Igehirdetés 2014. március 30.
Sokat szenvedtem álmomban miatta
Lekció: Mt 27,11-21
Textus: Mt 27,19
„Mikor pedig Pilátus a bírói székben ült, felesége ezt üzente neki: Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta.”
Imádkozzunk!
Minden arról szól ma, mennyei Édesatyánk, hogy jó dolog embernek lenni. A ragyogó napfény, a madarak éneke, a levegő illata, és a gyülekezet éneke is téged dicsér, ajándékozó Atyánkat. Mégis megrettenünk, amikor ott vagyunk Jézus szenvedéseinek színhelyén, mert magunkat látjuk viszont hatalmasban és tömegemberben, akik vakon rohannak céljaik után. Te megállítasz most bennünket, hogy eszmélődjünk, és ráébredjünk arra, ami valóban egyedül fontos. Segíts most mindnyájunkat szent áhítatra, hogy téged lássunk, amint Krisztusban megtanítasz bennünket a szeretetre. Hadd töltse el szívünket az ő Lelke, hadd legyen nekünk is áldott életünk őáltala. Ámen.
Igehirdetés
Amikor valaki úgy jut egy bizonyos helyzetbe, hogy maga sem akarta, és nem is tudja, miként alakultak éppen úgy a dolgok, ahogy alakultak, akkor arra azt szokták mondani, hogy „úgy került bele, mint Pilátus a Credo-ba”. Ez a népi mondás azonban elég felületes, amikor a bibliai történetre utal, mert Pilátus egyáltalán nem véletlenül került a Credo-ba. Jézuson kívül összesen két emberi személy neve hangzik el hitvallásunkban: az egyik a Máriáé, aki azért kerül megemlítésre, hogy egyértelmű legyen, a világ Megváltója pontosan olyan asszonytól született ember volt, mint akármelyikünk, aki ezen a teljesen emberi életkereten belül jutott el az istenfiúságig – a másik név pedig a Pilátusé, aki Jézust megkorbácsoltatta és halálra ítélte. Egyikük megemlítése arról szól, hogy az emberi élet, amit asszony szül, alkalmas színtér a legmagasabb program végbe mentére, ahogy ezt Jézusnál látjuk, a másik megemlítése pedig egy félelmetes intés, az emberi élet arra is alkalmas lehet, hogy Krisztust, a mindnyájunkban ott rejlő isteni lehetőséget megölje. Szó sincs tehát véletlenről, amikor Pilátus neve elhangzik, mert ő a Krisztusnak szenvedést okozó, az őt átszegező ember jelképe.
Különös azonban, hogy az evangélium, amikor képekbe öltöztetve ilyen nagy és általános igazságokat a kezünkbe ad, arról sem felejtkezik el, hogy egészen közvetlen lélektani tények révén bemutassa, Pilátusnak is meg lett volna a lehetősége, hogy ne így vonuljon be a világ történelmébe. Volt ugyanis ennek az embernek felesége, aki segített volna neki a helyes úton megmaradni. A döntő pillanatban, amikor férje, a helytartó már a bírói székben ült, üzent neki, hogy ne avatkozzon ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedett miatta álmában. Azt mondhatjuk, hogy ez az asszony abból a típusból való, aki valóban véd-angyala a férjének, mellette áll, segíti és próbálja a bajoktól megóvni. Semmi mást nem is tudunk róla, csak ennyit. Nem nehéz azonban kikövetkeztetni, hogy figyelemmel követte az Izraelben zajló napi eseményeket, s ő maga is sokat hallhatott arról a vidéki rabbiról, akiről akkoriban olyan sokan suttogtak az egész országban. Aki szeretne azokkal a napokkal ott behatóbban foglalkozni, annak ajánlható Mészöly Miklós: Saulus című regénye, és Kodolányi János: Én vagyok című műve, hogy csak a magyar szerzőkből említsünk egyet-egyet, amelyek jól leírják az akkori jeruzsálemi légkört.
