Igehirdetés 2011. március 13.
Szemeimmel tanácsollak téged
Lekció: II. Móz. 20, 1-21
Textus: Zsolt. 32,8
„Bölccsé teszlek és megtanítalak téged az útra, amelyen járj, szemeimmel tanácsollak téged.”
Imádkozzunk!
Örökkévaló Isten, félelemmel gondolunk arra, miképpen állnánk meg színed előtt, ha igazságosan ítélnél bennünket szent törvényed szerint. Előtted még a jók és igazak is reszketnek, mert tudják, hogy minden igazságuk olyan, mint a megfertőztetett ruha. Megvalljuk, hogy törvényeidet naponként áthágjuk, parancsaidat mellőzzük és nincs közöttünk csak egy igaz is. Mint megtérő bűnösök jövünk hozzád, hogy életünket újra megépítsd, hogy eltékozolt kincseinket kipótold, és hogy helyreállítsd bennünk a szeretet képességét. Vigasztald, kérünk a szomorúakat, és gyógyítsd a betegeket, akik sokan vannak. Imádkozunk a nagy földrengés és pusztító szökőár sok-sok szenvedőjéért, különösen azokért, akik most elvesztették az otthonukat vagy a szeretteiket. Kérünk, adj mindnyájunknak föleszmélést, milyen rövid az életünk és mennyire nincsen ideje a kezünkben. Adj új hitet a Krisztus követésére, hogy napjainkat méltó tartalom tölthesse meg. Szenteld meg együttlétünket azzal, hogy eljössz hozzánk mind a hirdetett, mind pedig a látható igében, az úrvacsora szent sákramentumában. Megváltó Jézus Krisztusunk nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
Igehirdetés
Böjt első vasárnapja van, amely jelzi, hogy hat hét múlva húsvét következik. Urunk Jézus negyven napon át böjtölt, és ha mi nem vagyunk is képesek ekkora áldozatra és önkorlátozásra, a húsvéthoz közeledve magunk is megpróbálunk méltóbban élni, mint egyébkor. Ezért a böjt első vasárnapja mindig ünnep, amelyen az úrvacsora terített asztala vár bennünket. Mégis érezzük, ez az ünnep más, mint a többi, hiszen a Nagypéntek kivételével minden más ünnep lényege az öröm és a hálaadás, böjt első vasárnapján azonban megrettenve hallgatjuk a Tízparancsolatot, és azt kérdezzük magunktól, nem vétettünk-e ellene mindnyájan. Ez az ünnep ezért a befelé fordulás és az önvizsgálat ünnepe, amelyen meg kell vallanunk, hogy sok egyéb kincs mellett elvesztettük az emberélet talán legszebb ékkövét, a bölcsességet is. Ezért van bennünk annyi nyugtalanság és mindig sietős igyekezet, ezért van annyi felületesség a döntéseinkben, ezért bántjuk meg egymást akaratunk ellenére is oly sokszor, és ezért van annyi fölösleges kitérő az utunkon.
Legyen hát mai ünneplésünk első lépése, hogy őszintén elismerjük, nekünk valóban nincs bölcsességünk, sőt, egyáltalán nem is tudjuk ezt a dolgot magunkban létrehozni. Amikor ide eljutunk, és valaki már nem tartja magát abszolút szakembernek, akinek mindenkor mindenben igaza van, hanem már képes elismerni ezt a lényegi fogyatkozását, hogy nincs bölcsessége, ott valami nagy és fontos előrelépés történt. A 32. Zsoltár, ahonnan mai alapigénk való, arról szól, hogy amíg az ember nem képes elismerni vétkeit, addig „megavulnak csontjai” a napestig való jajgatástól, és életereje ellankad, mint a virág a nyári forróságban. Hányszor hallani emberektől, olyan fáradtnak érzem magamat, és saját magunkról is hányszor tapasztaljuk, valahol mintha ellankadt volna az erőnk, nincs kedvünk semmihez, üresnek és értelmetlennek látunk minden igyekezetet. A zsoltáros szerint létezik olyan fáradtság és van olyan belső lankadás, amit kizárólag az önmagunkhoz való őszinteség tud helyrehozni, mert pontosan ennek a hiánya volt, ami ezt a fáradtságot ránk terhelte. A lélektan is beszél neurotikus fáradtságról, egy olyan fajta erőhiányról, amit a saját életünkhöz, önmagunkhoz való nem megfelelő viszonyulásunknak köszönhetünk, és amit nem lehet nyugtatókkal és altatókkal és egyéb testi szerekkel gyógyítani, hanem kizárólag azzal, hogy egyenesbe jövünk magunkkal.
