Igehirdetés 2008. augusztus 3. Németh Ildikó
Pál szenvedéseivel dicsekszik
Lekció: II.Kor. 11:17-18, 21-27.
Textus: II.Kor. 11:21-23.
„…ha valaki merész valamiben, esztelenül szólok, merész vagyok én is. Héberek ők? Én is. Izráeliták? Én is. Ábrahám utódai? Én is. Krisztus szolgái? Esztelenül szólok: én még inkább, hiszen többet fáradoztam, többször börtönöztek be, igen sok verést szenvedtem el, sokszor forogtam halálos veszedelemben.”
Imádkozzunk!
„Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Isten, igazságosak és igazak a te utaid, népek királya: ki ne félne téged Urunk, és ki ne dicsőítené a te nevedet, hiszen egyedül te vagy szent.” Köszönjük Urunk, hogy mi is a téged dicsőítők közt lehetünk, hogy ma is eljöhettünk templomodba, és te mára is üzenetet készítettél számunkra. Köszönjük, hogy sosem szűnsz meg tanítani minket, és kérjük is Szent Lelkedet, hogy az ő ereje által, és Krisztus kegyelméből, valóban értsük szavaid. Ámen.
Igehirdetés
Református Bibliaolvasó Kalauz szerinti, mai napra rendelt igénkben Pál apostol dicsekszik. Be is vallja, hogy ahogyan ő most beszél, az nem „az Úr szerint van”, hanem „a test szerint”, hiszen nem az Úr mondatja vele ezeket a szavakat, de annak reményében cselekszik mégis így, hogy hátha a korinthusiak ezt a stílust értik.
Pál ellenfelei ugyanis dicsekszenek, gőgösek és a korinthusiak figyelnek rájuk, csodálják őket. Mivel azonban Pál „Isten féltő szeretetével félti” őket, mindent megpróbál, csakhogy megértsék, miért nem helyes az út, amelyet ezek az emberek mutattak nekik.
Nem tudjuk biztosan, hogy kik voltak ezek a hitetők, akik a korinthusi gyülekezetet felbolygatták, de a legvalószínűbb az, hogy Pál jeruzsálemi ellenfelei, mégpedig olyan zsidókeresztyének, akik származásukkal, erényeikkel és tiszta életükkel dicsekedtek. Héberek ők? – kérdi Pál – Én is. A héber kifejezés a palesztinai születésű, vagy közvetlenül onnan elszármazott zsidók megjelölése volt. „Izraeliták? Én is.” – folytatja Pál. Az izraelita megnevezés a zsidó vallás liturgikus nyelvében volt használatos kifejezés, és Isten népét jelentette. „Ábrahám utódai? Én is.” Az Ábrahám utóda, magva kifejezés pedig arra utal, hogy ők az üdvtörténet kiemelt népe.
Pál apostol azt mondja tehát, hogy ezek mind róla is elmondhatók, ő mégsem kíván ezekkel kérkedni, mivel keresztyénként, Krisztus követőként nem is lehet. A Filippibe írott levelében azt írja: „Ha másvalaki úgy gondolja, hogy testben bizakodhat, én még inkább. Nyolcadik napon metéltek körül, Izráel népéből, Benjámin törzséből származom, héber a héberek közül, törvény szempontjából farizeus… Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért… Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.” Pál zsidókeresztyén ellenfelei nem tudták ilyen üres kézzel követni Krisztust, mint ahogyan Pál. Görcsösen ragaszkodtak felmenőik hűségének érdemeihez, önmegtartóztatásaik és erényeik lajstromához.
Mi sem járunk addig jó úton Testvéreim, amíg nem tudunk egyedül hit által és egyedül Krisztus kegyelmét elfogadva élni, hanem saját nyomorult dicsőségünkbe próbálunk kapaszkodni. Azok az érdemek ugyanis, amiket mi tudunk felmutatni, Krisztus kereszthalálának érdeme mellett nevetségesek, és semmit nem érnek, mint érdemek. Sőt, kárunkra vannak, mert amíg ezeket szorongatjuk és őrizzük, nem tudjuk kinyújtani a kezünket őérte, az ő kegyelméért és bűnbocsánatáért.
