Igehirdetés 2012. október 7.
Pásztorolt nép
Lekció: Zsolt. 23,1-6
Textus: Zak. 9,15-17
„A Seregek Ura oltalmazza népét, győznek és taposnak a parittyaköveken. Úgy zúgnak, mintha bort ittak volna, megtelnek, mint az áldozati kehely, mint az oltár sarkai. Megsegíti őket Istenük, az Úr azon a napon. Pásztorolja népét, mint egy nyájat. Mint a korona drágakövei, úgy ragyognak földjén. Milyen nagy az ő jósága, milyen nagy az ő szépsége!
Bőven ad gabonát az ifjaknak, mustot a leányoknak.”
„Pásztorolja népét, mint egy nyájat!”
Imádkozzunk!
Hatalmas Istenünk, valóban nem kell annak félnie, akit te pásztorolsz, még a halál árnyékának sötét völgyében sem. Akinek te vagy a pásztora, az nem szűkölködik, mert füves legelőkhöz terelgeted, és csendes vizekhez vezeted. Lelkét is megnyugtatod és gondoskodsz róla. Szeretnénk magunk is ilyen emberek lenni. Megvalljuk azonban, hogy néha el-elbarangolunk a te közeledből, a saját útjainkra térünk, és magunk mögött hagyjuk a te oltalmazó, pásztoroló jóságodat, s ha csak utánunk nem jössz, mint a példázatbeli jó pásztor, odahagyva a többieket, leszállva értünk akár életünk szakadékaiba is, akkor sok rossznak tesszük ki magunkat. Hadd legyünk most egészen kicsik, nyájadnak legkisebbjei. Ajándékozz meg minket hozzánk illő eleséggel, tőled való, élő igével, hogy ígéreted szerint a Krisztus beszédei lakhassanak bennünk gazdagon. Ámen.
Igehirdetés
A mai technikai és tudományos felkészültség mellett elég pontos méréseket lehet már végezni arra nézve, hogy egy munkahelyen milyen a légkör, mennyire segítik ott egymást az emberek, vagy éppen kimutatható megfelelő módszerekkel akár az is, ha ott mindenki hadakozik mindenki ellen. Ugyanígy megállapítható akár egy egész ország lakosságának átlagos belső, lelki állapota is, ma már mérni tudják a bizalom mértékét, vagy az elnyűttséget, a kilátástalanságot, de bizony még az ellenséges érzület elterjedtségét is ki lehet mutatni számokkal, és aztán össze lehet hasonlítani különböző nemzetek állapotát.
A bibliai időkben nem voltak még ilyen szociometriai mérések, de a szentírók nagyon is tisztában voltak azzal, hogy egy nép lehet széthullott, vagy akár elvadult is. Hallunk erről eleget a prófétáknál pontosan felsorolt tényekkel, és hallunk arról is, hogy egy nép lehet olyan is, mint egy jól pásztorolt nyáj, ahol a király és az elöljárók hozzáértő és gondos szeretettel terelgetik a rájuk bízottakat, ezért azok békességben és egymással szolidaritásban élnek. Találunk a Szentírás lapjain híradásokat viszonylag jó királyokról, meg olyanokról is, akik kifejezetten veszedelmet hoztak népükre – de a Biblia egyik centrális mondandója éppen az, hogy a választott népnek Isten az igazi királya, és ami ugyanazt jelenti, Isten az igazi pásztora. A hívő ember ezért csakis tőle várja, ma is, az igazi jóságot, aki valóban tökéletes úr, tőle várja és tőle reméli a jobb jövendőt is, és nem emberekbe veti a maga végső bizalmát. Ettől, hogy túl sokat várjunk emberektől, kifejezetten óv is minket a Szentírás, amikor például azt olvassuk, hogy „Boldog ember, aki az Úrban veti bizodalmát, és nem fordul a kevélyekhez.” (Zsolt. 40,5) Elég nagy veszélyben van mindenki lelki értelemben, aki túlságosan emberekbe veti a reményét, mert lehetetlen, hogy ne kelljen csalódnia. Még a legbizalmasabb emberi odatartozásokban, a családban, a barátságban is rosszul járnak, akik túl sokat várnak a másiktól, mert az élet mindig kideríti, előbb vagy utóbb, hogy ő is csak egy ember, akinek megvannak a korlátai, és a maga jó és rossz tulajdonságai. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne várjuk el elöljáróinktól a lehető legmagasabb morált, ne kérjük rajtuk számon az igazságosságot és az emberséget, mert ezek a dolgok valóban mindenhol magától értetődőek, az őskultúráktól elkezdve az ó-kínai filozófián át az első keresztyének etikájáig. Csak a mi híres európai civilizációnk süllyedt oda, hogy egy Machiavelli nyilvánosak kimondta 1532-ben kiadott politikai filozófiájában, aminek címe „A fejedelem”, hogy a hatalom megtartásáért minden eszköz felhasználható, a gyilkosságtól kezdve az áruláson át bármi – és jól látjuk a történelemben, hogy milyen sok kitűnő tanítványa akadt ennek a velejéig romlott alapállásnak. De nem volt ez másként a bibliai időkben sem, akkor is kevés volt a jó elöljáró, a legtöbb király egyenesen úgy került hatalomra, hogy megölette az elődjét, ahogy a Királyok és a Krónikák könyvében részletesen olvashatjuk.
