Igehirdetés 2015. március 22.
Szomorúságotok örömre fordul
Lekció: Ján 16,16-23
Textus: Ján 16,21
„Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra.”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, a földi élet olyan változó, és mi emberek olyan felkészületlenek vagyunk a változásokra. Örömre olykor szomorúság jön, a szomorúság pedig szabadulásra fordul, és mi azt sem értjük, hogyan és miképpen zajlott le mindez, csak részesei vagyunk egy ismeretlen folyamatnak. Köszönjük a szent nap megpihenését, amit arra kapunk, hogy megállhassunk előtted, és megszólalhasson közöttünk az ige, ami által elkezdhetjük életünk dolgait a te örökkévalóságod fényében látni. Segíts most minket őszinte önvizsgálatra, ami nélkül maradna minden a régiben. Te a töredelmes szívet szereted, és mi ebben bízva közeledünk hozzád. Jézusért kérjük, fogadj minket magadhoz. Ámen.
Igehirdetés
Egy régi bölcs szerint lángban áll az élet, mert a szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze lángra gyújtotta. A születés, az öregség, a halál, a bánat, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra – vagyis a lét szenvedés. (Gautama) Sok igazság rejlik ebben a bölcsességben, mert a szenvedés valóban hozzá van kötve az élet szinte minden mozzanatához. Eltervezünk valamit és nem olyan lesz, számítunk más emberekre és cserbenhagynak, várjuk a világ jobbra fordulását és az ellenkezőjét tapasztaljuk.
Jézus is teljesen tisztában van azzal, hogy a lét szenvedés, de azt is tudja, hogy a tanítványi lét, az őt követők útja sincs meg szenvedés nélkül. Sőt, még olyan szenvedés is van, amit csak és kizárólag a tanítványok tapasztalnak meg, senki más: amikor elveszítik Mesterüket testileg, és nem értik, miért is kell ennek így lennie. Ezen a veszteségen a világ örül, jelenti meg a bekövetkezőket Jézus, és sokaknak valóban győzelemnek tűnt ott Jeruzsálemben, amikor úgy hitték, eltakarították Jézust az útból. A világ örül, ti pedig sírni fogtok, mondja a tanítványoknak – de a ti szomorúságotok majd örömre fordul.
Tudjuk, hogy ez valóban így is lett, ám azt is tudjuk, hogy ennek a tudományát nem olyan könnyű elsajátítani. Holott éppen ez a keresztyén élet szíve közepe: miként jut a siralomvölgyben vándorló lélek az angyalok énekével összhangzó, dicsőítő örömre. Jó lenne ennek a tudományában valóban előre lépnünk, hiszen Jézusunk is éppen ezt akarja adni minekünk.
Onnan kell indulnunk, amit valahogy a szívünkkel nagyon is sejtünk, hogy az emberi élet nincsen kész azáltal, hogy megszületik és van keze, lába, szépen egészségesen megvan mindene. Nincsen kész az emberi élet az által sem, ha kitanult egy mesterséget vagy megszerzett egy diplomát, és nincsen készen akkor sem, ha képességei által sikeresen él, és jólétet mondhat a magáénak. Még akkor sincsen készen, amikor eljönnek a pihenés évei és hányszor láttam, hogy eljött az elmúlás is, és az élet nem volt készen úgy, ahogy az illető maga is szerette volna.
Történnie kell valaminek, ami kinyitja az életet egy magasabb világ számára. Ez olyan nagy titok, hogy nem is lehet róla pár szóban könnyen és megfelelően szólni róla – hiszen maga a Szentírás is ezerötszáz oldalon beszél erről a titokról. Ez a valami pedig az odafordulás Istenhez, ami mindig alapvetően újat nyit az életünkben. Egészen más annak az élete, aki kész erre az odafordulásra, mint azé, aki elzárkózik előle. Nem is lehet ez másként, hiszen Isten erői jelen vannak ugyan mindenhol a világegyetemben, de aki kitárja a szívét és kéri is ezeket az erőket egész odaadásával, annak egészen biztosan több adatik ezekből, mint aki semmibe veszi az ég szeretetét és legyint a jóságára. Gondoljunk csak arra, hány millió fűszál zsendül meg és indul növekedésnek ezekben a tavaszi napokban pusztán attól, hogy a föld teljesebben fordítja arcát a nap felé, mint az előző félévben – pontosan így virul ki egy-egy élet, aki felhagy azzal, hogy más irányba fordítsa szívét, nem pedig Isten felé.