De hadd meséljek el ennek a jobb megértése érdekében egy történetet:
Egy rendőr zajt hallott egy szemetes konténerből. Talán macska, gondolta, és el akarta zavarni. De a konténerben egy utcagyerek volt, aki mikor meglátta a rendőrt, kétségbeesetten csak azt kiabálta: nem adom oda, ez az enyém! Valamit görcsösen szorongatott a kezében. A rendőr bevitte a gyermeket egy apácák által vezette gyermekotthonba, ahol az ilyen hajléktalan gyermekeknek viselték gondját. Megfürösztötték, felöltöztették, és ő még mindig ezt ismételgette: ez az enyém, nem adom oda! Úgy kellett erőszakkal kinyitni kicsi tenyerét: egy piszkos kenyérhéj volt a kezében. A gyermek a gazdagon terített asztal mellett is a szemétből kiszedett kenyérhéjhoz ragaszkodott.
Ilyenek vagyunk mi is, amikor Krisztus keresztje mellett, saját érdemeinkbe próbálunk kapaszkodni. Igaz ugyanis, hogy Krisztus követője természetes módon tisztán és feddhetetlenül igyekszik élni, de életvitelére, tiszta múltjára sosem tekinthet úgy, mint amivel kiérdemelhetne bármit is.
A tékozló fiú története jut eszembe, mégpedig a nagyobbik testvér, aki hűségesen dolgozott édesapja gazdaságában. Ez a fiú azonban nem pusztán szeretetből és hálából szolgált, nem tudott egyszerűen csak apjának, saját életének és helyének örülni, hanem egyfolytában méricskélte, ki mit tesz le az asztalra. Amikor tékozló életet élő testvére hazatért az atyai házhoz, bűnvallást tett, megalázta magát apja előtt s arra kérte, hadd lehessen béresei közül egy, a nagyobbik testvér feldühödött azon, hogy apja megbocsátott tékozló fiának.
Pedig Krisztus keresztje mellett porba hull minden más érdemszerző tett, minden, a többi ember, és maga Isten csodálatát is kivívni akaró jócselekedet. Krisztust követni, szolgálni, tetteinket és beszédünket tisztán tartani hálából szoktuk, ezekkel sohasem elérni akarunk valamit Istennél. Az ugyanis, aki oda tudott már állni üres kézzel Isten elé – megvallva bűneit és elfogadva az ő ingyen kegyelmét – hálából áldozza életét Isten szolgálatára. Kétféle szolgálat áll itt egymással szemben tehát: az egyik egy olyan emberéhez hasonlítható, aki elment egy nagy király mellé szolgálni, hogy kivívja annak tiszteletét, és sok pénzt keressen hátralevő életére; a másik pedig egy olyan emberéhez, akit a halál torkából mentett meg valaki, és ő ezért élete végéig szolgálja jótevőjét ingyen és hálából.
De mivel dicsekszik akkor Pál? Azt mondja, senki ne kérkedjen magával a Krisztus keresztje mellett, és ő mégis dicsekszik? Abban az időben, amikor Pál ezt a levelet írta, egy dologban egészen biztosan hasonlítottak az emberek a ma emberére, mégpedig abban, hogy mindig annak hittek, aki hangosabb volt, aki jobban dicsérte, jobban „reklámozta” magát. Ezért tanítja Pál a korinthusiakat arra, hogy ha már egyszer meg kell védenünk magunkat, vagyis mai szavakkal élve „el kell adnunk magunkat”, mi keresztyének nem dicsekedhetünk mással, csak Krisztussal, mégpedig a Krisztus követésével járó szenvedéseinkkel.
