Péter és a kulcsok

Igehirdetés 2008. február 24.

Péter és a kulcsok

Lekció: Máté 16,13-26
Textus: I. Péter 4,10-11

„Ki amilyen lelki ajándékot kapott közületek, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai: ha valaki igét hirdet, mint aki Isten szavait szólja, ha valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki azt az Istentől kapott erővel végzi.”

Imádkozzunk!

Istenünk, légy áldott az elmúlt hét munkáiért, amiket elvégezhettünk, az emberi találkozásokért, amikben részünk lehetett és az igéért, amellyel tápláltad belső emberünket. Köszönjük neked testi egészségünket és az erőt, amit úgy adtál napról-napra, hogy észre sem vettük, csak részesei lettünk és használhattuk. Megvalljuk, nem vagyunk érdemesek minderre. Megvan bennünk a gyarlóság, az önzés sőt, a keményszívűség is, és a jót bár ismerjük, de nagyon sokszor a véghezvitelt nem találjuk. Segíts most minket belső megtisztuláshoz. Adj nekünk éltető és felemelő igét, ami átjárja lelkünket és valóban formálja akaratunkat. Azt kérjük, hogy beszélj a lelkünkre és szerezz most találkozást önmagaddal. Ámen.

Igehirdetés

Az emberélet sokféle fordulópontot megérhet. Kisgyermekből kamasz lesz, kamaszból felnőtt, felnőttből pedig hazafelé tartó, idősödő ember. Némelyek a földi életük végét is egészen közelről látják, mert olyan betegek, akiken az orvosok nem tudnak segíteni, és valóban elég nagy fordulópont, amikor a testünktől is meg kell válni. Minden életfordulat jelentős valahogyan, némelyik pedig egészen drámai is lehet. Vannak ugyan kevésbé megrázó fordulatok is: amikor átköltözünk egy új lakásba vagy más városba, amikor megváltozik a munkahelyünk, az iskolánk, ahova járunk, vagy amikor egy felnőtt elmegy nyugdíjba – de ezek azért mind-mind különös élmények, mert hiszen változik valami az életünkben.
A Biblia szerint a leglényegesebb változás egy ember életében az, amikor elkezd valaki áldott életet élni. Ezt a dolgot egynek látja az evangélium azzal, amikor valaki felismeri Jézust, meglátja benne az élő Isten Fiát. Azt mondja erről, hogy ez a legdöntőbb fordulat minden ember életében, ezt lehet igazán komoly életváltozásnak nevezni. Ilyenkor az addig csak testi értelemben megszületett emberből újjászületett ember lesz, Isten gyermeke, aki más alapokon él, mint addig és egészen mások a célja is, mint azelőtt. Ezért mondja Jézus “áldottnak” Simont, Jóna fiát, akinek a Péter nevet adta, mikor az vallást tesz róla, és kimondja: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.
Péter életében, mint minden más ember életében is volt egy érdeklődő időszak, amikor odafordult Jézus felé, és foglalkoztatni kezdte, ki is hát ez a Jézus. De eljött az életében egy másik pillanat is, amikor többé már nem csak érdekes és szép dolog volt számára a Jézus-ügy, hanem elkezdett mindent jelenteni. Ezt hallottuk az előbb a Máté evangéliumából, és mivel sokféle téves értelmezése is van az itt elhangzó szavaknak, jól tesszük, ha az egész Biblia felől értelmezzük az evangéliumnak ezt a nagyszerű történetét.