Pilátus felesége érzékeny lelkű asszony lehetett, aki odafigyelt a maga belső életére, mert nem hessegette el az álmot, amit látott, hanem azonnal megértette és megosztotta férjével. Ez arra vall, hogy nagyon is rá volt hangolódva a férje világára, annak munkájára, tudott arról, hogy Jézus ügye napirenden van, s az sem lehetetlen, hogy már kora reggel értesült az éjszakai elfogatásáról. A döntő pillanatban mindent megtett a maga részéről, amit csak tehetett, és nem rajta múlt, hogy a férje nem hallgatott rá.
Itt érdemes egy kicsit elgondolkodnunk, mert cseppet sem ritka, hogy volnának olyan jelek, talán magától Istentől valók is, amik intenének, sőt megóvnának egészen rossz megoldásoktól bennünket, terelgetnének egy magasabb lehetőség felé, de azért meghagyják számunkra a döntést, komolyan vesszük-e őket vagy pedig elutasítjuk. Valaki egyszer elmondta, hogy egy szirénázó mentőautó hangja ébresztette rá, amikor nem jó úton járt, hogy meg kell fordulnia, meg kell térnie, mert eljöhet számára is a pillanat, amikor már őt próbálják újjáéleszteni egy ilyen mentőautóban és akkor már késő lesz azon gondolkodnia, hogyan is élte le az életét. Igen, volnának, jelek, minden ember életútja mentén, amik üzenetekké válhatnának, megóvnának és tovább segítenének – de mindig rajtunk múlik az adott pillanatban, hogy elutasítjuk, vagy pedig megértjük és elfogadjuk ezeket. Pilátusnak nem kellett a hozzá legközelebb álló lény üzenete, amit az nyilván nem csak félelemből, hanem a párja iránti szeretetből is közölt vele, így került aztán ő a Credo-ba a Jézusnak szenvedést és halált okozó ember örök példájaként.
De ne menjünk el az álom kérdése mellett sem, hiszen életünk elég fontos része ez, és a Bibliában is sokszor van róla szó. Sokan kérdezik, hogy mennyire kell az álmokat komolyan venni és mikor. Vizsgálatok kimutatták, hogy kivétel nélkül mindenki álmodik, még azok is, akik nem szoktak rá emlékezni, éspedig minden éjszaka legalább négyszer, amikor is másfél-két órás ciklusokban egymás után lépcsősen süllyedő mélységben alszunk. Egy emberi élet hetven éve során legalább 90-100 ezer álom zajlik le úgy, hogy sokszor egyetlen másfél órás alvási cikluson belül is nem egy, hanem számos álomkép és helyszín váltja egymást – vagyis van képanyag bőven. Miért pont azt álmodjuk, amit álmodunk, és miért emlékezünk rá, vagy nem emlékezünk? Sok a kérdés, de hasznos lehet egy pár általános igazság, amit az ezzel foglalkozó szakemberektől megtudhatunk.
Vannak először is kósza álmok, amiknek semmi különös jelentősége nincs. Egyszerűen működik az agyunk, amiben olyan érzékeny és bonyolult programok vannak működésbe állítva, csak például azért, hogy beszélni és megfelelően mozogni tudjunk, hogy Alkotónk éppen az álmok működése révén gondoskodott ezekről a programokról, hogy le ne épüljenek, szét ne essenek, hanem még éjszaka is működve a megfelelő „belső ellenőrök” elvégezzék rajtuk a szükséges karbantartásokat. Leginkább ezért álmodunk minden nap, mert éjszaka is működik az agyvelőnk.
Vannak aztán vágyálmok, amelyekben az történik, amit szeretnénk, aminek a gondolatát dédelgetjük magunkban. Ezek tulajdonképpen az ébrenlét meghosszabbításai, de gyakran megjelenik benne már a belső, mélyebb énünk véleménye is, tehát az, hogy a lelkünk mit gondol ennek vagy annak a vágynak a beteljesüléséről. Itt már tanácsos odafigyelni a részletekre, mert ezekben akár érdekes és fontos üzenetek is rejtőzhetnek, amikor tehát mélyebb énünk üzen a felületesebb részünknek, különösen akkor, amikor valami egyoldalúságra figyelmezteti a tudatos énünket.
