Igehirdetés: 2010. szeptember 19.
Lekció: 2Kor 6. 1-12
Textus: 2Kor 6.12
“Viszonzásul, mint gyermekeimhez szólok: tárjátok ki ti is szíveiteket.”
Kedves egybegyűlt testvéreim!
Első alkalommal állok itt előttetek és tele vagyok izgalommal, mert valami új kezdődik az életemben.
De nyitottságot érzek minden iránt, ami itt rám vár köztetek.
Nem csak szolgálni, hanem tanulni is érkeztem közétek. Mert a Nagytiszteletű úr tapasztalatai és szakmai tudása, tanítása mellett hiszem, hogy mindenkitől, a legkisebbektől, akikkel az óvodában találkozhatom, a legnagyobbakig, akik akár ide bottal érkeznek, van mit tanulnom. De had terjesszem ki ezt a gondolatot, hogy van egymástól mit tanulnunk.
Éppen ezért minden jelen lévő munkatársa mindannyiunknak, mert Jézus Krisztus mindannyiunkra bízott valamit ebben a gyülekezetben szintén, a kicsiktől a legnagyobbakig.
A felolvasott igeszakaszban az apostoli szolgálatot mutatja be Pál közelről. Azt a szolgálatot, amelybe a Korinthusiakat is segítségül hívta. De ezt üzeni ide is, ma nekünk.
Kemény szavakkal, számon kérően, de egyben biztatóan, mert tudta ez kell a Korinthusi gyülekezetnek, ma a világ gyülekezeteinek és a magyar református gyülekezeteknek.
De mégis! Hogy mondhatott ilyet Pál apostol a korinthusiaknak? Miért ócsárolja a szerencsétlen korinthusi híveket, akik olvassák ezt a levelet? Miért pont azok kapják, akik ott voltak az Istentiszteleten akkor Korinthusban? Akik jártak rendszeresen alkalmakra és komolyan is vették. Akik számára ez fontos és nem csak egyszer máskor mentek, ha volt az Istenre, a templomra és a saját lelkükre egy kis felesleges idejük.
Hogy üzenhet nekünk ilyet, 2000 év távlatából, hogy a szívünkben kevés hely van? Hiszen itt állunk a lehető legmodernebb világ csúcsán és diadalmaskodtunk is ez a 2000 év felett és az igét megőriztük és a hitet megtartottuk. Él a Krisztus egyháza és uralkodik, és fennen hirdeti az Isten dicsősségét. És intézményesítettük a keresztyénséget. A történelmi egyházak óvodákat, iskolákat, egyetemeket működtetnek nem csak szentendrei viszonylatban és munkahelyet is teremt ma már az egyház sok civilnek is és a nyugdíjas évekre öregek otthonát működtet. A keresztségtől a temetésig kitöltheti az életet. De mégis úgy tűnik az eddigi tapasztalataim alapján, hogy ez kevés, mert csak egy szűk réteghez látszik eljutni az evangélium. És bár a föld minden pontjára eljutottak ma már a misszionáriusok, aminek régmúltbeli módszerét szokták kritizálni is, hogy ez az út bizony gyakorta tűzzel, vassal folyt. De az erőszakos dolgokat nem Krisztus tanította és nem Pál mutatta, hanem az, akinek a szívében kevés volt a hely. De a valódi, Krisztusi lelkületnek furcsa módon a misszió eredményeként ma már Ázsiából jönnek misszionáriusok hozzánk. Találkoztam is ilyen koreai házaspárral itt a Kárpát medencében. Sőt! Van, aki azt vallja, hogy hazánkat is újból missziói területté kéne nyilvánítani. Mert bár hatalmas templomtornyok mutatnak az ég felé, hirdetve az Isten dicsősségét. De amint körülnézünk, összehasonlítva a reformátusság számát az ország lakosságáéval ez már nem látszik. Ilyen tekintetben egy maréknyian, már megrendítő képet mutatunk ezen a 93ezer km2-en. A jó, öreg Pál üzenete helyt álló, kevés a hely számunkra. Kevés a hely mindannyiunk számára kedves testvéreim, akik itt együtt szeretjük a mi urunkat, a Jézus Krisztust. Nem lehetünk persze hálátlanok a világnak: mert ugyan csak ennyien vagyunk, de senki nem mondja most éppen, hogy bontsuk le a templomainkat, inkább műemléket csinálnak belőle. Skóciában már jobb esetben galériát, de több helyen diszkót nyitottak sok templomban. Nálunk jelen pillanatban még nincs gond ezekkel az épületekkel, ha csak nem az állapotukra gondolunk, hiszen ez egy darabka történelem, amit valamikor a hívő emberek építettek a maguk hitéből és erejéből. De a többségnek már csak emlék. De nem csak a templom turista látványosság, hanem a Biblia is ismeretlen, műveltségi vetélkedőkben oly sokan nem tudnak alapvető dolgokat sem már belőle. Persze senkit sem zavar, ha mi olvassuk, csak maradjunk csöndben a többiek közt. Ahogyan nem baj az, ha keresztyén vagy, hiszen az megfér a keleti misztika, a hitgyülekezet, és a szientológizmus között. Hirdethetjük az örömhírt, csak ne túl hangosan, mert ahhoz már kevés a hely a szívekben. Ma senki nem mondja, azt, hogy ne töltsük tele a templomainkat, az Isten igéjét, hallgatni.
