Óvjad szívedet!

Igehirdetés 2007. május 13.

Óvjad szívedet!

Lekció: Példabeszédek 15,1-21
Textus: Példabeszédek 4,23

„Minden féltett dolognál jobban óvjad szívedet, mert onnan indul ki az élet!”

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük neked ezt a gyönyörű májusi napsütést és a virágok illatát. Köszönjük a csendes pillanatokat, amikor valamit megértünk az élet dolgaiból. Ritka és fontos ajándék az ilyen perc, jól tudjuk, amit mindig Szentlelked hat át, és ajándékban világít meg számunkra összefüggést, nyit ki távlatot. Hadd kérjünk most ilyen perceket tőled. A mi erőink nem elegendők felfogni és érteni az élet mélységeit, még a saját lényünk titkait sem, de te kegyelmes vagy hozzánk és ezért szeretnénk most egész szívünkkel, egész lelkünkkel és minden erőnkkel rád figyelni. Tudjuk, hogy mi is fontosak vagyunk neked, tudjuk, hogy gondot viselsz rólunk kezdetektől mindvégig és meghallgatod az igaznak buzgóságos könyörgését. Cselekedj most igéddel és Szentlelkeddel mindnyájunk épülésére, Megváltó Jézusunkért kérünk! Ámen.

Igehirdetés

Aki Bibliaolvasó Kalauzunk szerint naponként olvassa az igét, az tudja, hogy minden napra egy ószövetségi és egy újszövetségi szakasz van benne számunkra kijelölve, és ezt követve három év alatt végigolvashatjuk az egész Szentírást. Vasárnapokon még egy zsoltárt is kapunk, ami így még gazdagabbá teszi az ige lelki kenyerét. Mai vasárnapunkra azonban kivételesen nem egy zsoltár a többlet, hanem a Példabeszédek egy fejezete, és ebből hallottunk az előbb a hosszabb felolvasásban is – de ugyanebből a bibliai könyvből való igehirdetésünk alapigéje is: „Minden féltett dolognál jobban óvjad szívedet, mert onnan indul ki az élet!”

Tudjuk, hogy több témát is érint ez a korabeli bölcseleti írás, a Példabeszédek könyve, azon belül pedig maguk a felolvasott részek is, de ezek a témák, hallottuk, mintegy refrénszerűen visszatérve ismétlődnek, így, ha akarnánk se tudnánk megkerülni bizonyos gondolatokat. Kétsoros velős-mondások ezek, ez az irodalmi formája a szövegnek, amikben az egyik sor mondanivalója mindig kiegészíti és továbbfejleszti a másik sort, így adva szép gondolatritmust ennek a két és félezer éves bölcseleti írásnak. Hallottuk, hogy megpendíti igénk az emberi beszéd, a kimondott szavak dolgát – és erről azt mondja, hogy lehet higgadt és okos a beszédünk, de lehet bántó, sőt szívet összetörő is. Aztán szembeállítja az okos és a bolond embert, ez a következő nagy téma – ahol nem annyira az intellektuális képességről, mint inkább a lelki alapállásról van szó. Végül pedig beszél az emberi szívről, amely mindenkor tudásra törekszik, mondja, és igazából mindig „az Úr előtt” van, az ő számára nyilvánvaló a szív tartalma, ha mi magunk esetleg nem is mindig tudunk eligazodni a saját szívünk rejtelmein.

Induljunk ki ebből a témából a három közül, mert az ige a szívet úgy jelöli meg, mint az élet kiindulásának helyét, ezért a szívünkre, azt mondja, jól tesszük, ha vigyázunk. „Minden féltett dolognál jobban óvjad szívedet, mert onnan indul ki az élet!” Ez a mondat biológiai értelemben is igaz, és bizonyos kutatások szerint azért jobbkezes a legtöbb ember, mert ősidőktől ezzel a kezünkkel védjük az egyébként bal oldalt lévő szívünket. Állítólag a legtöbb ember éjszaka akaratlanul jobb kezét a szíve tájékán tartva alszik, hogy vigyázzon az ott dobogó életközpontra. De itt ennél többről van szó, amikor az ige azt mondja, vigyázzunk szívünkre: mert a szívről mint lelki valóságról beszél, olyan „helyről” ahonnan erkölcsi értelemben kiindul az élet.

