2001. április 22.
dr. P. Tóth Béla
Találkozás Istennel
Lekció: I. Mózes 28 : 11-22
Textus: I. Mózes 28: 16-17, 20-21
“Amikor Jákob fölébredt álmából, ezt mondta: Bizonyára az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam. Félelem fogta el és így szólt: Milyen félelmetes ez a hely, nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja. És ilyen fogadalmat tett Jákob: Ha velem lesz Isten és megőriz ezen az úton, amelyen most járok, ad nekem ételül kenyeret és öltözetül ruhát, és békességben térek vissza apám házába, akkor az Úr lesz az én Istenem.”
Imádkozzunk!
Mennyei jó Atyánk! Keresünk téged és nem találunk, pedig sokkal közelebb vagy hozzánk, mint legmélyebb álmunkban sejthetnénk felőled. Itt vagy velünk alkotásaidban, rólad szólnak a világ csodái, amik a semmiből nem állottak elő. Téged dicsér – az Alkotót – minden igazi emberi érték: a szülői szeretet, az egymásra talált lelkek boldog összetartozása, az élet csodája, ami mind a te ajándékod. Téged keres az emberi értelem, mert vágyik a nagy egész ismeretére. Téged hirdet még a világban lévő érthetetlen és megfoghatatlan is, mert ezek is a te értelmet adó, rendező szereteted után kiáltanak. Még a nem hívő számára is jelen vagy, hiányodban. Engedd meg nekünk, hogy hitünk és alázatunk szerint most bepillantást kapjunk abba, ami végeérhetetlen, csodálatos és szentséges lényegedből ránk tartozik. Kérjük, hadd ízleljük az örök boldogság jó ízeit, hadd halljuk meg a végleges harmóniákat, és hadd fogjuk fel életünk igazi, tőled való rendeltetését, amit kérünk, hogy munkálj bennünk hirdetett igéd és a Krisztus jelenvaló Lelke által.
Ámen.
Igehirdetés
Ennek a mai igehirdetésünknek azt a címet adhatnánk, hogy “Találkozás Istennel”. Nagy dolog ez az ember életében. Azt mondhatnánk, hogy talán ha egyetlen egyszer történik meg az ember életében, hogy megnyílhat szíve, a lelke, fölfogni a fölfoghatatlant, az Örökkévalót.
Egy bizonyos: nincs egyetlen emberi élet, amely el volna zárva ez elől. Nincsen senki, akit arra alkotott volna Isten, hogy őt ne ismerje meg. Minden embernek legalább egyszer, minden bizonnyal legalább egyszer megadja a lehetőséget, megnyíljon előtte, megtalálja őt. Mindenképpen az emberi élet a legfontosabb eseménye ez. És mindjárt tegyük hozzá, hogy köznapiságunkban, ahogy általában élünk és gondolkozunk, nem vagyunk alkalmasak erre az élményre, erre a találkozásra. Egy sereg dolog elszigetel, elválaszt bennünket attól, hogy találkozzunk Istennel.
Itt van mindjárt életünk nagy lendülete, az, hogy tesszük a dolgunkat. Ezer tennivaló van rajtunk, ami mindenkire ránehezedik, kivált az élet közepén lévőkre, akik a munka, a megélhetés gondját, az újabb nemzedék felnevelésének a feladatát hordozzák, talán idősebbekről is gondoskodnak. Folyik az élet nagy művelete, tesszük a dolgunkat, állunk a helyünkön, és a sok-sok tennivaló alkalmas arra, hogy védőfalként odaálljon az élő Isten és a földön küzdő ember közé. Aztán itt vannak kész gondolataink, a megszokott, jól bejáratott elveink, ideológiáink, ahogy a világ dolgairól általában gondolkodni szoktunk. És ez a gondolkozásmód, melynek már ereje, hatalma van fölöttünk, alkalmas arra, hogy olyan magyarázatokkal szolgáljon, ami elválaszt minket az élő Istentől. Aztán vannak életpéldák, irigyelt emberek, akik így vagy úgy többre jutottak, mint mi. És, mivel valami több van bennük, azt gondoljuk, nekünk is úgy kell élni és gondolkodni, mint ők.