Ezért jelent számunkra igazi vigasztalást, amikor a tegnapi, Kalauz szerinti ószövetségi olvasmányunkban azt olvashattuk Zakariásnál, hogy „Megsegíti őket Istenük, az Úr azon a napon. Pásztorolja népét, mint egy nyájat.” (Zak. 9,16) Milyen jó lenne széthullott népből, elvadult népből, ellenségeskedő népből összetartó, egymást megbecsülő, egymásnak javára élő néppé lenni! Milyen jó lenne, ha nem arról hallanánk, hogy hatodikos gyerekek marihuánát árusítanak egy dorogi iskolában a társaiknak, vagy ha nem azt olvasnánk, hogy a legeldugottabb magyar faluban is vadkendert tenyésztenek már némelyek a hátsó kertben, mert abból sok pénzt lehet csinálni. Milyen jó lenne azt tapasztalni, hogy ebben a hazában az emberek szeretik egymást, bíznak a másikban, megbecsülik egymás munkáját és elismerik, sőt méltányolják egymás és akár az elöljáróik erőfeszítéseit is. Hát merítsünk erőt, egy nem ilyen világban élve egyelőre, abból, hogy a mi Urunk valóban úgy pásztorolja övéit, mint egy nyájat!
Ez a pásztor-nyáj kapcsolat Isten és az ő népe között először is azt jelenti, hogy ő vezeti az övéit. Erre bizony rászorulunk valamennyien, mert az ember magától elég gyakran eltéved. Elbarangolunk a magunk útjaira, néha csak belül, a szívünkben, néha pedig már az életmódunkban is. Ez kicsi dolgokkal szokott kezdődni, például felnő bennünk a saját hiúságunk és végtelenül sértődékenyek leszünk. Mivel ez a dolog egészen közel van a saját énünkhöz, tudniillik a hiúságunk, ezért az ilyesmit szinte egyáltalán nem is szoktuk meglátni. Csak azt vesszük észre, amikor egy másik ember megkarcolja a hiúságunkat, mint egy szépen fényezett autót, és akkor aztán kitör a gyalázat. Ezt már észre szoktuk venni, csak éppen borzasztóan nehéz elismerni, hogy a kialakult bajokban a mi hiúságunk is szerepet játszott. Inkább egymást szoktuk hibáztatni, és azt gondoljuk, hogy azzal minden rendbe is jön majd – aminek persze éppen az ellenkezője következik.
Ha nekünk valóban maga az Úr a pásztorunk, akkor ebből az következik, hogy a keresztyén ember nem követelhet magának isteni fenséget és teljes sérthetetlenséget, nem várhatja el, hogy mindig neki legyen igaza, nem követelhet másoktól alattvalói alkalmazkodást, amit legszívesebben állandósítana is maga körül. Aki még itt tart, annak nem az Úr a királya, és nem az Úr a pásztora, hanem az még saját magát tekinti királynak.
