2000 szeptember 24.
dr. P. Tóth Béla
Teljesíteni fogadalmainkat
Lekció: 1Sámuel 1:21-28
Textus: Zsolt 50:14-15
“Hálával áldozzál az Istennek és teljesítsd a Fenségesnek tett fogadásaidat, hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítalak téged, és te dicsőítesz engem.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, légy áldott a meghallgatott imákért, amikor választ kaptunk kérdéseinkre; hogyan tovább. Amikor meggyógyult, aki beteg volt, nem hiába könyörögtünk felépüléséért, amikor terveink valóra váltásához kevés volt ugyan emberi erőnk, de te nem hagytál magunkra. Mennyi jelét láthattuk már, hogy jelen vagy tieid között! De amikor nem teljesültek is vágyaink, amikor nem gyógyultak meg betegeink, amikor nem tudtuk véghezvinni szándékainkat, te akkor is gondviselő Jó Atyánk maradtál, aki jól tudtad, melyik imánkat hallgatod meg és miért. Szeretnénk jobban érteni akaratodat, szeretnénk inkább gyermekeid lenni, mint eddig voltunk. Kérünk, munkáld ezt bennünk ebben a szent órában, és hallgass meg minket megváltó Jézusunkért. Áldd meg istentiszteletünket tőled való élő ígével és Szentlelkeddel.
Ámen.
Igehirdetés
Sámuel neve azt jelenti, hogy “Isten meghallgatott”. A kisgyermeknek ezt a nevet adta édesanyja, mert ebben lehetett összefoglalni, ami az anyai szívet eltöltötte, mikor megszületett a kisgyermek, akinek születéséért oly sok imát mondott édesanyja. Ebből a kisgyermekből később nagy próféta, Isten hűséges szolgálója, népének nagy elöljárója lett, talán az utolsók közül még, aki maradéktalanul Isten akaratát kereste és nemcsak a maga hatalmának megtartására törekedett, mint a később jött királyok legtöbbje. Ez a gyermek a nevében viseli, hogy őt imádságra kapta családja. Az imádság annyi, mint megjelenni Isten színe előtt, odaállni az ő szent színe elé.
Sámuel születésének egész történetét át és átjárja az imádság. Ez a fő téma, mondhatjuk vezérmotívum, ami végigvonul a kisgyermek születése történetén. Elkána, a férj istenfélő ember, aki hűségesen megtartja az évenkénti áldozat rendjét, nem feledkezik el arról, hogy nem csak kapni jó, jó dolog adni is. Felesége Anna, sok-sok éven át sírva könyörög, hogy ő is szülhessen gyermeket. És amikor fogadalmat tesz, hogy ha fiúgyermeke születik, egészen az Úrnak szenteli, akkor egy idő után valóban kap gyermeket, akit tényleg oda is szán Istennek, a szent szolgálatra adja: a gyermek a templomban nő föl négy vagy ötéves korától kezdve.
A történet szerint azt halljuk, hogy Anna és férje fogadalmuk teljesítése után is imádkoztak a szentélyben. Imádság keretezi, imádság járja át ezt a történetet. Ha jobban odafigyelünk, és akik a múlt vasárnap itt voltak közöttünk, azok emlékezhetnek erre, hogy ennek az imádságnak van egy olyan tulajdonsága, ami magasabbra emeli a szokásos imánál. Nem csak a kérésüket mondják el ebben az imádságban, nem csak a vágyaikat közlik, nem csak szívüket öntik ki Isten előtt, hanem ennél több történik. Ez a több a lényege, legfontosabb része a történetnek, hogy tudniillik Anna egy darabig úgy imádkozik ugyan, ahogy általában szoktunk: kérjük a kéréseinket, de van egy pont a történetben, ahol történik valami, és onnéttól elkezd átalakulni az imádkozó ember szíve, egész lénye. Egy darabig magának akart gyermeket, boldogtalan életét akarta boldog életre váltani egy gyermek születése által, és van egy pillanat, amikor minden vágyánál több történik, olyasmi, amire ő maga sem számít. Rájön, hogy élete öröme nem az, hogy neki gyermeke legyen, hanem az, hogy olyan gyermek születhessen, aki nem csak az övé, hanem az Úré is. Micsodaváltozás! Ez valóban minőségileg más.