Ezért kimondhatatlanul örülök, hogy ez a gyülekezet igényli, hogy kétszer szóljon itt az ige vasárnaponként, mert megtelnek a sorok, s egyszerre nem fér be mindenki. Pont ezért szól Pál apostoltól az itt ülőknek az üzenet a talán kemény szavakkal, számon kérően, de egyben biztatóan.
Ahogyan akkor Pál eredeti levelét azok a Korinthusiak olvasták, akik ott voltak, akiknek a szíve talán tiszta is volt. Akikre mindig lehetet számítani, akiknek élő hite volt, mert az ilyenekre lehet feladatot bízni.
Napjainkban, nálunk pedig nem tilos és mégis kong sok-sok templom az ürességtől. S nem feltétlenül a kihalt lakosság, vagy az elfogyó gyülekezet, az ok, hanem az emberek szívében kevés a hely. Kevés, mert rengeteg dolog van, ami betölti. Büszkeséggel tölt el a reformátor elődeinkre visszatekinteni, de mégis elgondolkodtató, hogy amiért Luther, Kálvin, Zwingli, Dévai Bíró Mátyás, Szegedi Kis István és a mi felmenőink között is bizonyára sokan képesek voltak áldozatokat hozni, arra az ügyre, az Isten ügyére, ma már alig kíváncsi valaki. Csakis azt ismételgethetem, hogy nincs helye Jézusnak az életünkben. A 21. századi ember nem engedheti meg magának ezt az elavultnak kikiáltott dolgot, hogy belépjen a templomba, elcsendesedjen, kitárja a szívét Jézus Krisztus felé és megnyugvást találjon? Ma már nincs szükség a hitre? Ósdi dolog volna ez valóban? Akkor miért keres mindenki valamiféle olyan dolgot, amiben megtalálja azt, amiről azt gondolja, hogy megnyugtatja. Na persze csak átmenetileg, de tűnhet úgy, hogy segít a jóga és a keleti misztika. És elhitethetjük magunkkal, hogy segít a Krisna tudat, még ha annyira idegen is a mi európai, magyar kultúránktól. És gondolhatjuk, hogy segítséget nyújthat egy jós által a jövőbe pillantás. És még annyi minden nyújthat csalóka ígéretet. De ezektől hiába várjuk a megoldást, nem hoz gyógyírt semmire.
A megoldást egyedül Jézus Krisztus jelenti! Aki kitárt szívvel érkezett ebbe a világba, hogy bármilyenek is legyünk ő akkor is befogad. Ha pedig már megismerted őt és életed urává fogadtad, akkor a feladatod, hogy ne elégedj meg ennyivel, hanem „tárd ki a szívedet!”
Végezetül, ha azt gondolod, hogy nem biztos, hogy mindezt a most itt ülőknek kell végighallgatniuk, hiszen, mi itt vagyunk. Egy számomra még közel álló egyetemi képpel had magyarázzam: a tanár sem tud mást tenni az előadásán, mikor kevesen látogatják az óráját, csak a jelenlevőket ostorozhatja. Mert talán elmondják az akkor hiányzó diáktársaknak: ha le szeretnél vizsgázni, akkor be kell járnod, vagy különben elbuksz a számonkérésen. Így nekünk is az a feladatunk, hogy az ige feddését magunkra vegyük és azt mondjuk: barátom eljön a számadás ideje mindenki számára, ha nem szeretnél elveszni gyere a közösségbe az Isten igéjét hallgatni. És neked kell kivinni ezt a mai üzenetet e falak közül, hogy aztán behívhasd magaddal ide a szeretteid és barátaid közül minél többeket.
Ámen.