A régi pásztoréletből tudjuk, mit is jelent a 23. Zsoltárban az a különös mondat, hogy „Vessződ és botod megvigasztal engem”. Nem egyebet, mint azt, hogy a pásztor kampós botjával utánanyúlt a szakadék felé szaladgáló bárányának, és elkapta vele a hátsó lábát. Milyen jó, ha a mi Urunk még megteszi ezt velünk, és nem engedi nekünk, hogy a saját vesztünkbe szaladjunk! Az ő büntetése irántunk, hányszor tapasztaljuk ezt, olykor semmi másból nem is áll, mint hogy engedi, tegyük csak, amit akarunk, és nem nyúl utánunk. Hát ezért „vigasztalja” a hívő embert az ő botja! Ezért áldás, ha vannak még elénk állított korlátok, és nem valósul meg minden abból, amit csak szeretnénk. Ő jobban tudja nálunk, merre kell minket vezetgessen, mint mi magunk. Olyan szépen mondja ezt a zsoltáros: Füves legelőkön terelget, és csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet megvidámítja, és az igazság ösvényein vezet az ő nevéért. A keresztyén ember nem mehet akárhova, neki ott a helye, ahová őt a jó Pásztor terelgeti.
Ez a pásztori jóság a vezetésen túl feltétlenül védelmet is jelent, ami azonban csak azoknak jár ki, akik a vezetést már elfogadták. Aki nem figyel a vezetésre, az ne tartson számot a védelemre sem, mert ezek egymást követő dolgok. Sokan akarnának védelmet Istentől, akiknek azonban nem kell az ő vezetése. És ez így nem megy. Aki megy a maga feje után, és azt emlegeti, hogy otthon is lehet imádkozni, ezért aztán el se jön az ő házába, meg elő sem veszi a Bibliát, mert az úgyis olyan nehéz olvasmány, és egyáltalán, megy ez nekünk magunktól is – az meg fogja tapasztalni, hogy az Istent felejtőknek valóban olyan lesz a bizodalmuk a veszedelmek idején, mint a pókháló, ahogy a Jób könyve mondja. (Jób 8,14)
A valóban vezetetten élő ember viszont még azt is megtapasztalja, hogy a halál árnyékának sötét völgyében járva sem kell félnie a bajtól. Eszembe jut, amikor két és fél évtizede Ausztráliában járva beteg lettem, sürgősen meg kellett operálni, és toltak be a műtős kocsin egy idegen ország városában a műtőbe, csak a plafont láttam magam fölött, semmi mást – és akkor az jutott eszembe, most aztán tényleg a te kezedben vagyok, Uram. Ha akarod, meggyógyulok, ha akarod, itt maradok a műtőasztalon. Nagyon világosan és tisztán emlékszem erre az egyszerű gondolatomra. Utóbb aztán sokszor szégyenkezve jutott eszembe, hogy nem kellene ahhoz az embernek talán a műtőasztalon feküdnie, hogy ezt a dolgot elismerje, és ilyen világosan megfogalmazza magának: a te kezedben vagyok Uram, egészen és teljesen! Kérlek, védj meg a külső bajoktól éppen úgy, mint elszabadult nagy igazságaimtól, a vádaktól, amiket mások iránt megfogalmaztam, a belőlem magamból fakadó silányságoktól – mert valóban szeretném magamat a te védelmed alá helyezni, mégpedig annak minden lelki valódi konzekvenciájával együtt.
Amikor az ember idáig eljut, s már nem csak betegségtől meg a balesettől szeretne védelmet kapni, hanem a saját magában megtenyésző telhetetlenségtől, az elszabadult önhittségétől, az eget verő ambícióitól is, akkor tényleg valami új kezdődött már a szívében. Az ilyen valódi, gyermeki alázat Isten előtt ugyanis olyan új kapukat nyit meg a lélek számára, amikről addig nem is hitte, hogy olyan kapuk egyáltalán vannak, és azok még ki is nyílhatnak előtte. Különösen a félelmeink tekintetében kapunk hatalmas biztatásokat: már nem féltjük magunkat, hogy lemaradunk valamiről, már nem féltjük magunkat, hogy nekünk kevesebb jut, hogy mások kihasználnak, vagy éppen lebecsülnek – egy sereg dolog elveszti a jelentőségét, és egészen új dolgok válnak fontossá. Ezt a belső átrendeződést valóban csak a jó Pásztor tudja véghezvinni bennünk, ő maga viszont meg is ígérte. „Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és ők követnek engem. És én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki ki nem ragadhatja őket az én kezemből.” (Ján. 10,27-28) Igen, a jó Pásztorhoz tartozni azt jelenti, hogy követjük őt, és ez a követés átalakít minket. Így lesz a vezetettségből védelem, a védelemből pedig új élet. Félelem nélküli, boldog és teljes élet – olyan élet, amit érdemes élni az embernek.