Azért jó ezzel foglalkoznunk, mert ránk is ugyanazok a nagyszerű lehetőségek és ugyanazok a próbatételek, sőt némelykor csapdák is várnak, mint Péterre vártak, amikor mi is úgy igazán átadjuk a szívünket Jézusnak. Mert azzal a pillanattal nagy és örökérvényű dolgok dőlnek el, de az élet nem ér véget, sem a próbatételek. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a pillanat felemelő volta kétségtelen. Áldott vagy Péter, mert nem a saját magad okossága, nem a te nagy bölcsességed, nem is más emberek, tehát nem test és vér jelentette meg ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Milyen magasztos pillanat, amikor így összekacsolódik egy emberi szív az éggel! Amikor maga a Megváltó szól valakihez, egy emberhez, és azt mondja, íme, te most már magad is Isten gyermeke vagy! Nagyon vigyázzunk életünknek erre a pillanatára, ha már megadatott, nehogy feledésbe merüljön, nehogy relatívvá, viszonylagossá legyen, tehát valami olyanná, mint bármi más az életünkben. Mert ez a legnagyobb kincsünk, amire még halálunk óráján is szükségünk lesz! Ez az életünk centruma, lényege – vigyázzunk rá a legnagyobb féltéssel, őrizzük minden erőnkkel és egész szívünkkel. Minden bizonnyal erre vonatkozik a Nagy Parancsolat: szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, egész elmédből és minden erődből!
De mindjárt itt van egy fontos megkülönböztetni való is. Az ember élete nem csak nagy pillanatokból áll, sőt azokból igazán kevés adatik mindenkinek. Hiába az élmény, hiába a nagy pillanat, ha nem lesz belőle növekedő ember. Péter már csak csodálatos pillanatot élt meg ott a Cézárea-Filippi úton, efelől nem lehet kétségünk, és egy perc múlva Jézusnak mégis azt kell mondania neki, hogy távozz tőlem, Sátán, nem gondolsz az Isten dolgaira, csak az emberi dolgokra! Ezt már persze valahogy nem szokás méteres arany betűkkel kiírni sehová, mint azt a másik mondatot, hogy „Te Péter vagy”. A tanítvány, ha csak lelkesedik, hogy aztán maradjon a régi énjében, mondjuk ki, az ó-emberében, aki nem gondol az Isten dolgaira, mint láthatólag Péterrel is ez volt a helyzet, pillanatok alatt a másik oldalon találja magát, és Jézusnak azt kell mondani neki, hogy távozz tőlem, Sátán.
Tehát őrizzük a fontos élményeinket, vigyázzunk a pillanatokra, amikor megtapasztaltuk, hogy valóban Jézus a Krisztus – de legyen ebből lelki növekedés. Alakuljon át az ember, hagyja el a gyermekhez illő dolgokat, nője ki a rossz tulajdonságait, hozza egyensúlyba a lelki aránytalanságait, küzdjön meg a rá jellemző gyarlóságokkal! Mert azért kapjuk az élményeket és a megtapasztalásokat, hogy mindenestől fogva növekedjünk abban, aki a fő, Krisztusban.
Sokan szeretik hangsúlyozni Péter szikla-mivoltát. Jézus valóban ezt a nevet adta neki, ami héberül úgy hangzik, hogy Kéfás. Azonban a Bibliának ezen a helyén, amit ma felolvastunk, egy szójátékot találunk ezzel kapcsolatban, ami pontosan azt fejezi ki, arra van kihegyezve, hogy nem elég, hogy van egy szép nevünk, például: „az a neved, hogy élsz” – ahogyan erről a Jelenések könyvében olvasunk, „holott halott vagy” – hanem meg is kell feleljünk a nevünknek. A Bibliánk görög szövegének pontos fordítása itt így kellene hangozzék: Te Péter, azaz Szikla vagy, ez a neved, de én ezen a pici kődarabocskán, ezen a kavicson is, ami te valójában vagy, fel tudom építeni az én anyaszentegyházamat. Petrosz azt jelenti, szikla, Petra pedig azt jelenti, hogy kicsi kődarab, kavics. És nem véletlen, hogy az evangélista, amikor Jézust beszélteti, egymás után mind a kettőt használja.