Igen, történnie kell valaminek, éspedig valami nagyon lényegesnek, amit az emberek nem is látnak rajtunk, hiszen belül, a szívünkben zajlik. Eddig fontos volt valami, talán már a bálványommá is lett, betöltötte a lelkemet, eltakarta előlem Isten dolgait – most pedig felhagyok azzal, hogy lelkemet egészen erre függesszem, és odafordulok az élő Istenhez. Ezt a történést találjuk a Biblia száz és száz eseményében, és ugyanez megy végbe a tanítványok szívében is. Az „ember” megszületése kínnal és vajúdással jár, amire kaptunk egy néhány évtizedet – és mi magunk tudjuk a legjobban, hogy hol is állunk ebben a dologban úgy igazán. Mert nincsen készen az ember azzal, hogy fizikailag megszületett, nincsen készen azzal, hogy továbbadta az életet gyermekeinek, nincsen készen a karrierje csúcsán és nincsen készen az öregedés csöndes kiszáradása révén sem: az ember abban lesz emberré, hogy odafordulva az ég jóságához engedi átjárni a lényét azokkal a mennyei erőkkel.
Ennek az odafordulásnak aztán mindig jótékony hatásai mutatkoznak. A sötét és néha „rémisztően sötét” erdőben (Dante) botorkáló lélek egyszer csak világosságot lát és elkezdi megérteni a saját útját és életét. Úgy kapjuk az ilyesmit, ahogyan az ajándékot szoktuk, nem is értjük az egészet – de mindig van a dolognak a saját lényünkben pontos lenyomata. Nem is lehet ez másként, hiszen ilyenkor csodálatos módon az ég és a föld kapcsolódnak egybe, és a minket felülről gazdagító szeretet úgy lesz a miénk, hogy közben magunk is változunk. Jézus azt ígéri tanítványainak, hogy szomorúságuk örömre fordul, de mi tudjuk, mert tapasztaltuk, hogy mindig csak a megértett szomorúság szokott örömre fordulni. És valóban, mihelyt fölfogjuk, mi is volt a magunk része abban a szomorúságban, hogyan is kerültünk abba, mi módon is manővereztük magunkat esetleg egy egészen lehetetlen helyzetbe, hol voltunk balgák és hitetlenek, amin változtatnunk kell, átgondolva az egész életünket, hogy ne kerüljünk újra és újra mindig ugyanoda – ott már egészen közel van a szomorúság örömre fordulása.
Nemrégiben hallhattunk egy vasárnapon az „emberi egzisztencia átvilágításáról”, ahogyan ezt a német gondolkodó, Karl Jaspers fogalmazta. Abból megértettük, hogy zűrzavaros, kaotikus lélekkel, bennünk munkálkodó ismeretlen és megszelídítetlen erőkkel járva nem csoda, hogy az életünk útjai is zűrzavarosak és kaotikusak. Szükséges a saját lényünk átvilágítása, az indítékaink megértése és átlátása ahhoz, hogy kézbe tudjuk venni a sorsunkat. Ezt a megfogalmazást is hallhattuk: feloldani, megszüntetni a sorsot, vagyis a ránk úgy ható erőket, hogy azoknak mi csak játékszerei vagyunk – és ezen az úton járva nagyszerű új lehetőségek tárulnak ki az ember előtt. Mert valóban csak a megértett szomorúság fordul örömre. Ha a szomorúság megmarad a hangulatok szintjén, akkor újratermeli önmagát, és egyre csak szomorúbb lesz az ember. A megértett szomorúság már messze több mint hangulat. A megértett szomorúságból tanul az ember, felfogja, hogy hova nem akar újra visszacsúszni, miből is emelte ki őt a Lélek. A költő is erre célozhat, amikor „az értelmes szomorúakról” beszél (Ady E: A magyar Pimodán) – hiszen valóban minden szolgálhatja az ember javát, ami csak éri őt, még az egészen rossz dolgok is. A nagy világvallások mind értékesebb életnek látják azt, aki elmerült ugyan, de valahogy megtért és megmenekült a bűnből, mint azt, aki eleve kívül maradt minden kísértésen, mert az ilyen meggyógyult, megtisztult szívben sokkal több megértés van a még vergődők iránt, mint azokban, akik igazaknak hiszik magukat. Jézus is azt mondja, hogy nagyobb öröm van a mennyben egyetlen megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon. (Lk 15,7)