Sorolhatnánk még, hogy mi minden van – mind a köznapi élet természetes velejárója – ami alkalmas arra, hogy elszigeteljen bennünket az Úrral való valóságos találkozástól, bezárja szívünket, falat építsen a lelkünk köré: hogy már nem is vagyunk megszólíthatóak, alkalmasak arra, hogy megpillantsuk őt. Jákobot is csak éjszaka álmában, amikor nem a nappali énjében, köznapi gondolkodásának lendületében, cselekvéseinek sorában volt, tudta a megszólítani az élő Isten.
Manapság sokféle szellemi iskola van jelen és hat az emberek gondolkodásában, ezek közül nem egy éppen azt szorgalmazza: az ember nyissa ki magát. Az a mi nagy bajunk – mondják – , hogy be vagyunk zárva. És ez valóban igazság – de önmagában veszélyes féligazság, mert a világban nem csak Isten Szentlelkének erői vannak jelen. Nem csak az erőnek, szeretetnek, józanságnak lelke, a Krisztus Lelke van jelen, hanem minden fajta szellemi erő is, amik keresik az embert, birtokba akarják venni, és ezek olykor a hitető szellemi hatalmak erői.
Pál apostol is beszél arról, hogy vannak fejedelemségek, hatalmasságok, egyszóval nagyon komoly tényezők, amelyek szemmel nem is láthatóak, mégis nagy hatalommal bírnak. Amikor az ember kinyitja magát, és egész szívének érzékenységével megszólíthatóvá válik, nagy veszedelemben van, ha nincsen mértéke. Ha nem tudja, hogy mivel mérje meg a szellemi érintéseket, amik szívét érhetik.
Néha elborzad az ember, amikor kezébe vesz egy-egy népszerű kiadványt, folyóiratot vagy újságot, hogy mi minden tücsköt-bogarat összehordanak az emberek, mert életsegítségre van szükség. És már mindegy, hogy csillagok állásáról vagy ismeretlen energiákkal való föltöltésről, vagy bármi másról legyen szó, kapva kapnak rajta, mert az életük annyira be van zárva, hogy amikor bajban vannak, hirtelen fűhöz-fához kapkodnak, bármi jó, bármi alkalmas, hátha az segít. Valójában nagy veszedelemben van az ember, ha hosszú bezártság után a szíve egyszer csak mégis megnyílik, és nincsen mértéke, hogy megmérje meg az érintéseket, amik szívét a szellemi világból érhetik.
Isten azért adta Krisztust a világnak, hogy ő legyen a mércénk. Ő a “kánon”, a mérőrúd, amely révén mindenről kiderül, mennyit ér. És ha nem vele mérjük meg, eltévelyedünk. Ezt mondja a Szentírás: Amely nyelv nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, legyen átkozott. Ez az átkozott élet természete: nem ismeri és nem is akarja fölismerni Jézusban a Krisztust, nem akarja Isten szeretetét élete középpontjába, tengelyébe tenni. Ettől fél és retteg, mert óemberét nem akarja halálba adni. Nem akar Krisztussal meghalni, ezért a váratlan pillanatban a teljes és kontrollálatlan érzékenység marad számára, aminek következtében bármi megejtheti szívét.
Sok minden van, amit szívesen hall az ember, jól cseng a fülünknek. Aki például elfojtott dühöt hordoz szívében, az örömmel kap azon, ha valakit vádolni lehet. Amikor valaki odaáll a többiek elé, rámutat valakire, hogy őt kell gyűlölni, ő az oka mindennek, és az ember kapva kap azon, hogy az elfojtott dühének tárgyat talál a világban. Van, amikor az cseng jól, hogy valaki nagy és titokzatos összefüggésekről beszél, szellemi építkezésről, misztikus rendszerről, amiben csodálatos rend van. Nem értjük ugyan, de olyan csodálatos és érdekes, végére se tudunk menni, de nem is baj, mert olyan nagy, titokzatos, olyan szépen összetartozónak tűnik az egész. Aztán mai napság, amikor sok ember szívében – talán éppen a gyermekkorából fakadóan – ott van az üldöztetésre, a megfigyeltetésre való érzés készsége, a másoktól való rettegett félelem, szorongás készsége, akkor az emberek sokszor szívesen hallanak sugárzásokról, kisugárzásokról, és tulajdonítanak is egymásnak ilyen dolgokat. Szeret az ember elbűvölve lenni, nem pedig felnőtt fejjel döntést hozni, inkább átadja magát valami csodálatos erőnek, amely egyszer csak át is veszi a fő hatalmat.