De lám, azt is halljuk a zsoltárostól, hogy amint tisztességesen megállunk Isten előtt, az végtelen nagy lelki megkönnyebbedést hoz számunkra, olyasmit, mint amikor valakiről leveszik a nehéz terhét, amit addig cipelt. Valljuk meg, nem is olyan egyszerű dolog őszintének lenni ott belül a szívünkben, saját magunkhoz. Ahogyan emberek elhallgatnak egymás előtt dolgokat, amiket szégyellnének kimondani, úgy még saját magunk számára sem könnyű néha kimondani bizonyos dolgokat. Bevallatlanul és megfogalmazatlanul maradnak olykor egészen fontos dolgok is, amik aztán hosszú időre blokkolják az egész lelki növekedésünket. Ezért jó odaállni minden nap az élő Isten elé, mert ott aztán nem lehet őszintétlennek lenni. Minden áhítatos pillanat, minden valódi imádságos perc ebben ad nekünk növekedést, és különös módon sokszor éppen a saját magunk előtt is kellemetlen dolgok elismerése adja a legnagyobb lelki megkönnyebbedést. Ilyen lehet az, ha elismerjük, mennyire nincs bölcsességünk, hogy az Isten-közelség elvesztésével együtt bizony ezt is elvesztettük, és ez azt jelenti, hogy nem értünk a saját életünkhöz. Elhanyagolunk egészen jelentős belső munkálatokat, amiket régen el kellett volna már végezni a szívünkben, és emiatt feltorlódnak az elvégzetlen tennivalók, mint abban a lakásban a tárgyak, ahol csak gyűjteni tudnak, de kidobni semmit nem képesek. Ezért mozgásképtelen sok ember lelki értelemben, mert megbénítják az elvégzetlen lelki feladatai. Egy nagyon kicsi, mégis fontos első lépés, ezt kimondani: Istenem, nem értek a saját életemhez, nincs bölcsességem, adjál nekem ilyet.
Annál is inkább fontos ez, mert ez az, amivel megnyitjuk magunkat az ajándékozó Isten előtt. Válaszul pedig a mi önmagunkhoz és hozzá való őszinteségünkre ő ezt mondja: Bölccsé teszlek téged, és megtanítalak az útra, amin járj. Vagyis kész nekünk éppen azt adni, amire a legnagyobb szükségünk van – megtanít minket az útra, amin járjunk. Kell-e ennél valami több? Aligha. Mert hát miről is van szó? Ha ő megtanít az útra, akkor ez azt jelenti, hogy az ember nem téved el. Biztos lesz a lépte, és nem tesz fölösleges, olykor élethosszig tartó kitérőket, mert megtanulta az utat, amin járjon. Ez az első és talán legfontosabb haszna annak, ha ő tanít meg minket az útra, és mi azt el is fogadjuk tőle.
Ez az út az életre vezet, de elég keskeny ahhoz, hogy ne legyen könnyű járni rajta, ahogyan az evangéliumból is értesülhetünk erről. Nem is sokan találják meg, meglehetősen kevesen vannak, akik tényleg ezen járnak. Ők viszont tudják, hogy ezen az úton minden lépéssel magához az Úrhoz közeledünk, és egykor majd egészen és véglegesen ővele is leszünk. Ezért imádkozhatjuk a szép énekkel: Csak vezess Uram végig, és fogd kezem, míg boldogan a célhoz elérkezem.
De van az „útra megtanított” embernek egy másik nagy többlete is. Ő nem csak az előtte való lépéseket érti jól, amiket meg kell tennie, hanem felfogja és megérti a mögötte lévő utat is. Hányan bánkódnak ezen vagy azon, hogy nem úgy kellett volna tenniük. Mások értetlenül állnak bekövetkezett események előtt még évtizedek múlva is, és a dolgok nincsenek a helyükön. Találkoztam hetvenen felüli emberrel, aki egy több mint hatvan évvel azelőtti eseményt emlegetett, amit felrótt Istennek, mint amit szerinte neki nem lett volna szabad megengedni. Elteltek évtizedek, és ő a maga hitetlenségét, máig érvényes tagadását azzal köti össze, amit még mindig nem értett meg. Megtanítalak téged az útra – ez azt is jelenti, képes vagyok Isten kezét fogva immár egy nagyobb összefüggésben, tágasabb perspektívában látni a saját életem eseményeit, nem csak a sérelmeim felől.
Emberek nagy pénzeket adnak ki pszichoanalitikus kúrákra azokban az országokban, ahol ezt megengedhetik maguknak, és ezek az analitikus kúrák mindig arra irányulnak, hogy megtalálják a lélekben, hol a seb, amit eltakart vagy talán el is tagadott az ember maga elől, de mindenesetre nincs belőle szabadulása és gyógyulása. És éveken át foglalkoznak azzal, hogy ki milyen sebeket és sérelmeket gyűjtött be a szüleitől vagy a testvéreitől valamikor a gyermekkorában, mert addig nem tud lelkileg épp emberként élni, amíg saját magával, a lelke mélyén hordott bajokkal egyenesbe nem jön.
