2002. december 8.
dr. P. Tóth Béla
Süket csönd a szívben
Lekció: Máté 25:1-13
Textus: Jelenések 3:20
“Imé, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő is énvelem.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük a közeledő ünnepeket, amik mind arról szólnak, hogy szereted a világot és szereted az embert. Köszönjük az adventi bizakodást, amit te adsz a szívünkbe, hogy nem hiába várjuk érkezésedet, te valóban eljössz hozzánk. Megvalljuk előtted, hogy a mi szívünk nagyon is hideg, mi mind magunkat szeretjük legjobban, és minden csak ezután következik. Zajlik körülöttünk az élet, vannak hangos ügyek, amik érdekesek és fontosak, mellettük azonban a te országod ügye, a halk és szelíd szó ügye alig kap helyet bennünk. Adventünket is aggódás és sietősség uralják, de olyan jó most arra gondolnunk, hogy Jézusban békességet adsz a szívnek, amit nem úgy adsz, amint a világ adja, és ezért nem kell sem nyugtalankodnunk, sem pedig félnünk. Őt keressük mindnyájan, az egyszülött, páratlan Fiút, és arra kérünk Atyánk, őt hozd most a szívünkbe. Hadd teljünk meg az ő szeretetével, az ő tisztaságával és az ő Lelkének erejével.
Ámen.
Igehirdetés
Egy nevezetes filmrendező, akinek munkái mindig az emberi élet egy-egy jellemző problémáját mutatják be, egyik filmjében, aminek a “Csend” címet adta, úgy ábrázolja az emberileg egyre mélyebbre kerülő főszereplőt, mint aki körül zajlik az élet a forgalmas világvárosban, de semmilyen hang nem jut el a füléig. Úgy mutatja be ezt a rendező, hogy az emberek beszélnek hozzá és beszélnek vele, de mi csak a képeket látjuk, hangokat nem hallunk. Járművek jönnek és mennek, de semmi zaj nem hallatszik, süket csönd uralja a film jelentős részét. Így látja emberi egzisztenciánkat ez a gondolkodónak is jelentős rendező, és tételében sok igazság van, mert az emberélet egyik legjellemzőbb problémája valóban a rossz kommunikáció. Mintha süketek lennénk hallani a megszólításokat, amik bennünket érnek. Persze, elhárítjuk magunktól a dolgot és mindig egymást nevezzük süketnek, valójában azonban minden ember hajlik valamennyire a lelki hallászavarra, arra, hogy ne hallja meg, amit meg kellene hallania. És ezért van aztán annyi baj, annyi félreértés és ellenségeskedés ember és ember között, mert mindenki mondja ugyan a magáét, tátog az ő szája, de közben nem hallja azt, amit mások neki mondanak.
Advent kedves igéje az ajtó előtt álló Jézus, aki eljön hozzánk, ahogy a Zakariás énekében olvassuk, “a naptámadat magasságából”, és zörget nálunk, kopogtat az ember ajtaján – és itt is, életünknek ebben a “függőleges” vonatkozásában is az kérdés, mint a mindennapokban egymás közt: meghalljuk-e, ami nekünk szól vagy sem. Ha elgondolkozunk azon, általában miért is nem szoktuk meghallani, ha valaki, akár egy embertársunk is az ajtónkon zörget, több ok is mindjárt eszünkbe juthat.
Először is arról lehet szó, hogy akik bent vannak, nagyon elfoglaltak, azért nem hallják a kopogtatást. Dolgoznak, takarítanak, gondoskodnak családjukról, valamiben el vannak merülve. Tulajdonképpen természetes dolog, hogy például aki munkahelyen is dolgozik és amellett otthon is helyt kell állnia, annak feszített az élete. Aztán akinek kisgyermekei vannak, akinek beteg van a családjában, akinek valami miatt nehéz a megélhetése! Vagy akinek adóságai vannak, aki túl nagy feladatot vett magára, aki nem kap elég megértés és támogatást, és még sorolhatnánk, mennyi minden terhelhet egy embert: igen, nagyon is meglehet az ok arra, hogy az ember bele felejtkezzen a saját élete gondjaiba. De éppen ezek miatt jó, hogy az advent most megállít bennünket, és a zörgető Jézus igéje megkérdez: nem süppedtem-e bele már annyira életem egyik vagy másik ügyébe, hogy a közeledő Úr szavát meg sem hallom, kopogtatása is visszhangtalan, és az ajtóm zárva marad előtte?