Sok ilyen téma van; de amit Isten igéjében hallunk, egészen egyszerű. Nincsen benne semmi misztikus, semmi nevezetes rendszer, nincsen benne csodálatos sugárzásról szó, hanem egyszerűen arról hallunk, hogy a lét alapja, az Örökkévaló egyszer csak megmutatkozik. Isten eljön, megjelenik, ahogy Jákobnak, éppen akkor, mikor nagy bizonytalanságban volt, megjelent. Ő maga, szeretetéből fakadóan, áthidalja az ég és a föld közötti távolságot.
Ott, abban a látomásban angyalok jártak a föld és az ég között, mi pedig tudjuk, hogy az igazi összekötő kapocs a Páratlan, Krisztus. Ő az aki eljött hozzánk, aki megérintette szívünket, és ezen a vasárnapon is idehívott bennünket. Nem kell az embernek kutakodni, leselkedni, misztikus, csodálatos tanításokra hallgatni, mert van jogtalan behatolás is az örökkévaló, szellemi világba. Vannak olyan ismeretek is, amelyek hitető beszédekből fakadnak. Valaki azt mondja: ezt és ezt láttam – lehet, hogy látta, de nem Isten jelentette meg neki, hanem a saját gondolatai, a lelke mélyéből fakadó elméletek öltöttek testet, de arról azt hirdeti, hogy az egyetlen és kizárólagos igazság.
Isten megjelenik, maga mutatkozik meg, mégpedig mint főhatalom: ahogy Jákob látomásában is a menny kapujában a létra tetején van az Úr, és úgy szól, mint főhatalom, mint végleges erő.
Sok ember vallja, hogy Isten van – elvileg. De életében nincsen nyoma, nincsenek következmények. Nem befolyásolja döntéseit, gondolkodásában millió dolgot megtűr, amit nem mért oda Isten főhatalmához. És akkor az ember ilyenkor igazában bálványt imád, hiszen elvileg ugyan hitben jár, de a gyakorlat, az élet-valóság mást mutat, talán ott van egy ember, aki azért még az Úrnál is fontosabb, egy terv, reménység, amit hajszolunk, el akarunk érni, és nem Isten királyi uralma alá rendeljük, csak tervünk megvalósítása vonz és ösztökél bennünket.
Főhatalomként jelenik meg az Úr. Hozzá semmilyen más nem is méltó, csak az első, a középső hely, a legfontosabb. És ez a főhatalmú Úr azt mondja: jót akarok veled, ne félj a világtól, ne félj az élettől! Amit tőlem kapsz, az alkalmas lesz arra, hogy mások is áldást nyerjenek belőle. Tudjuk, hogy ez az ígéret – annyi leszármazottad lesz, mint a csillag az égen és a homokszem a tengerparton – arra vonatkozik, hogy Isten üdvakarata minden emberre érvényes. Az egész embervilágot akarja jó szándékával az üdvre eljuttatni. Ne adjuk alább, hogy a teljhatalmú, a főhatalmú Isten valóban a teljes életet adhassa nekünk! Ne kérjünk kevesebbet, hitványabbat, mert ő a legtöbbet, az üdvöt akarja és tudja is nekünk adni.
Mi a válasza Jákobnak, mikor mindezt, meghallja, hogy ilyen nagy az Isten szeretete? Az első dolog az, hogy megrémül. Félelem szállja meg, nagy félelem. Elgondolkoztam azon, saját életemet is végigtekintve, és látva más emberek életét, hogy hányszor sétálunk félelem nélkül szakadékok szélén! Komolytalanul, hogy nem vetünk számot azzal, hogy egyetlen egyszer élünk, egyetlen kincsünk az élet. Néha igazán ránk férne egy kis rémüldözés, mert olyan ál-biztonságban élünk, mint ha minden rendben lenne. Jákob fölriad, és azt mondja: az Úr lakik itt, és én nem tudtam! Milyen jó, hogy rádöbbent erre ez az ember és milyen félelmetes látni, hogy ötven, hatvan év távolából visszatekintve emberek ezt kell mondják – utólag megrettenve – mit tettem, nem vettem észre, hogy hol vagyok. Nem vettem észre, hogy ember vagyok, s ez mit jelent. Az utólag félő ember�!
Tanuljunk Jákobtól megrendülni, ez a mai nap soha többet vissza nem tér, minden perce Isten ajándéka, arra, hogy használjuk dicsőségére, egymásnak pedig javára.