Egy asszony, aki mindent odaadott volna azért, ami neki fontos, hogy tudniillik gyermeke születhessen, sírva és elvakultan ostromolta az egeket, hogy kérése meghallgattassék, eljut odáig, hogy nem magamnak kérem immár, legyen egészen Istené a születendő gyermek.
Ez a belső átalakulás, változás az, ami az igazi imádság gyümölcse. Amikor már nemcsak a magunk kérést visszük az Örökkévaló elé, hanem elkezd az érvényesülni, amit ő akar velünk. Önközpontú, énes világunk elkezd átalakulni, az istengyermeki, immár adni is tudó ember megjelenik bennünk. Fölfedezzük, hogy életünk értelme nem a saját boldogságunk, vágyaink teljesülése: életünk értelme túl van saját magunkon. Ahhoz, hogy ilyen átalakuláson bárki is átmenjen közülünk, ma is annak kell történnie, mint akkor: odaállni Isten színe elé.
Az Úr színe előtt – azt jelenti, hogy az ő jelenlétében. Mert hiszen emberi élet igazából kétféle lehet: az egyik, amit az Úr jelenlétében élünk, a másik pedig jelenléte nélkül. Távollétében, őt elfeledve. Elvileg talán elismerve, hogy ő van valahol, de azért nem jelenlétében élve, hanem ha szavainkkal nem is, de a cselekedeteinkkel, megtagadva, hogy ő jelen van. Nagy különbség van a két élet között! Még az sem mindegy, hogy egy-egy embertárunk ott van-e velünk vagy nincs. Megváltoztat mindent, amikor valaki bejön az otthonunkba. Azonnal elkezdjük rendbe rakni a szobát, ha valaki váratlanul betoppan. Ha tudtuk, hogy jön, jó előre kitakarítjuk, rendbe tesszük otthonunkat: ételt készítünk, a családtagok félreteszik az egymással való feszültségeiket, és próbálják félretenni a megvitatnivalókat, mert “ott van” valaki.
Milyen más annak az embernek az élete, akinek állandóan “jelen van” az életében maga az Örökkévaló! Az ilyen embernek nem lehet akármit beszélnie, mert nem csak embertársai hallják. Az ilyen ember nem tehet meg akármit, mert nem csak ő szemléli életét, hanem az Örökkévaló is. Az ilyen ember nem olvas el akármilyen könyvet, nem néz meg akármilyen filmet, mert ami Istenhez, az ő szentséges tisztaságához, ragyogó öröméhez méltatlan, azt kitakarítja életéből.
Az elmúlt évszázadok során a tudomány egyik jelszavává lett, hogy a tudósnak úgy kell kutatnia, kísérleteznie, vizsgálódnia, mintha Isten nem lenne. “Etsi Deus non daretur” a latin mondással. És miután az emberek az elmúlt évszázadban ezt a jelszót aztán igazán meghallgatták és valóban meg is tartották, ma már oda jutottunk, hogy elérhető közelségbe került ugyan egy ember fizikai lemásolása, “megduplázása”, de a föld felszíne néhány óra alatt letarolható, az élet kipusztítható rajta, s eközben egyre több gyermek születik házasságon kívül, anélkül, hogy szülei elköteleznék magukat arra, hogy mindenkor egymásért akarnak élni, hogy együtt, valóban közösen akarják fölnevelni azt a kicsi életet, aki mindkettőjük testéből fakadt. Ma Magyarországon a született gyermekek 30%-a házasság nélkül születik, pedig – és ezt megint a tudomány mondja – a gyermek egészséges emberi fejlődéséhez két szülőre van szükség: édesapára is, meg édesanyára is. Ahol emberek nem állnak oda az “Úr színe elé” sem magukban, sem a szövetségükkel, ott az egyéni érdek aztán természetesen mindennél fontosabbá válik, démoni erővé lesz, mindenki rohan a maga egyszemélyes “boldogsága” után. A gyermekek meg szenvedhetik a felnőttek önzését egész további életükben.