A sokféle belefelejtkezés közül most csak egyet említsünk külön is, a rosszkedvet. Kezdődik a legyintéssel, amikor emberekben és ügyekben csak a hiányosságokat vesszük észre. Mindent, ami negatívum, és semmit, ami jó – aztán ez rendszerint folytatódik az “engem nem szeret senki” érzésével, mert hát egy folyton ítélgető embert valóban csak nagy erőfeszítések árán lehet szeretni. Erre következik az elszigetelődés, a barát és testvér nélküli állapot, és onnét valóban csak pár lépés már a depresszió, korunk szinte járványosan terjedő betegsége. Kis túlzással akár azt is mondhatnánk, hogy ezek szerint a rosszkedv “vírusa” legyintéssel terjed – szerencsére azonban nem mindenki fogékony rá. Hívő emberek például kifejezett védettséget élveznek, mert ők minden nap újra tanulják szeretni az életet és az embereket a náluk jelen lévő Jézustól. Hiszen éppen azért hívő emberek, mert ők megnyitották ajtajukat az ő számára, s onnéttól kezdve már nem elfoglaltak annyira, hogy ne hallanák meg az ő szavát.
De nem csak olyanok vannak, akik elfoglaltak, azért nem hallják az adventi kopogtatást, hanem olyanok is, akik hangoskodnak. Családi veszekedések otthonába, házastársi gyanakvások otthonába nem hallatszik be a Jézus kopogtatása! Ilyen helyeken csupa olyan ember van, akik magukat akarják hallani, nem pedig egymást, és valószínűleg még kevésbé akarják hallani Jézust. Ilyen helyekre egyszerűen be sem hallatszik az ő kopogtatása. Láttam már családokat harcolni az örökségért, testvér a testvér ellen, szülő a gyermek ellen és viszont. Olyan volt az a család, mint egy csatatér, emberek valóságos háborút vívtak egymással. Fegyverek zaja idején még a múzsák is hallgatnak a mondás szerint, a Jézus kopogtatására pedig igazán nem kíváncsi senki, aki sokat akar szerezni magának és azt hiszi, hogy az élete múlik ezen.
És lehet hangoskodni más okokból is. Hatalmi harc a munkahelyen vagy éppenséggel a családban, ki tud legyőzni kit, kinek a hiúsága bizonyul védhetőbbnek – ó, mennyi, mennyi ok a hangoskodásra! Kifakadások a szomszéd vagy a nem szeretett rokon ellen, kifakadások a világ állása miatt, sőt kifakadások az emberek iránt, úgy általában. És a nagy hangoskodás elnyomja a jézusi szót, ilyenkor nem kell az ige, nem kell a Biblia, van nekünk igazunk ezek nélkül is. És ilyenkor Jézus tényleg nem jön be az emberhez, még adventben sem. Csak azokhoz jön be, akik meghallják az ő szavát, és megnyitják az ajtót. Aki tudnak megcsendesedni, leadni a maguk hangoskodásából legalább akkor, amikor Jézus kopogtat az ajtón. Legyen kevesebb a hangoskodás, és jobban meg fogjuk majd hallani, amikor Jézus közelít hozzánk.