A kulcsok hatalmának Péterre ruházásából aztán végképp azt szokás kiolvasni, hogy majd Péter dönti el, ki mehet be közülünk a mennyország kapuján, és ki nem, vagyis hogy az egyháznak hatalma van üdvösségre bocsátani és onnan kizárni embereket. Ha van félreértés, hát akkor ez az. A kulcsokról szóló evangéliumi ige ugyanis egy ószövetségi idézeten alapul, annak a parafráriza, továbbgondolása, amit Ésaiás könyve 22. részének 22. versében olvashatunk. Ott arról van szó, hogy elcsapják a királyi palota udvarmesterét, Sebnát, mindenféle hitványsága és bűne miatt, és a helyére Eljákim, Hilkija fia kerül. Róla hangzik aztán ez a szó: „Az ő vállára teszem Dávid palotájának kulcsát, és amit kinyit, nem tudja bezárni senki, és amit bezár, nem tudja kinyitni senki.”
A kulcs tehát, a királyi palota kulcsa, amit jelképesen az udvarmesternek kellett kezelnie, ezek szerint akkora lehetett, hogy csak vállon lehetett vinni. Egy ilyen kulcsot megkapni valóban meghatalmazás, gondoskodni a király házáról, házanépéről, birtokairól, sőt a népéről magáról, de cseppet sem végleges és feltétel nélkül való, hanem nagyon is időleges megbízatás, régi magyar szóval sáfárság. Hiszen Eljákimnak az elődjét, Sebnát is elcsapták, amikor azt kiérdemelte. Péter sem örök hatalmat kap a kulcsokkal, hanem nagyon is olyasmit, amivel el kell majd számolnia. Ha nem gondol az Isten dolgaira, csak emberi dolgokra, akkor még azt a nevet is megkaphatja, hogy Sátán, ezt hallottuk az előbb.
A kulcsok hatalma ugyanis az evangélium, az ige ismeretét, vagy, ha úgy tetszik, az igehirdetést jelenti, nem pedig az egyházi elöljárók hatalmát. Isten titkainak sáfárairól van szó, vagyis valójában a keresztyénekről. Azokról, akik tudnának beszélni másoknak Isten titkairól, az evangéliumról – és ezzel meg tudnák nyitni emberek előtt az utat Isten királyi uralmához, hogy mások is az alatt éljenek, ha már egyszer ők maguk megízlelték ennek a dolognak nagyszerűségét. Nem arról van tehát szó, hogy Péter vagy bármelyik utódja hatalmat kap, ami alapján majd ő dönti el, ki mehet a mennybe, ki nem. A kulcsok átruházásával Jézus nem hatalmat, hanem éppen is felelősséget rak Péterre, éspedig az evangélium ismeretének, az ige kimondásának felelősségét. Azt mondja vele: Vigyázz, Péter, mások üdve vagy kárhozata múlhat azon, hogy te hallgatsz vagy beszélsz, és ha beszélsz, miként teszed azt. Semmi rothasztó beszéd a ti szájatokból ki ne származzon, hanem csak amely hasznos a szükséges építésre, hogy áldásos legyen a hallgatóknak! (Ef.4,29) – olvassuk Pálnál. Vajon épít-e beszédünk, vagy rothaszt? Kinyitjuk-e a beszédünk kulcsával mások előtt az ajtót, tessék, erre lehet tovább menni, ha valóban Isten királyi uralma alatt akarsz élni – vagy pedig bezárjuk mások előtt a mennyek országa ajtaját? Most, böjt idején jó eszünkbe venni, hogy olykor talán a beszédben is lehet önfegyelmet gyakorolni, szavainkat megtisztítani, Isten igéjének fegyelme alá helyezni, egyszóval böjtöt tartani, önfegyelmet gyakorolni – mert nem csak ételekben.
Ha pedig a kulcsok hatalmának értelmét valóban az egész Biblia felől akarjuk látni, akkor semmiképpen nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy azoknak a kulcsoknak igazi tulajdonosa maga Jézus. „Ezt mondja a Szent és az Igaz, akinél a Dávid kulcsa van, aki megnyit és senki azt be nem zárhatja, bezár, és senki ki nem nyithatja” – olvassuk a Feltámadottról a Jelenések könyvében. (Jel. 3,7) Mert a kulcsok igazi tulajdonosa megváltó Jézusunk, nála van a beengedés és nála van a kizárás. Ő az, aki a „Dávid házának” kulcsait vállán viseli, ő gondoskodik népéről, amint a király nevében az udvarmester tette a palotával és a király minden birtokával, egész Jeruzsálemmel és Isten népével is.