Mai igénk pedig azt mondja, az Úr előtt őszintén megálló ember megkapja a kegyelmet, hogy másként láthassa az elmúlt dolgokat. Átértékelődik az, ami mögöttem van. Péter csak sírni tudott a saját árulása felől, és joggal – a feltámadott Jézus pedig azt mondta neki, ha mégis szeretsz engem, akkor legeltesd az én nyájamat. És ennek a Péternek olyan lett ettől a nagy szeretettől az élete, minden úgy megváltozott benne, hogy az emberek az utcákra kihozták a betegeket, hogy az arra járó apostolnak csak az árnyéka is ráessen és meggyógyuljanak. Megtanítalak téged az útra, az ezt is jelenti, hogy felfogom, értem, a helyére teszem azt, ami elmúlt, és ami a legfontosabb, javamra van immár nekem is, és másoknak is, ami megtörtént.
Végül pedig talán a legszebb ígéret: szemeimmel tanácsollak téged. „Isten szemét” háromszögbe foglalva szokás bizonyos templomokban a legmagasabb pontra elhelyezni, amely szokás mögött az a szándék áll, hogy el ne felejtsék a hívek, ő mindent lát. És ez így is van, de az arc nélküli szem valahogy mégis csupán a hideg megfigyeltetést fejezi ki. Azt, hogy engem néznek, ezért nekem jól kell viselkednem. Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát! – volt olvasható gyermekkorunkban némely iskolai vonalzókon. Ugyanakkor megfigyelhetjük már kisgyermekeknél, akár három-négy éves korukban is, hogy csak rátekintenek a szüleikre, és már az arckifejezésükből megértik, azok mit is gondolnak, vagy mit éreznek. Helyeselnek valamit, éppen értetlenek, vagy most haragszanak valamiért. Nem is kell szólni a szülőnek sokszor, mert a gyermek érti az arc üzenetét.
Ez a „szemeimmel tanácsollak téged” számomra ilyesmit jelent. Isten mindig teremt az ember élete köré egy atmoszférát, amiben ott rejlik az ő „arcának” helyeslő vagy helytelenítő kifejezése is. Amikor valaki körül megromlik a levegő, mindenki csak ellenséges vele, akkor jó abban észrevennie Urunk üzenetét is, nem pedig csak az emberek vélt tévedését, hogy már megint nem jól értenek bennünket és félreismerik a mi csodálatos képességeinket.
Ez a kép, hogy „szemeimmel tanácsollak téged” egy lehelet finom útbaigazítást jelent, amikor is Urunknak mintegy a tekintetéből, a felénk forduló „arcából” kell kiolvasnunk, mit is gondol ő felőlünk. És bizony nagyon is érdemes ezzel foglalkoznunk, mert bármikor jöhetnek olyan életszakaszok az utunkon, amikor már nincs módunk az ő tekintetét vizsgálgatni, úgy felgyorsulnak velünk az események, visznek magukkal és nem lehet többé saját döntéseket hozni, minden csak megtörténik velünk. De vannak áldott, csendes idők is, amikor még elmélyedhet az ember. Ilyen a templom csöndje, ez a mostani óra is, ilyen lehet a saját, bibliás áhítatunk, csendes perceink odahaza, amikor rászánjuk az időt arra, hogy vizsgálgassuk az ő tekintetét. És meg lehet érteni, nagyon is észre lehet venni, nekünk, Isten gyermekeinknek, miként is tekint ránk mennyei Édesatyánk. Az ő helyeslését mindig segítő jelek követik, amikor pedig nem járunk jó úton, akkor üzennek a körülmények, ember, ébredj fel, nem jó irányba mész.
Böjt első vasárnapján más fajta ünnepünk van, mint a többi ünnep idején. Ma befelé kell fordulnunk, le kell hajtani a fejünket és meg kell vizsgálni magunkat. Képesek vagyunk-e még az önkorlátozásra, a vágyaink és törekvéseink félretevésére, szüneteltetésére, egyszóval a lelki értelemben vett böjtre. Mert ha igen, akkor az első az lesz, hogy nem takargatjuk többé a vétkeinket, nem tagadjuk el azokat és nem kenjük másokra. Hatalmas megkönnyebbedést jelent majd ez az őszinteség, mintha mázsás kövek esnének le rólunk! Csak próbáljuk ki, meg fogjuk tapasztalni. És azt is megkapjuk majd ezen a réven, hogy ő valóban bölccsé tesz minket és megtanít az útra. Arra is, ami még előttünk van, hogy merre menjünk, és arra is, ami már elmúlt, mögöttünk van, hogy értsük, éspedig jól és a javunkra értsük. Hogy aztán elérkezhessünk a mindennapok legszebb áldásához, hogy ő minket a szemeivel tanácsol, mi pedig jól értjük, mikor mit is üzen számunkra. Így legyen. Ámen.
Úrvacsoraosztás