Végül még az is lehet, hogy valahol azért nem hallják meg a kopogtatást, mert nincsenek is otthon. Amikor a házastársi szövetség már csak megszokás és gazdasági racionalitás, akkor ott emberek nincsenek otthon a házasságukban. Amikor a munka csak megélhetési forrás, de nem szeretettel és fantáziával végzett, ha kell feladatbővítő helytállás, akkor ott emberek nincsenek otthon a munkájukban. Amikor az egyház csak lelátó és nézőtér, ahonnan elnézik mások igyekezeteit és szolgálatait, míg maguk nem tesznek semmit annak életéért, némelyeknek meg hatalmi harc, ahol a “mi emberünk” győzelméért mindent megteszünk, ennél nagyobb ügy pedig már nem is igen létezik, ott valószínűleg valahol máshol vagyunk, de nem “otthon” az Isten egyházában. És a legszomorúbb ezek között az otthontalanságok között, amikor még a saját bőrében sincs otthon az ember. Pedig hány sóhaj, hány feljajdulás mutat arra, hogy milyen sokan sehol nem lelnek otthonosságra. Mindig pont ott rossz, ahol éppen vannak. Ha van munka, az a baj, hogy el kell végezni, ha nincs, akkor miből fogunk megélni vagy miért nem segítenek elegen. Ha nyár van, akkor meleg van, és az borzasztó, ha tél van, akkor hideg van, és az rettenetes. Vajon mit szólnának az ilyenek, ha az Örökkévaló egyszer beállítaná a hőmérőt 17 és fél fokra, és soha többé nem lenne ebben semmi változás. Eső se lenne, fagy se, hó se, kánikula se, semmi, csak egyformaság – akkor vajon boldogok lennének? Akkor meg biztosan ezzel volnának elégedetlenek?
Szomorú, amikor az ember mindig éppen csak ott otthontalan, ahol éppen van. Hát gondolkozzunk most adventi szívvel azon, hogy akarunk-e egyáltalán “otthon” lenni ezek értelmében, akarjuk-e szeretni a helyünket, ahol vagyunk, vagy már annyira elmentünk a helyünkről, hogy nincs is az a kopogtatás, ami még utolérhetne és otthon találhatna bennünket.
Ez annál is fontosabb, mert amit Jézus hoz, az éppen az otthonosság. Bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő énvelem. Az étkezés és a társaság az ember életének legalapvetőbb élménye. Még beszélni sem tudunk, de már mind a kettőben részünk van, hiszen édesanyánk megetet és beszél hozzánk, amikor mi még legfeljebb csak gügyögni tudunk. Arany János a “Családi kör”-ben leírja, ami minden felnőtt ember gyermekkorának legszebb élményei közé tartozik, hogy milyen többlet volt az estében, ha még vendég is ült a családi asztalunknál. Előttünk, gyermekek előtt ilyenkor egy tágabb világ nyílt meg, olyan dolgokról is hallottunk, amiről szüleink máskor nem beszéltek. A vendéggel együtt teljesebb az élet. És Jézus ilyen vendégként akar asztalunkhoz ülni. El akarja mondani nekünk egy jobb és egy magasabb világ dolgait, a kimondhatatlan Nevű nagy szeretetéről akar nekünk hírt hozni, és ünneppé akarja tenni az életünket. Ő ezért jött hozzánk, és ma is ezért jön.
Betér a betegekhez, és azt mondja nekik, itt vagyok a betegágyadnál, nem vagy egyedül a kérdéseiddel. Betér a bűnösökhöz, és azt mondja nekik, hogy van új kezdet. Betér a magánosokhoz, azokhoz, akik elszigetelték magukat, és azt mondja nekik, társad vagyok, talán általam te is ki tudsz majd lépni a körből, amit magad köré vontál. Amikor ő velünk vacsorál, akkor az azt jelenti, hogy ő magát adja nekünk kenyérként. Ez az a vacsora, a vele való tápláltatás, amiről itt is szó van, amit az úrvacsora ábrázol ki képi módon, de ami lelki valóságként mindig jelen van, ahol az ő szavát meghallják és az ajtót megnyitják személye számára.