A mi jó Pásztorunk azt is mondta magáról, hogy életét adja a juhokért. (Ján. 10,11) Ez pedig már valami olyan nagy dolog, amit mi egyáltalán nem is tudunk teljes mélységében felfogni. Itt ugyanis élet közöl valamit egy másik élettel, és nekünk erről csak nagyon halvány tapasztalataink vannak. A saját életünk is inkább megesik velünk, mintsem saját magunk formáljuk, az egész olyan, mintha egy nagy áramlás részesei lennénk. Folyik az élet, szoktuk mondani, és valóban erről van szó. De amikor a jó Pásztor nekünk adja a maga életét, akkor ott valami egészen más történik, mint hogy csörgedez az élet a maga medreiben. A béres elszalad, amikor jön a farkas, és elhagyja a nyájat, mert neki nem tulajdona a nyáj, ő csak béres. De az igazi pásztornak olyan a nyáj, mint ami a saját tulajdona. Igen, Jézus így szeret bennünket, mi ennyire fontosak vagyunk számára, és ezért ő a saját életét közli velünk. Egy fiatalemberrel történt, aki elég barátságtalan lény volt egyébként, hogy elment egy távoli országba, és ott töltött egy évet egy apáca-kolostorban kertészként. Amikor hazajött, nem lehetett ráismerni, mosolygott és barátságos volt, mindenkinek segített, mert azon a helyen ilyenek voltak az emberek. Életet közöltek vele. Aztán pár év múlva megint találkoztam vele, és azt tapasztaltam, hogy újra olyan zárkózott és barátságtalan lett, mert hát idehaza már nem közöltek vele olyan életet. Ebben a hazában valami más fajta életet közöltek vele, és ő visszaváltozott a régi énjére. Aki Krisztusban van, új viszont teremtés, a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden, mondja az apostol. (2 Kor 5,17) Ez azt jelenti, hogy mi megmaradhatunk őbenne folyamatosan, ő pedig mindig életet fog velünk közölni, mert a jó Pásztor valóban életét adja a juhokért. Ő mindig életet közöl velünk! Kérjük el ezt tőle, és nem fogja tőlünk megtagadni.
Vezetés, védelem, és élettel táplálás – hát ezt jelenti az, ha ő úgy pásztorolhatja népét, mint egy nyájat. Ha ezen az úton járunk, elmondhatjuk majd mi is, a legnehezebb időkben is: Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Így legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, áldunk téged, hogy megtapasztalhattuk már azt az életet, amit te közölsz velünk, és ezért lehetünk itt. Köszönjük a vezetést, a védelmet és a tápláltatást, mindent, amit jó Pásztorként adsz a te nyájadnak. Szégyenkezve tapasztaljuk, hogy amikor mi hűtlenkedünk, te akkor is hű maradsz, és őriző pásztorunk vagy akkor is, amikor mi nem vagyunk arra méltók. Segíts minket figyelni útmutatásaidra és komolyan venni azokat, hogy ne legyen pusztába kiáltott szó a hirdetett és az olvasott ige. Adj nekünk olyan bensőséges kapcsolatot te magaddal, ahol átadhatod nekünk a te mennyei életedet, és átformálhatsz minket a magad képmására. Szeretnénk mi is új életet, igazi és örök életet, amilyen neked van, és amely nem hagy cserben minket a nagy mélységekben és a végső félelmek idején sem. Imádkozunk elöljáróinkért, hogy jól végezhessék nagyon nehéz munkájukat, mindnyájunk javára és épülésünkre, úgy a gyülekezetben és az anyaszentegyházban, mint világi téren. Vezess minket, védj és táplálj a most következő hét minden napján, hogy örömmel és szeretettel élhessük napjainkat. Ámen.