Vannak továbbá rémálmok is, amikor azonban néha összesen azért üldöznek bennünket megvadult bikák, vagy harcolunk csattogó fogú farkasokkal az álmunkban, mert valami túl nehezet vacsoráztunk – ha ezekből az álmokból fájó gyomorral ébredünk, akkor annyi a tanulság, hogy tanácsos könnyebbet vacsorázni az embernek. Haraggal sem jó álomra hajtani a fejünket – nem véletlen, hogy ezt olvassuk az apostoli intésben: Le ne menjen a nap a ti haragotok felett. (Ef 4,26) Megtörtént, hogy valaki este csúnyán összeszólalkozott az édesapjával, aki dühösen kiment a szobából, és haraggal feküdte le, de még aznap éjszaka szívinfarktust kapott és már reggel nem is ébredt fel. Ez a valaki egész életében tette magának a szemrehányást ezért az estéért, apja haláláért, hogy így váltak meg – de a harag valóban olyan méreg, amit elalvás előtt tanácsos kiimádkoznia az embernek magából.
De szorongásos vagy éppen üldözéses álmok nem csak étkezési okokból, vagy feldúltságból jöhetnek ránk, hanem azért is, mert nappal, a tudatos énünk vezérlete alatt túl sok vagy túl kevés a szorongás bennünk – egyik sem nagyon jó változat. Mélyebb énünk pedig, amely ezek szerint éjszakja sem alszik, hanem éberen van és figyel, az tud minket inteni és figyelmeztetni arra, hogy valami túlzást vagy egyensúlytalanságot hasznos lenne már helyrehoznia az embernek a saját életében.
Végül pedig vannak a lélektani szempontból úgynevezett „nagy álmok”, amik igen ritkák, de képesek az ember egész életútját befolyásolni, egész felfogását és életvezetését más sínre zökkenteni. A Biblia úgy beszél az így felfogott és megértett álmokról, hogy azokban maga Isten szólít meg bennünket, és erre a változatra elég sok példát találunk is a Szentírásban. Gondoljunk csak Józsefre, az álomlátóra, vagy az egyiptomi fáraóra, aztán az Újszövetség idejében Mária férjére, aki megmenekíti a halálos veszélyben lévő csecsemő Jézust Heródes gyermekgyilkosságától, vagy Pál apostolra, aki egy álom következtében jön át Európába, és hozza ide az evangéliumot.
Pilátus feleségének álma is ilyen jelentős, nagy álom volt, pontosabban lett volna, ha a helytartó nem lett volna annyira belekényelmesedve a maga életébe, és nem tévesztette volna össze az élet-értékeket az üdv-értékekkel. Aki csak úgynevezett boldog, kényelmes és gazdag életet akar, az rendszerint elköveti ezt a hibát, és olyan vidékekre, olyan lelki tájakra jut, ahonnan már nagyon nehéz visszatérnie. Pilátusról például azt írja Bulgakov a Mester és Margaritá-ban, hogy egész életében hasogató fejfájás gyötörte, miután Jézust megfeszíttette, és az egyetlen vigasza abban a babonás, világvégi provinciában, Júdeában a kutyája volt, amelyiknek szőrét szívesen simogatta. Sokszor eszébe jutott, milyen jó is lenne még egyszer diskurálni azzal a naiv vándorfilozófussal, akit megkorbácsoltatott és halálra ítélt, pedig nem is tartotta bűnösnek. De hát a helytartói palotáját a szolgákkal a döntő pillanatban többre becsülte ennél, maga döntött így, és többé már nem volt módja rá, hogy ezt meg nem történtté tegye. Nem kellett a jel, amit pedig megkapott élete útja mentén ő is, a felesége álma révén – hát így került ő a Credo-ba, amin aztán soha többé nem lehetett már változtatni.