Hozzá menjünk bebocsáttatásért! Ő fog erőt adni annak, aki az evangéliumot szólja, hogy úgy szólhasson, mint aki Isten szavait szólja – ha pedig valaki szolgál, akkor úgy szolgáljon, mint aki Istentől kapott erővel végzi azt. Mind a kettő fontos. Tudni kell szólni, ha egyszerű, tiszta szavakat is, de minden keresztyénnek. Ki adjon hitet és biztatást a többieknek, ha nem az, aki maga is kapott ilyet? Ki mondja ki az igazságot, ha nem az, aki maga megigazíttatott? Milyen sokat ér, és éppen ma, az igaz szó! Nem tehetjük, hogy ne szóljunk, mondják az apostolok húsvét után. Mert a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által. Legyenek szavai a keresztyéneknek. Ha más nem, amit reggel olvastak a Bibliában. Milyen sokat ér, amikor valakitől nap közben azt hallani, talán egy nehéz helyzetben, hogy ezt és ezt olvastuk ma az igében, hát nem? Higgyük bátor hittel, hogy ami minket megérintett, ami minket épített, erősített, az másoknak is üzenet lehet. Ha minket megvigasztalt, miért ne vigasztalhatna másokat is?
És a szolgálat is legyen szolgálat. Ha valaki szolgál, mintegy azzal az erővel szolgáljon, amelyet Isten ad. Mert nem mindenki kapta az ige szólásának kegyelmi ajándékát. Van, aki ezzel, van aki azzal tud szolgálni. „Mindenki, amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai!” – hallottuk a mai igénkben. Tehát a sáfárkodás, vagyis a beosztás a mi dolgunk. Az ember életének sikere el sem képzelhető másként, csak jó beosztással. Ami nélkül szétfolyik az élet. Mindenki tudja, hogy aki igazán szolgál, az nem elvesztegeti azzal az idejét, hanem éppenséggel igazi tartalommal tölti meg.
Ezért azt kívánom, hogy fakadjanak a nagyszerű átélésekből, a csodás pillanatokból csöndes, belső növekedések. Őrizzük meg a kijelentés pillanatait, éljünk belőle, de fakadjon tisztulás, erősödés, növekedés belőle. El ne bízzuk magunkat a kijelentések nagysága miatt, hogy aztán hamar oda érkezzünk, mint Péter, aki csak az emberi dolgokra gondolt. Hittel higgyük, hogy életünk és üdvösségünk kulcsa jó helyen van, Jézusnál van. Nála van az oldás és a kötés, a kinyitás és a bezárás. Találjuk hát meg mind ezeket a legjobb helyen, őnála! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük a veled való találkozás nagy és szent pillanatait, amikor igazán megérthettük, ki is vagy te a mi számunkra. Segíts minket, hogy ne menjenek feledésbe ezek az áldott találkozások, hanem éljenek a lelkünkben és kísérjenek minket halálunk órájáig. De segíts minket arra is, hogy életváltozás és belső, emberi növekedés is fakadjon ezekből a pillanatokból, hogy amikor eljön az óra, ne legyünk magánosak és hitetlenek, hanem boldogan készülhessünk a veled való örök és végleges együttlétre. Imádkozunk egy évtizedek óta hűségesen szolgáló presbiternő testvérünkért, könyörülj rajta nagy és nehéz betegségében. Imádkozunk az ország gyógyulásáért, amelyben élünk. Könyörülj rajtunk, hogy ne mind jobban és jobban széthulljon ez a nemzet, hanem értelmes és szerves lelki növekedésben legalább a saját maga javát megtanulja végre munkálni. Segíts minket a most következő héten munkánkban, családjainkban. Adj áldott, imádságos pillanatokat és megnyíló igéket. Szentlelkeddel taníts minket és vezérelj minket az igazság ösvényein. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.