Mit jelent hát óvni a szívünket? Minden bizonnyal először is azt, hogy tartsuk tisztán, amint egy forráshoz az méltó. Ahogyan nem szép dolog, ha az erdőben a forrás környéke szemetes, ha eldobott hulladékok tarkítják, úgy az ember szívét is tudatosan kell tisztán tartani. A mi szívünkben nem műanyag zacskók és fémdobozok lehetnek a szennyező dolgok, hanem gondolatok és érzések. Vannak olyan gondolatok és vannak olyan érzések, amiket nagyon is érdemes a szívünkből kitakarítani. Ilyen talán az unalom, amit egyes 20. századi filozófusok egyenesen modern életünk legfontosabb mozgató rugójának tartanak, de biztosan ide tartozik minden befülledt, poshadt levegő, amit ki kellene onnan szellőztetni, aztán az önmagunk körül járás, a gyógyulni nem akarás, a régi sebek gondos, mindig újból való felszaggatása és életben tartása is. Egészen biztos, hogy a keserűséget és a rosszkedvet például egyáltalán nem tanácsos hagyni felnőni magunkban, mert abból minden lesz, csak tiszta és egészséges szív nem. Nyilván bizonyos kívánságok sem jó, ha megfogannak, mert bűnt szülhetnek, és a bűn teljességre jutva halált nemz. Nem véletlenül gondoskodott Isten a Tízparancsolatban arról, hogy nem csupán magukat a cselekedeteinket, hanem a vágyainkat is ellenőrzés alatt kell tartanunk, ha nem akarunk Istentől elszakadni.
De ezek a dolgok így még csak arra jók, hogy az ártó erőket távol tartsák tőlünk, és a szívünk „óvása”, megvédése szempontjából valóban fontosak is, csakhogy önmagukban nem elegendők. Hiába tartana valaki mondjuk olyan vérebeket, amelyek a háziakon kívül senkit az udvarba belépni nem engednének, ebből csak az lenne, hogy megvédenék ugyan a házat, de soha egy ünnepet vagy összejövetelt ott nem lehetne tartani. Nekünk sem vérebeket ajánlgat az ige a szívünk védelmére, hanem ennél sokkal jobbat: az igét. A szívünket igazán megvédeni azt jelenti, hogy egyre érzékenyebbé és egyre fogékonyabbá leszünk arra, amit Isten mond nekünk. Ő adja nekünk igéjében a lehúzó erőkkel szemben a tartást, a fertőzésekkel szemben pedig, mert lelki egészségünkben is vannak kórokozók, az ellenanyagokat.
Ige nélkül az ember egyszerűen nem tudja megóvni a szívét. Erőt vesznek rajta elbizakodottságok, vagy éppen önértékelési bajok, a kisebbrendűségi érzések. Ige nélkül az ember védtelen a kényszeres gondolatok ellen, bizonyos téves képzetektől egyszerűen nem tud szabadulni. Nem ő uralkodik a gondolatain és az érzésein, hanem azok uralkodnak rajta. Ez aztán lehet bármilyen ismeretlen forrásból eredő hamis tanítás is, ami félrevezeti és végül lehúzza az embert, ige nélkül nem tudunk szabadulni tőle. A szívünk óvása annyi, mint Isten szavára készen tartani azt, mert egyedül Isten szava, az ige méltó arra, hogy betöltse az emberi szívet. Ha befogadjuk, akkor az a „Lélek kardjává” lesz számunkra, ami megvéd minket minden lelki csatánkban. Hadakozik helyettünk, szól és cselekszik. Hoz belénk valami olyan újat, ami bennünk nem tud magától megteremni: Isten életét és erejét.
De van itt egy másik nagy téma is: okosság és bolondság. Ezt a két dolgot, így szembeállítva egymással, nem intellektuális képesség vagy a tudás mennyisége felől érti a Biblia. Egészen más ennek a dolognak a mércéje. Amikor okosságról és bolondságról szól az ige, akkor nem csak azt mondja ezzel, hogy használd az értelmedet, ember, azért kaptál tíz milliárd agysejtet. Ezt is mondja, kétségtelen, de ennél valami sokkal fontosabbat is. Azt mondja, hogy az ember részéről az okosság nem az okos helyezkedésben áll, ahogyan azt ma leggyakrabban érteni szokás, hanem főleg és mindenek előtt a dorgáláshoz, a feddéshez való viszonyunkban. Abban, hogy valaki megérti-e Isten dorgálását, akár az életünk eseményeiben közli azt velünk, akár pedig igéjében. Felfogja-e ezt és átalakítja-e azért az életét. Általában senki nem szereti, ha megdorgálják, ezt tudjuk magunkról. Rosszul esik az ilyesmi és leggyakrabban elutasítjuk vagy néha még ellen is támadunk. Emberekkel szemben mindenesetre elég gyakori az ilyesmi, de azt látjuk, hogy akadnak bőven, akik még Isten iránt is ezt a magatartásformát veszik fel.