Mai történetünknek van azonban még két további üzenete. Egyik a Jézus hallgatása, amikor a főpapok és vének vádjára semmit nem válaszol, úgy annyira, hogy maga a helytartó is elcsodálkozik. Ez a legnagyobb ítélet, amikor az Úr hallgat. Azért hallgat, mert elmondta már, amit akart, és azt nem hallották meg – így hát nincs további mondandója. Hányan keresik az Úr válaszát ebben vagy abban a konkrét kérdésben, amikor hirtelen bizonytalanokká lesznek, és szükség volna vezetésre, de ő nem felel. Miért hallgat? Mert elmondta már a Tízparancsolatban, a próféták által, a Zsoltárokban, a Hegyi Beszédben és sok más helyen, amit akart, és ha nekünk az nem kellett, akkor most nincs mit mondania. Mennyit beszél csak egy Ingmar Bergmann is a filmjeiben „Isten csendjéről” – mintha ő, az Úr lenne a felelős azért, hogy mi modern emberek nem halljuk, amit mond. Hát teljesítsük előbb azt, amit már kijelentett és nagyon is világosan a lelkünkre kötött, és akkor nem lesz olyan nagy az a csend, sőt, előbb-utóbb meg fog nyílni a szívünk még olyan üzeneteire is, amikre még gondolni sem mertünk azelőtt.
Végül a tömeg, amit orránál fogva vezetnek – milyen szomorú látvány. A felkínált amnesztia pillanatában Barabbást kérik ki maguknak elengedésre, aki rablógyilkos volt. Így meg tud romlani az ember értékvilága, ezt mondja ki ezzel az evangélium. A lelkiismeret, ha volt is, íme hallgat – el lehet jutni egészen idáig. Ahogy azt szépen megfogalmazta valaki, a lelkiismeretünk egy érzékeny patikamérleg, amin mindig mázsás súlyokat mérünk, ezért hitelesíteni újra és újra oda kell vinni az Úr elé. Itt ez hiányzik, ez az áhítatban Isten elé állás – és lesz belőle aztán Barabbás szabadon kérése, Jézusnak pedig kereszthalála. Készek vagyunk-e még odaállni Isten elé, hogy hitelesítse a mi elromlott, rosszul működő lelkiismeretünket? Az ilyen csöndes és őszinte percek nélkül, amit vele és az ő igéjével töltünk, szükségképpen mi is előbb-utóbb elkezdünk rokonszenvezni a Barabbásokkal, vagyis a bűnt szeretjük, miközben a Krisztust halálba adjuk.
Megérteni a jeleket, amiket Isten még egy Pilátus feleségének álmában is közölt, csak hát éppen nem kellett annak, aki számára ez jel lehetett volna. Elgondolkodni az ő hallgatásán, ami maga is üzenet. Megcselekedtem-e azokat, amiket már elmondott nekem is, mindenki másnak is a világon, mert csak azok után tarthatok számot újabb üzenetére – addig pedig marad számomra „Isten csendje”, semmi más. Végül pedig odavinni hozzá a lelkiismeretemet, nehogy én is Barabbásért folyamodjam, miközben Jézust halálra adom.
Hát ezekre emlékezzünk, amikor mai igénket felidézzük majd magunkban: „Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta.” Milyen jó lenne hasogató fejfájás nélkül élni, egy kutya barátságában örömet találó vigasznál többre jutni ebben a földi életben. Ebben segítsen minket az, aki helyettünk a szenvedéseket elviselte. Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, hogy aki öröktől fogva egy voltál az Atyával, eljöttél közénk és magadra vetted az emberélet minden szenvedését, sőt azt a kárhozatot is, amit magunk érdemeltünk volna vétkeinkért. Bárcsak tudnánk igéd követve mi is szenvedni, tűrni, ha ezzel lehetünk javára miéinknek. Segíts abban, hogy valóban átadjuk a szívünket neked, aki elvégezheted bennünk ezt. Igazgasd lábainkat a most következő héten, hogy előtted kedves lehessen mindaz, amit csak szólunk és teszünk. Ámen.
