Igehirdetés 2012. november 25.
Sok és kevés mozgástér
Lekció: II. Sám. 22,1-21, 25-28, 47
Textus: Zsid. 12,7-11
„Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek Isten, mint fiaival. Hát melyik fiú az, akit nem fenyít az apja? Ha pedig fenyítés nélkül maradtok, amelyben minden ki részesül, fattyak vagytok, nem pedig fiak. Azután: testi apáink fenyítettek minket, és tiszteletben tartottuk őket, nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk? Mert azok rövid ideig, a saját elgondolásuk szerint fenyítettek, ő pedig épülésünkre, hogy megszentelődjünk. Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem tűnik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság üdvöt munkáló gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa.”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, leborulunk előtted, hogy megszenteljük a hetedik napot, amely nem a miénk, hanem a tiéd. Köszönjük életünket, otthonunkat, az elmúlt hét minden elvégzett munkáját, a sok jó lehetőséget, amivel megajándékoztál bennünket. Köszönjük, hogy nem hagytál minket magunkra, hanem tapasztalhattuk segítségedet és vigasztalásodat. Bocsásd meg, amikor eltértünk vezetésedtől, és csak saját magunkra figyeltünk, nem pedig terád. Segíts bennünket igaz szívvel megfordulni, és visszatérni hozzád, hogy megtapasztalhassuk szabadításodat, és dicsőítsünk tégedet. Áldd meg a gyülekezet áhítatát, szólj most mihozzánk, és hallgasd meg imáinkat, Jézus nevében kérjük. Ámen.
Igehirdetés
Az egyik elmúlt évben konfirmációi órán azt kérdezte egy hetedikes leány, hogyan kell Istent nekünk, embereknek elképzelni. Milyennek próbáljuk őt látni lélekben, amikor imádságban odaállunk a színe elé. Meglepő volt az őszinte, gyermeki kérdés, pedig nem csak ifjak, hanem felnőttek is szokták ezt kérdezni, igaz, általában nem másoktól, hanem legfeljebb maguktól. A válasz ott is, azon a konfirmációi órán, és ma is ugyanaz: őt nem kell nekünk kép alakjában elképzelnünk, bár az ige csak a külső tárgyban is megjelenített faragásokat és festményeket tiltja vele kapcsolatban, a szívünkben élő képeket nem. Mégis, ő nem az alakokban és nem a képekben él, amiket mi róla alkotni próbálunk, hanem a cselekedeteiben. Abban mutatkozik meg nekünk, amit tesz, és amit mond – nála ez a kettő egy és ugyanaz – ezért nekünk ezekre kell figyelnünk, ezeket kell észrevennünk és ezekről kell gondolkodnunk.
Dávid úgy ismerte meg őt, hallhattuk az előbb, mint aki válaszol a bajából hozzá kiáltó emberhez, de azt is megtudjuk a felolvasott bibliai részből, hogy ez a válasz olykor elképesztő és rettenetes. Megrendülnek az egek alapjai, füst és tűz jelenik meg, ha ő „lehajlítja az eget” és leszáll hozzánk. Kerubon ülve repül, szelek szárnyán száguld, „sötétség a sátora”, miközben mégis fényözön jár előtte – hatalmas mennydörgés és villámok jelzik, mekkora az ereje, a tengeren pedig akkora hullámzás támad a jelenlététől, hogy meglátszanak a legnagyobb mélység tengerfenekei is. Hát ilyen élmény vele találkozni. Amikor ő eljön, amikor lenyúl a magasból, és kihúzza az embert a „nagy vizekből”, amik, mint a halál örvényei, már pusztító áradattal körülvették, és mint a sír kötelékei fonódtak a fejére, akkor azt nem lehet semmi mással összetéveszteni. Nekünk sem azt kell ezért kérdezni, miként nézel ki, Uram, hogyan képzeljelek el látvány formájában magamnak, hanem azt, hogy mit mondasz nekem, Uram, és mik a cselekedeteid. Ezek a fontos kérdések, ezekre kell figyelni, mert Istent mindig a velünk közölt szavai és tettei révén mutatkozik meg számunkra. Ezt a tudást pedig, ha már szereztünk ilyet, egyrészt nem tanácsos elfeledni, mert az ilyen tudások szervesen egymásra épülnek bennünk, valójában ez a belső életünk váza.. Másrészt pedig ez az ismeret, az ő megismerése bennünk mindig egészen friss és igazi kell legyen, ami nem bearanyozott kép a szentélyben, amit egyébként kifejezetten tilt is a Tízparancsolat, vagy pedig hitetlenségből hordott amulett a nyakunkban, amitől az élő Isten helyett mágikus segítséget várunk a bajok idején, hanem a szívünkbe írt élmény, megértett és feldolgozott tapasztalás. Olyasmi, aminek levontuk a konzekvenciáit, és amit ezért tényleg érdemes gondosan megőrizni a jövő számára.