Amikor fölfedezi a rettenetet az Örökkévalóval való találkozásban, fogadalmat tesz, elkötelezi magát. Olyan világban élünk, amikor szinte kötelező, hogy az ember ne szánja oda, ne kötelezze el magát. Maradj szabad, akkor bármit tehetsz, ne kösd le magad! Minden ezt sugallja, és hányan mondogatják ezt a világban! Aki Istennel találkozik, nem tehet mást, elkötelezi magát, fogadalmat tesz. Az Isteni-élmény legszervesebb része a fogadalom, az eskü. Az, hogy mostantól valami másképpen fog történni, nem maradhatnak a dolgok, úgy mint eddig.
És hogy a nehézkedés legyőzésének a szép jelképét mutassa be, azt a követ, amely párnája volt az álomhoz, fölállítja, oszloppá teszi. Amikor az ember fogadalmat tesz, életét megváltoztatja, az mindig a nehézkedés ellenében történik. A követ föl kell állítani, magától nem lesz oszlop belőle: építeni kell. Ami a nehézkedés törvénye szerint a földön feküdne, abból szent oszlop lesz. Energiát hordoz, valami több van benne – ahogy a szent helyen, Isten házában is érezzük, hogy itt valami többlet van. Akkor is, ha emberi szó hirdeti az Isten igéjét, érezzük és tudjuk, hogy ezeket a falakat nem hiába építették itt meg, évszázadok óta arra való, hogy itt keressük az Urat.
Jákob ezt mondja, fogadalmat téve, elkötelezve magát: Az Úr lesz az én Istenem. Nem eddigi bálványaink, amik idáig olyan fontosak voltak. Az Úr lesz az én Istenem! Ez a szent komolyság az, hogy valóban övé a fő, az első hely, akit az illet.
És ebből következik még egy dolog. Mindenből, amit szerzek, a tizedét neked adom, Uram. Az Ószövetségben magától értetődő rend volt, hogy a templom fenntartására, szent célra a legfontosabb terményekből az emberek odaadták a tizedet. Sajnos, az évszázadok során a világi hatalom ezt olykor kötelezővé is tette az egyháznak adandó kötelező decima dézsma formájában, ami miatt aztán az emberek meg is utálták az Istennek való áldozatot. Jákob nem a világi hatalom külső kényszerére, hanem szívéből fakadóan adja mindennek tizedét!
Elgondolkodtató az, hogy amikor valaki vért ad, hogy embertársain segítsen vele, érdekes módon négy és fél deciliter vért szoktak venni – az ember egész vérkészlete öt liter körül van. Egy tizedét nem csak, hogy oda lehet adni, hanem orvosi vélemények szerint nagyon is egészséges és jó is néha odaadni. Aki adja, évente legalább egyszer annak egy tizedét, ami a számára is a legfontosabb, az életét hordozó nedv, az nem betegebb, hanem egészségesebb lesz általa! Éppen ott vannak bajok, ahol emberek nem tudnak adni, egyszer csak szétrobbantja a sok vér az agyvelő ereit, és ott van tehetetlenül, ágyhoz kötve, vagy tolókocsiban valaki. Már a régiek is kitalálták – a köpölyözéssel, más egyébbel – hogy jó dolog néha megsarcolni az életet, mert nem az a cél, hogy minél több legyen belőle, hanem az, hogy igazi legyen.
Az Úrral való találkozás titkáról ezeket fontoljuk meg: mi az, ami elválaszt, s köznapiságomban, berendezett életemben falat von szívem, lelkem köré, és már nem hallom, amit az Úr mond nekem? Van-e mértékünk, ha mégiscsak megnyílik a szívünk, ha leomlik a fal, ha kinyílik az ajtó, vajon meg tudjuk-e vizsgálni, melyik az a szellemi érintés, ami valóban Istentől van, és mi az, ami másfajta szellemi erőtől jön hozzánk? Mert Krisztus a mérce, és ne is legyen más név, amely által kell nekünk megtartatni. Ő mint főhatalom jelenti be igényét az életünkre, de ez azért van, hogy általa is javunkat, sőt, az egész embervilág javát szolgálja. Bárcsak lenne válaszunk erre nekünk is a megrendülés, ha kell, a félelem: hogy ne utólag kelljen félnünk! És igen, merjük elkötelezni magunkat, merjünk fogadalmat tenni, és kérni tőle, hogy segítsen azt megvalósítani. Az Úr lesz az én Istenem – így legyen!
Ámen.
