a semmi került Isten helyébe, ott nem csoda, hogy ilyen időkben összedől a ház, és lelki értelemben még a normális életküzdelmek is mindent romba döntő földrengésnek bizonyulnak. Akinek rangja van, éspedig nem kevesebb, mint az, hogy ő az Örökkévaló teremtménye, ahogy a Szentírás fogalmazza, Isten gyermeke, ezért őhozzá tartozik – az minduntalan megtapasztalja, hogy fontos annak a nagy szeretetnek. Nem hagyta magára, most is szólongatja, és szeretné életét üdvösséges, teljes életnek látni.

Ennek egyik legfontosabb eszköze a megértés. Abban vagyunk igazán emberek, abban váltjuk aprópénzre az istengyermeki rangunkat leginkább, hogy elkezdjük megérteni a dolgokat. Mostanában olvastuk a Példabeszédek könyvét, amely nem győzte ostorozni az ostobaságot, mint bűnt, és joggal, mert ha mi valóban Isten teremtményei vagyunk, akkor illene néha egy kis szellemi erőfeszítést tenni. Olvasni, még többet olvasni, gondolkodni, és ha kell, leírni a gondolatainkat is, hogy szembesüljünk velük – egyszóval azon lenni, hogy nem csak mi magunk, hanem az élet dolgai is mind-mind a helyükre kerülhessenek. Magát a végső, nagy összefüggéseket is, de a saját, egyéni életünket is a megértés, a tanulás viszi előbbre. Tanulni néha fájdalmas, mert kevesebb lesz egy illúzióval, de érlelődött általa az életünk. Az univerzum felől csodálkozhatunk, milyen roppant nagy és még a gondolatainkkal sem tudunk a végére járni, de a megértést mégis az jelenti, hogy elhelyezzük ezt a hatalmas univerzumot is a Kimondhatatlan Nevű még nagyobb jóságában. Ez pedig mindig újra a saját helyünk felőli megértést is jelenti. Ha valóban Isten nagy és jó szándékú szeretete minden dolgok alapja, akkor az minket a helyünkön akar látni, és abban segít, hogy szeressük és megbecsüljük a helyünket.

Végül pedig a jó pásztorban megjelenő nagy szeretet képessé akar tenni minket a változtatásra. Ez ritkábban külső helyváltoztatás, amikor másik munkahelyet kell keresni, vagy lakóhelyet változtatni, aminek akár egészségi vagy más alapjai is lehetnek. Sokkal gyakrabban belső, alapállásbeli változásra van szükség, vagyis arra, hogy másként viszonyuljunk életünk egy darabjához, mint eddig. Valaki ezt tréfásan így fogalmazta: mindenkivel kapcsolatban az a nagy kérdés, mennyire van odakozmálva. Sok igazság rejlik ebben. Tunyaságból, az előbb már emlegetett elnehezülésből, kihullatja az ember a tollait és aztán leesik a földre. De kár, ha így lesz! Mindig készen kell állnia az embernek a változtatásra. Néha ez valóban teljes hátraarcot jelent, és a Biblia sokat beszél róla. Megtérésnek, megfordulásnak nevezi, mint ahogyan a Jordán folyóban visszafordulnak, éspedig életüket mentve, a halak, amint a Holt tenger sós vizéhez érnek. Mintha azt mondanák, ha erre megyek tovább, belepusztulok – és hány ember pusztul bele ténylegesen lelkileg, sőt testileg is abba, hogy nem tud, vagy nem is akar megfordulni.

Aki azonban hajlandó erre, és ez az, amit valóban senki más meg nem tehet helyettünk, az megtapasztalja, hogy a Jézus módján neki is lesz hatalma letenni a kincseit, amit előzőleg életnek gondolt, és újra felvenni azt, de immár mint valóban értékes, maradandó és örök életet.

Onnan indultunk ma, nem hisszük, hogy a semmi lenne minden dolgok alapja. A tapasztalat szerint a semmi nem szokott felrobbanni, hogy valami legyen belőle. És még egyszer és utoljára: semmiből nem lesz semmi. „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek felett.” Igen, egy nagy, pozitív, teremtő szeretet akarta, hogy legyen ez a világ, inkább, mintsem a semmi. És ez a nagy szeretet ma azt is mondta: Én vagyok a jó pásztor, aki életét adja a juhokért. Erősödjünk meg az ő szeretetében, hogy visszaadhassa rangunkat, hogy megtanítson minket felfogni, tanulni, megérteni – és mindezek révén megtanítson életünket megváltoztatni, olyan életre, amit már ő maga is életnek tekinthet. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy te ismersz bennünket, és úgy szeretsz, amint vagyunk. Áldunk téged teremtő jóságodért, a létezés csodájáért. Taníts minket megbecsülni a nekünk adott időt, hogy méltó tartalommal tölthessük meg a lehetőségeket, amikkel olyan gazdagon megáldottál bennünket. Imádkozunk a betegségben remény és reménytelenség közt küzdőkért, az őket gondozók türelméért és jóságáért. Imádkozunk a konfirmáció előtt álló ifjakért és szüleikért, és együtt állhassanak meg szent színed előtt lélekben és igazságban. Vezess minket a most következő hét napjain, hogy előre lépve jobban értsük életünket, és kezeidből fogadhassuk a jót is, és a próbát is. Ámen.

 

 

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.