Dávid éneke, aminek egy részletét hallottuk, nagyon gazdag üzenetekben arra nézve, miben is állt Isten szabadítása – ezek közül most azonban csak azzal az eggyel foglalkozzunk, amikor ezt olvassuk: Tágas térre vitt ki engem. Manapság divatos szó a „mozgástér”, amit mindig akkor használunk, amikor a rendelkezésünkre álló lehetőségek dolgáról van szó. Akinek sok a pénze, vagy nagy a hatalma, a befolyása, esetleg nagyon jók az összeköttetései, annak „nagy a mozgástere” – aki pedig szűkölködik, vagy mondjuk, ezen kívül még el is van adósodva, ahogy most az egész országunk ezzel küszködik, sajnos, egyes emberek százezrei éppen úgy, mint maga az állam is, hát annak „kicsi a mozgástere”. Vagy, ahogy egy ízes, régi magyar kifejezéssel ezt mondani szoktuk, „szorosságban van”. Ez a kép, hogy szorosság, mint a „mozgástér” ellentéte azért találó, mert nem csak a fizikai hely hiányát mondja ki, hanem a lelki szorongást is, amivel az emberileg rossz helyzet mindig járni szokott.
Eszembe jut egy régi kínai filozófus mondása, amely szerint a szakadatlanul fölfelé törekvő előbb-utóbb szorosságba jut. (Konfuciusz, Ji King, 47.) Az a bölcsesség fejeződik ki ebben a mondásában, hogy még a legjobb ambícióinknak is tudnunk kell határt szabni, mert nincs olyan, hogy minden tervünk mindig maradéktalanul sikerül, minden álmunk valóra válik, mindent meg tudunk szerezni, amit csak a vágyainkba fogadtunk volna. Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy ha tovább nyújtózkodunk, mint a takarónk ér, akkor eladósítjuk magunkat és annak révén előbb-utóbb szorosságba kerülünk. Tudjon az ember határt szabni vágyainak és ambícióinak. Igaz ugyan, amit Shakespeare mond: Olyan szövetből vagyunk, mint álmaink, és kis életünk álomba van kerítve. (Vihar IV.) De vannak azért olyan álmok is, amikkel le kell az embernek számolnia. Még egymástól sem várhatunk például tökéletességet, pedig milyen szívesen megtennénk, sőt, szoktuk is – pedig tudomásul kell vegyük, hogy a másik ember nem tökéletes, és nem is lehet az, hiszen magunk sem vagyunk azok. A szakadatlanul fölfelé törekvő előbb-utóbb szorosságba jut.
Ám van olyan szorosság is, ami már tényleg az életünket fenyegeti, a Dávidé mindenesetre ilyen volt. Az ő fején tényleg ott voltak a halál örvényei, meg a sír kötelékei, amikor a saját fia, Absolon kereste őt halálra nagy seregekkel. Sírva menekült el Jeruzsálemből az Olajfák hegye irányába, átkelve a Kedron-patakon, és csak tíz másodrangú feleségét hagyta hátra palotájában házőrzőnek, akikhez aztán a hódító ifjú Absolon be is ment a nép szeme láttára. Aztán következett a bujdosás és barlanglakás, azzal a rettegéssel, mikor fognak megölni. Ebből a szorosságból vitte ki Isten Dávidod „tágas térre”.
És amikor arról beszél hálaénekében, mintegy ennek magyarázataként, hogy „igazságom szerint bánt velem az Úr”, akkor ez korántsem dicsekedés, hogy lám csak, megérdemeltem a szabadulást, hanem éppenséggel ezeknek a súlyos dolgoknak az elismerése és mintegy a summázása. Amiben az is benne volt bizony, hogy teljesen hiába könyörgött Dávid a saját katonáinak, kíméljék meg a fiát, Absolont, ha történetesen elfognák, mégsem tudta elkerülni, hogy azok megöljék, amint csak tehették. Mert vannak olyan szorosságok, amikor már semmi nem úgy történik, ahogy szeretnénk, már teljesen elvész minden ellenőrzésünk a történések felett. Ez ám az igazi „szorosság”!Amikor Dávid énekében arról van szó, hogy „igazságom szerint bánt velem az Úr”, akkor azt úgy kell értenünk, hogy „igazságom mértéke” szerint bánt velem az Úr. Az a Dávid, aki valamikor megölette a saját leghűségesebb katonáját, Uriást, hogy elvehesse tőle a feleségét, akit előzőleg már titokban elvett tőle, nem mondhatott mást énekében, mint azt, hogy „Te a hűségeshez hű vagy, a feddhetetlenhez feddhetetlen vagy, a tisztához tiszta vagy, de a hamisnak ellenállsz. A nyomorultat megsegíted, de a kevélyeket látod, és megalázod.” Semmi más nem történt a saját fia elöli menekülés nagy megaláztatása, végül pedig az Absolon elvesztése révén Dáviddal, mint pontosan ez. Isten az igazságának mértéke szerint bánt vele.