Az okosság a Példabeszédek szerint a dorgálás elfogadása. Az, hogy valaki tanul a kudarcaiból, felfogja az érthetetlen intéseket is, útjelző táblákat lát élete eseményeiben, amiknek üzenete van, és mindenek felett nyitva van a szíve az igében megszólaló feddésre és dorgálásra. Nem utasítja el ezeket, nem sértődik meg, nem vonul vissza, hanem tanul ezekből. Ez az okosság. A bolondság pedig pontosan ennek a hiánya, amikor valaki okos a maga szemei előtt, és nem tud és nem is akar tanulni, nem képes elfogadni a dorgálást. Az okos elfogadja a dorgálást, olvastuk az előbb az igében. És „rosszul esik az intés annak, aki letért az ösvényről, pedig meghal az, aki gyűlöli a dorgálást.” Amikor az ember megérti, hogy érte van az a dorgálás, nem pedig ellenére, akkortól már könnyű elfogadnia azt. De addig, amíg személyes sérelemnek tekinti és ezért, mintegy hiúságból vagy gőgből elutasítja, addig nem az élet útján jár az ember.
Végül még az utolsó nagy téma, a beszéd, ami, halljuk, olyan sokféle lehet. Lehet higgadt és értelmes, de lehet bántó, sőt, sajnos szívet összetörő is. „A bölcs szívű értelmesen beszél, és ajkával is gyarapítja a tudást. Lépes méz a kedves beszéd: édes a léleknek és gyógyulás a testnek .” (16,24). Mennyi lehetőségünk van a szavakkal!
Egy biztos: aszerint, mi lakik a szívünkben, változik a beszédünk. Ha a szívünkben békesség és szeretet van, akkor kedves a beszédünk, olyan, mint a lépes méz, ami édes a léleknek és gyógyulás a testnek. Sajnos, amikor békétlen a szív, akkor jönnek a másokat sebző kitételek, a bántás és a vád, az elmarasztalás, ami aztán rendszerint még nagyobb ellenhatást szokott kiváltani, és ezért olyan a világunk, amilyen. Mivel hát kevés a békés szívű, türelmes és belül jó ember, így hát kevés a jó szó és a támogató, kedves beszéd is. Pedig ez sokkal fontosabb az embernek, mint látszik rajtunk. Amikor valaki jól szól hozzánk, akkor azt sokáig megjegyezzük. „Kell a jó szó nagyon” – ahogy ezt valaki fogalmazta., de a bántó beszéd is megmarad bennünk sokáig.
Bizony, tényleg kell hát a jó szó. Emberi cselekvéseink több, mint kilencven százaléka szóban történik. Beszélünk, telefonálunk, elektronikus és egyéb leveleket írunk, és mind ez valójában cselekvés. Azt is mondhatjuk, életünk súlypontja immár emberi közléseinkben, azok tartalmában és minőségében van. Mindnyájan igyekszünk a munkánkban az eredményekre, hajtunk és törekszünk, el akarjuk érni a céljainkat és közben tudatlanul elmegyünk az emberi dolgok mellett. Semmibe vesszük egymás érzékenységét, lebecsüljük a jó szó fontosságát, nem hiszünk a támogató közlések erejében. Ezért van annyi rosszkedvű és depressziós ember. Pedig lehetne „lépes méz is a kedves beszédünk”, ami „édes a léleknek és gyógyulás a testnek.”
Az ember szíve, ahonnan kiindul az élet, így válik valóban életünk centrumává. Vigyázzunk hát rá, óvjuk ezt a szívet, mert valóban innen indul ki életünkben minden, ami lényegi. Itt dől el, hogy okosak vagy bolondok leszünk-e, elfogadjuk-e a dorgálást, ami éri életünket vagy elutasítjuk azt. Itt dől el, hogy milyen lesz a beszédünk, másokat sebző, vagy éltető és támogató. Segítsen minket Isten „óvni a szívünket”, hogy az tényleg az övé lehessen. Mert akkor az ő szolgái leszünk, és vígan áldhatjuk őt a zsoltárverssel:
„Úrnak szolgái mindnyájan, áldjátok az Urat vígan, kik az ő házában éjjel Vigyázván vagytok hűséggel!” (134. Zsolt.1.vers) Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, légy áldott, hogy nem csak tőlünk várod, hogy vigyázzunk szívünkre, életünk legnagyobb kincsére, a döntések színhelyére, hanem te is vigyázol szívünkre. Ezért adod az anyaszentegyházat, a gyülekezet közösségét és ezért adod az olvasott és a hirdetett igét is. Légy áldott, hogy most is együtt lehettünk szent templomodban. Segíts minket, hogy ne a bolondok, hanem az okosok közé tartozhassunk, és felfogjuk, befogadjuk és megteremjük, amit te mondasz nekünk. Megköszönjük gyülekezetünk egyik előző lelkipásztorát, aki tizennyolc éven át szolgált ezen a helyen, és tegnap vettünk tőle búcsút. Vigasztald özvegyét, családjának tagjait és mindenkit, aki szeretettel emlékezik őrá. Kérünk, adj jó szavakat a te népednek, hogy erősíthessük és vigasztalhassuk egymást minden időben. Áldd meg egyházunk igehirdetői és más szolgálatait, ezen a vasárnapon a Telefon-lelkigondozás szolgálatáért imádkozunk. Adj erőt és bölcsességet az ügyelőknek, bátorságot és őszinteséget a hívóknak, nekünk pedig mindnyájunknak vezetést a most következő hét napjain. Ámen.

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.