Mi is történik valójában ott, ahol valaki tényleg odafordul Istenhez? Összesen az, hogy az ilyen ember megszületik az örökkévalóság számára. Jézus ilyen ember volt – amint halljuk a leírásokban, már tizenkét évesen is az ő Atyja dolgaival foglalkozott. (Lk 2,49) És bár az evangéliumok homályban hagyják, mikor és milyen körülmények között lett ez teljessé és véglegessé a lelkében, hiszen az ő útján is ott voltak a kísértések, még az utolsó éjszakán is harcolnia kellett – de a végső eredmény, amivel “elvette a világ bűneit” (Jn 1,29) az évezredeken át világít, és százmilliókat igazít el ma is egy magasabb világ elérése dolgában. Aki igazán odafordul Istenhez, az megszületik az örökkévalóság számára. Annak nem bálvány többé már maga az élet sem, Jézus módján “van hatalma letenni és újra felvenni azt”. (Ján 10,18) Aki ezt az utat követi, annak már örök élete van: hiszen “ha meghal is, él, és akik csak él és hisz őbenne, soha meg nem hal”. (Ján 11,25-26)
Így érkezünk oda, hogy az örömre forduló szomorúság az „emberré” növekedés egyik legfőbb jele. Aki az Istenhez forduló szívek útján jár megtapasztalja, hogy a rosszból végül mindig jó jön ki, mert az ember tanult és megértett valami fontosat. Amíg benne volt abban a nem szeretett dologban, nem volt öröme benne. Hogyan is örülhetnénk, amikor van okunk félni, amikor elvesztünk valami vagy valaki nagyon fontosat? Sehogyan, bizonyára sehogyan. De eljön a pillanat, amikor túl vagyunk rajta, és levonhatjuk a tanulságokat, amik által jobb és igazabb emberek lehetünk. „Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra.” (Ján 16,21)
Erről a lelki beérkezésről tartja egy régi mondás, hogy „aki tud, az még nem jutott olyan messzire, mint aki szeret. Aki szeret, az még nem jutott olyan messzire, mint az, aki derűs.” Igen, a napfényes lélek, a derűs szív Isten közelségének legszebb ajándéka. És azt is tegyük mindjárt hozzá, hogy a derű több mint hangulat. A derű állapot, a Jézus életével átjárt lélek állapota, ami nagyon jól megfér a komolysággal, az élet dolgainak felelős és gyakran gyötrelmesen nehéz hordozásával, mert messze mélyebben, vagy ha úgy tetszik, magasabban van, mint a hangulatok. Egy idős ember mondta, közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, amikor mindenféle bajok és betegségek kezdték gyötörni: Tudjátok, ez már amolyan élet-elvonó kúra. Lett volna oka a rossz hangulatra, de őt átjárta a Krisztusban való élet derűje, és fölébe tudott emelkedni a saját érzéseinek. Nekünk is jó lenne megszabadulni a hangulatok uralmától, és följebb emelkedni azoknál – mert emelkedhetünk, éspedig egészen az ég derűjéhez. Aki tud, az még nem jutott olyan messzire, mint aki szeret. Aki szeret, az még nem jutott olyan messzire, mint aki derűs.
Ez akkor is így van, ha a lét valóban szenvedés. Akkor is így van, ha nincsen készen az ember a születésével, a sikereivel és még a halálával sem, amíg oda nem fordul Istenéhez. Ott viszont megtapasztalja, hogy a megértett szomorúság csodálatos módon valóban örömre fordul. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, ha a világra nézünk, nem sok okunk van a derűre. Azt is tudjuk, hogy ha az emberekre tekintünk, vagy akár saját magunkra is, több okunk van szomorkodni, mintsem örülni. Egyedül akkor lesz derűs a szívünk, ha azt nézzük, amit te magad tettél értünk Krisztusban, hiszen általa az örök életet hoztad azoknak, akik hisznek őbenne. Áldunk téged, hogy minket elindítottál már ezen az úton, és derűs szívvel lehetünk a te gyermekeid, Krisztusnak pedig követői. Segíts abban, hogy egymás életét felvidítsuk és megörvendeztessük, ne pedig terheljük és lehúzzuk. Imádkozunk a betegek gyógyulásáért, a nagy terhet hordozóknak erőik és türelmük növekedéséért, akiknek pedig arra van szükségük, szívük és életük megtisztulásáért. Vezesd lépteink az előttünk álló napokon, hogy közelségedben és általad a mi szomorúságaink is mind örömre fordulhassanak. Ámen.