És az a nagy szó, hogy Dávid ezt felfogja, elismeri, és semmit nem magyaráz rajta, nem igazolja magát, senki mást nem okol már a maga hányattatásaiért, hanem hálát ad Istennek, hogy a nagy szorosság után mégis tágas térre vitte ki őt, és ha úgy tetszik, lett megint „mozgástere”, amit pedig egy időre teljesen elvett tőle Isten. Ebből egyrészt azt kell megértenünk, hogy a legsúlyosabb szorosság is, amibe esetleg éppen mi magunk manővereztük is magunkat, mint ahogy azt Dávid is tette, csak egy ideig tart, és eljön a vége. Mert mindennek eljön a vége ezen a világon. És ki kell tudni várni. Hány ember nehezíti a saját sorsát a türelmetlenségével: nem csak szorosságban van, hanem még tetézi is azt türelmetlenséggel. Lassan közeledik hozzánk az advent, amit minden évben azért kapunk, hogy tanuljunk várni. Végigtekintjük a Krisztus-esemény egész előtörténetét, amely a teremtéstől kezdődik, és csak magában a választott nép életében is másfél ezer év, amíg Jézus eljött – és ha ezt látjuk, akkor tanulhatunk türelmet, és tanulhatunk várni.
Ám Dávid szabadulása nem csak türelemre tanít bennünket, bár valóban vannak mozzanatok a szorosság idején, amikor a legtöbb jó, amit tehetünk, éppen az, hogy nem teszünk semmit. Gondoljunk arra a bizonyos „tízig számolásra”, amire feszült pillanatokban olyan sokszor képtelenek vagyunk, és mennyi baj lesz belőle – mert néha valóban az a legüdvösebb dolog, amit tehetünk, ha nem teszünk semmit, legalábbis egy ideig nem. De aki megtanult már semmit nem tenni, semmit nem mondani, csak várni és hallgatni, annak egy dolgot még biztosan meg kell ehhez tanulnia: megérteni a saját útját. Felfogni minden dolog és esemény jelentését, ami csak történt velünk. Mert az életünk szakadatlanul alakul, halad előre és változik, és jaj annak, aki nem is érti, hol is tart az ő élete, mi is történt eddig vele és mi annak az üzenete. Milyen sok ember él úgy, hogy nincsen szinkronban a saját életével, nem érzi jól magát a saját bőrében!
Emlékezzünk csak a Jézus mondására: Igen, Atyám, így volt kedves előtted. Elrejtetted a bölcsek és értelmesek elől, és megjelentetted a kisdedeknek. (Lk. 10,21) Ő maga is bizonyára jobban szerette volna, ha Isten országa titkait először a jeruzsálemi intelligencia, a főpapok és a nép szellemi vezetői fogják fel, de ez írástudatlan halászembereknek adatott meg. És ő nem bosszankodik, és nem háborog ezen, hanem hálát ad érte a menny és a föld Urának. Mert megérti, hogy mennyei Atyánk olykor más úton kívánja véghezvinni a maga terveit, nem pedig azon, ami számunkra fontos, vagy akár az első pillantásra a legkézenfekvőbb lehetne. Ő olykor más úton vezet minket, nem pedig azon, amelyikre mi a magunk vágyaival felkérnénk őt. Dávid sem jószántából bujdosott a Szín pusztájában, és egészen biztosan szívesen el lett volna Barzilai és a többiek könyöradománya, a bab és a pörkölt lencse nélkül is, amit vittek neki és az embereinek, ha nem lett volna halálosan éhes. (II. Sám. 17,28) A hívő embernek azonban el kell fogadnia, amikor Isten más úton vezeti őt, mint ahol éppen a legszívesebben járna. Ez az ember lelki érlelődésének egyik legfontosabb mozzanata: eljutni oda, hogy „Igen, Atyám, így volt kedves te előtted. Hálát adok neked, menny és föld Ura.”