Ez az a pillanat, amikor az ember megnyílik Jézus előtt, amikor a süket csend, a tébolyító magány csendje egyszer csak kezd feloldódni az ember körül. Lehet, hogy először csak a templom hangjai szólalnak meg. Örömet jelent az ének, az orgona hangja, még a harangszó is. Értelme lesz a legsilányabb igehirdetésnek is, mert biztosan elhangzik benne legalább egyetlen szó, ami igazán nekem szól és nem hagy nyugodni. Aztán megszólal a Biblia, üzenete lesz még a nemzetség táblázatoknak is, nem hogy az evangéliumoknak. És megszólalnak az emberek. Halljuk a hangjukat, most már nem csak a szavaikat, de azt is, ami a szavaik mögött rejlik, amit nem bírnak kimondani, annyira fáj, annyira szégyenletes. Halljuk az embereket, akik valóban nem mindig azt mondják, amit gondolnak, hanem többnyire azt, amiről azt vélik, hogy mi hallani akarjuk. Meghalljuk a gyermekek hangját, akik valami tiszta és egyszerű dolgot mondanak nekünk, többnyire csak ennyit: szeress engem, te elfoglalt, te hangoskodó, te otthon sem lévő felnőtt.
És meghalljuk az idősek hangját is, ami nagyon gyakran csak egy sóhaj, hogy csak még egyszer újra kezdhetném – mennyi mindent másként csinálnék, de kár volt annyi mindent tönkre tenni magamban és másokban. És meghalljuk a növények szavát, amelyek örömmel díszítik otthonunkat és szeretettel adnak nekünk eleséget, ha jól bánunk velük. És meghalljuk még az állatok szavát is, mint Tolsztoj a “Holsztomer” c. novellájában, amelyet egy ló életútjáról írt, és onnéttól kezdve másként bánunk még az ember alatti lények világával is, nem csak az emberekkel.
És meghalljuk a nagy zenei mesterek alkotásait, az azokban rejlő vívódásokat és az emberlét szóban kimondhatatlan dimenzióit. És újra kezünkbe veszünk egy verses kötetet és lesz türelmünk az irodalom kimeríthetetlen kincsestárában megtalálni azt, ami tartalmassá és elgondolkodtatóvá tehet egy tévé-pestis mentes estét.
És végül talán meghalljuk a saját életünk dallamát is, és elfogadjuk, hogy mi volt a dolgunk a nagy zenekarban, és nem bánt már többé az, hanem inkább megnyugtat, hogy a mi életünk csak egyetlen egy kicsiny tétel egy nagyon nagy szimfóniában, amelynek összhangját a legnagyobb szeretet gondolta ki és vezényelte.
Mind ez pedig egyetlen kopogtatással, egyetlen nekünk szánt szóval, meghallott igével kezdődik. Ne legyünk hát annyira elfoglaltak, se hangoskodók, sem pedig otthonról eltávozottak, hogy ezt meg ne hallhassuk, és majd velünk vacsorál a Megváltó maga.
Ámen
Imádkozzunk!
Urunk, te tudod, hogy mi süketek, de legalábbis nagyothallók vagyunk, ha üzeneteidről van szó. De azt is tudod, hogy sehová nem mehetünk, mert az örök élet beszéde tenálad van, és mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Köszönjük az adventi kopogtatást, a halk és szelíd szót, az új élet ígéretét és minden bíztatásodat, amit ma mondtál nekünk. Légy áldott a gyülekezetért, az együttes igei élményekért, a közös éneklésért és a szolgálat öröméért. Megköszönjük neked, hogy te jössz hozzánk, amikor nekünk nincs erőnk menni tehozzád. Légy áldott türelmedért, amivel hordozod engedetlen életünket és még mindig bízol bennünk, pedig éppen elég okot adtunk arra, hogy elfordulj mitőlünk. Szeretnénk a most következő héten odaadóbban figyelni rád, szeretnénk életünk nyitott kérdéseiben tőled kapni vezetést és útmutatást. Segíts minket több alázatra, igazibb megcsendesedésre, hogy szavad ne szálljon el fejünk felett, hanem éltető erővé és lelki kenyerünkké legyen, ami nélkül nem is vagyunk meg többé. Gyógyítsad betegeinket, akik kórházban vannak, erősítsd az erőtleneket, oldozd fel a megkötözötteket, emeld fel az elesetteket.
Ámen