Pál itt nem olyan szenvedésekről ír, mint a betegségek, vagy a természeti katasztrófák. Olyan szenvedésekről beszél, amiket hitéért, hitének megvallásáért, Krisztus Igéjének hirdetéséért szenvedett el. De mégiscsak szenvedések ezek. Mi ezt nem szeretnénk! – szisszenünk fel szinte mindnyájan. Mi jobban szeretjük a békességet, a nyugalmat. A mai világban mi sokkal inkább kerülni próbáljuk a szenvedést, mintsem tudatosan elébe menjünk annak. Ha betegek vagyunk, megkeressük a legjobb orvosakat, és fájdalomcsillapító gyógyszereket. Vagy például: egyéniségünkről és álmainkról is lemondunk inkább, csakhogy ne kelljen a többség akaratával és nem tetszésével szembe néznünk. Mi nem feltétlenül szeretnénk hitünkért, hitünknek megvallásáért sem szenvedni.
Pedig be kell lássuk, hogy nem mindig egyszerű követni azt a Krisztust, aki bárhol és bárkinek a jelenlétében vallást tesz hitéről, aki ha kell, felborítja a kufárok polcait a templomnál, és arra kér például minket, hogy adjuk oda magunkat testvéreinkért.
Mai igénk arra kér bennünket, hogy Krisztusért mégis vállaljuk fel a szenvedéseket. Hiszen „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti, vagy romlásba viszi? Mert aki szégyell engem és az én beszédeimet, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön a maga, az Atya és a szent angyalok dicsőségében” – mondja Jézus a Lukács evangéliumában.
Vállalnunk kell a nyugalom helyett a harcot, a csend helyett a vihart. Kálvint például Isten valósággal kiszakította abból a hőn óhajtott nyugalomból, melyet megálmodott magának. Ezt írta ugyanis, amikor 1536-ban Genfbe érkezett és Farel arra kérte őt, hogy vegye ott kezébe az evangélium ügyét: „Én, aki természetemnél fogva félénk voltam és mindig egy nyugodt és csendes életről álmodtam, és kerestem azt az utat, amelyen visszahúzódhattam volna a magam nyugalmába, pontosan ezt nem adta meg nekem Isten. Homlokegyenest más útra terelt engem, hogy soha többé ne legyen nyugalmam.”
Adja Isten Testvéreim, hogy kezeinket megüresítve, egyedül a Krisztus keresztjébe kapaszkodva, és őérte a szenvedéseket is vállalva tudjunk járni a nekünk szabott úton. Ehhez kérjük az erőt Őtőle, aki örömeinkben, harcainkban és szenvedéseinkben is velünk van. Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Istenünk igéd üzenetét, hogy most is megerősítettél bennünket abban, a te kereszthalálod mindenre elég. Megerősítettél minket, hogy nincs az a bűn, amelyet, ha a te kereszted elé viszünk, meg ne bocsáttatna, és nincsen az a jócselekedet, amellyel érdemeket lehetne szerezni nálad. Kérünk, segíts bennünket a hétköznapokban, hogy tudjunk téged lélekben és igazságban imádni, és ne szabjuk magunkat e világ rendjéhez, amely állandóan méricskél, ki mit adott és mit kapott. Adj nekünk erőt, bölcsességet és Szentlelket ahhoz, hogy a te követésednek szenvedésekkel járó részét se utasítsuk el. Ehhez pedig adj imádkozó életet, olyat, amelyik a hétköznapokban is megtalálja, sőt áron is megveszi az alkalmakat, amikor elcsendesedhet előtted. Kérünk Urunk, most azokért is, akik nem lehetnek itt velünk a templomban, mert betegségük ágyhoz köti őket, vagy szenvedélyeik rabsága tartja őket távol. Te vigyázz a nyári pihenésüket töltőkre, és azokra, akik még ma is dolgozni kénytelenek. Imádkozunk a gyászolókért, legfőképpen azokért, akik az elmúlt héten veszítették el szerettüket, te adj nekik megnyugvást és lelki vigasztalást. De hadd kérjünk még téged ebben a szent gyülekezetben kezdődő új szolgálatom megáldásáért is, mert a te Szentlelked nélkül, minden szolgálat üres fecsegés és béna toporgás. Add, hogy szolgálatom által is a te neved dicsőíttessék! Fiad nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