Konfirmációkor tanuljuk, és még énekeskönyvünkbe is be szoktuk írni a régi református mondókát: „Szeresd az Istent, és ne mond soha / Ha rossz a sorsod, hogy ő mostoha. / Tudja ő jól, mért adá a bajt, / Lehet, hogy az lesz épp’ javadra majd.” Igen, a hívő élet egyik legnagyobb tudása, hogy miként változtathatjuk a rossz dolgokat jóra, miként hozhatunk ki a nehezen elviselhető dolgokból is mindig hasznosat és előre vivőt. Ennek a titka pedig nagyon egyszerű: legyen a lelki növekedésünkre, akár milyen nehéz dologba is kerültünk volna! Az embert élete során egyetlen igazán nagy baj érheti, éspedig az, ha megáll a lelki fejlődésében. Aki feladja, hogy formálja a saját jellemét, a tulajdonságait, a tulajdon személyiségét, az észrevétlenül lelki halottá válik, és nem lehet rajta segíteni, egészen addig, amíg lelki értelemben újra fel nem ébred, és megint élni nem kezd. Dávid azok közé tartozott, akik nem adták fel lelki növekedésüket, akik tanultak a saját tapasztalataikból, és így jutott el a szorosságból a tágas térre, ahol a már nagyszerű dicsőítést mondhatott Isten szabadításáért. Mert ez az ember tudott sírni a bűnei felett, mikor azok a fejére dőltek és menekülnie kellett, nem csak lázadó fiára, Absolonra vádakat szórni. Aki még a mások vádolásánál tart, az el sem indult az élete birtokbavétele útján.
Tudjon hát az ember határt szabni ambícióinak, letenni arról, hogy mindig mindenből többet, a legtökéletesebbet ide, mert nekem az jár. Emlékezzünk, a szakadatlanul fölfelé törekvő előbb-utóbb szorosságba jut. Vegyük észre továbbá, hogy amikor bajban vagyunk, még akkor is legfeljebb „igazságunk mértéke szerint” bánt velünk az Úr, ami tanácsosabb elismernünk, mintsem magunk előtt is eltagadnunk. Így lehet a nemszeretem fenyítékből atyai ajándék, ami javunkra van, és az üdvünket munkálja, mert igazabb emberré tesz. Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem tűnik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság üdvöt munkáló gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa. Ezért jó dolog megtanulni várni, és olykor egyáltalán semmit sem tenni, semmit sem mondani, mert akkor ez a legtöbb jó, amit csak tehetünk. És ha más úton vezetne is minket az Úr, mint amilyenen magunk is szeretnénk, és az élet elég sokszor már csak ilyen, hát azt is érdemes felfogni és megérteni. Így, erre törekedve nem fogunk megállni a lelki fejlődésben.
Így jutunk ki a „szorosságból” a „tágas térre”. Sőt egészen a csillagokig: „Sic itur ad astra” – a poklok megjárása után felragyog a hatalmas, végső távlat is (Dante: Isteni színjáték, Pokol, 34. szín), vagy, ahogyan a másik költőóriás, Goethe mondja „Dicsőn szaporítják / rendjüket a csillagok, /nagy fények, picinyke szikrák / tündökölnek itt s amott.” (Goethe: Faust II. l.) Aki elhelyezi magát ily módon az éjszakai égbolt „csillagsátora” alatt is (Schiller: Az örömhöz), vagyis tisztába jön parányi, mégis pótolhatatlan, egyszeri mivoltával, az megtalálta igazi helyét. Az ilyen ember bölccsé válik, s késő vénségéig is csöndben növekedni tud, ahogy a zsoltárvers a víz mellé ültetett fához hasonlítva mondja róla: „Levele zöld marad, száraz esztendőben sem retteg, sem a gyümölcsözéstől meg nem szűnik.” Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, hogy annyiszor megmutattad már szabadító szeretetedet a tiéid életében. Kihoztál bennünket a szorosságból, bajból, betegségből, bűneink következményeiből is, és tágas térre vittél ki minket. Bocsásd meg sok feledékenységünket, azt, hogy mindezt természetesnek vettük és nem dicsőítettünk érte téged méltó módon. Köszönjük, hogy most újra megállítottál, hogy elgondolkodjunk és megjobbítsuk útjainkat. Kérünk a betegek gyógyulásáért és a szomorú szívűek vigasztalásáért, de kérünk azért is, hogy hirdetett igéd maradandó lehessen a szívünkben, ott gyökeret verjen, és méltó módon gyümölcsöt is teremjen. Adj türelmet, amikor arra van szükségünk, segíts minket hallgatni és semmit nem tenni, amikor az a szükséges. És ha elhozod szabadításodat, hadd dicsérjünk téged teljes szívvel és egész lelkünk kel. Ámen.