Állunk-e az Úr színe előtt eleget? Mert életünk minősége ezen múlik. Itt töltekezünk föl, itt frissül meg a szívünk, itt kapunk igazán új szempontokat, itt jutunk döntő belátásokra. Sámuel születését ez keretezi. És jó lenne, ha nekünk se múlnának el napok, hetek, hónapok az életünkből anélkül, hogy odaállnánk az élő Isten színe elé. Mert a történet világos üzenete, abban hogy Sámuelből Sámuel lehetett, benne volt a szülei szép élete. Az utánunk jövő generáció életét alapvetően befolyásoljuk a magunk döntéseivel. Nem csak magunkért felelünk. Az ő életük torzulásaiban, vagy szép, nemes kivirágzásában jelen vannak döntéseink és imádságaink, vagy jelen van imádságunk hiánya.
A szentíró kezdhette volna a híradást Sámuel működéséről azzal, hogy egy ilyen nevű próféta itt és itt elkezdte hirdetni az ígét. De nem: leírja azt is, hogy imádkozó emberek gyermeke volt – mert a szülők élete otthagyja a nyomát a gyermekek életén. Segíthetjük, vagy gátolhatjuk Isten áldó kegyelmének kiáradását nem csak a saját magunk , hanem az utánunk jövő generáció életében is.
Mai történetünknek van azonban egy másik súlypontja is: jó dolog ha az ember nem feledkezik el fogadása teljesítéséről és a hálaadásról. Voltak emberek a II. világháború idején, akik a pincében rejtőzve, amikor hullottak a bombák és reszkettek, hogy csak még egy félórát életben maradhassanak, akkor csodálatos fogadalmakat tettek, mi mindent fognak másként csinálni az életükben, ha csak még egyszer életben maradhatnak. Ha csak ez a süvítő bomba, aminek már hallom a hangját, mégse ide fog becsapni. És vége lett a háborúnak, emberek életben maradtak, és hányan és hányan folytatták ugyanazt a komisz, hitetlen, önző életüket tovább, amit addig éltek! Azt olvassuk a Prédikátor könyvében: Jobb, hogy ne tégy fogadást, mintsem teszel fogadást, de nem tartod meg. A meg nem tartott fogadás visszájára fordul. Ahelyett hogy emelné életünket, lehúzza és megterheli, mint sötét folt, követ bennünket. És nem is tudjuk, miért vagyunk olyan gyengék és erőtlenek.
Emlékezzünk meg most néhány fogadásunkról, amit tettünk! Házastársi eskünkről, amikor életünk párjának kezét fogva Isten színe előtt elmondtuk, hogy mindig érte akarunk élni, egész szívünkkel. Emlékezzünk a gyermekeink keresztelésekor tett fogadalmunkra, amikor Anna módján Isten színe előtt megfogadtuk, hogy azon leszünk, a gyermek ne csak a miénk, hanem az Istené is lehessen. Emlékezzünk fogadalmunkra, amit legutóbbi úrvacsorázásunkkor tettünk, hogy egész további életünket az Úrnak szenteljük. És emlékezzünk a fogadalmakra, amiket nem emberek előtt tettünk, és amiket csak magunk ismerünk. “Hálával áldozzál az Istennek, és teljesítsd a Fenségesnek tett fogadásodat!”
Milyen öröm, amikor valaki beteljesítheti fogadását! Ott állt egy síró asszony, ugyanazon a helyen, ahol hosszas imádsága miatt valamikor részegnek tekintették. Ez az asszony most ugyanott áll, és sugárzó arccal, boldog szívvel köszöni meg, hogy egyetlen kincsét odaadhatja Istennek! Mert minden onnéttól igazán a miénk, hogy odaadtuk. Amíg két kézzel ragaszkodunk hozzá, és nem tudjuk kimondani, hogy ez Istené, legyen is egészen és tejesen az ővé, addig nem nyerte el semmi igazi értelmét az életünkben. Sem a hivatásunk, sem életünk pályája, a nagy igyekezetünk, sem az anyagiak, amik olyan fontosak lettek az elmúlt időkben, hogy sehol sincs vége, mindig több kell belőle. Sem az emberi kapcsolataink, amiknek ahelyett, hogy örvendeznénk, inkább csak használni akarjuk őket. De még a terveink is! Amint felajánlottuk őket Istennek, onnéttól lesz igazán örömünk benne, mert ezzel kapcsolódik be egy nagyobb vérkeringésbe az emberi élet. Amikortól már nem önmagunk boldogságáért szaladunk, nem saját boldogságunk az egyetlen ügyünk, onnéttól már van célja és van iránya, Istentől jött célja és iránya életünknek. Mert őtőle jövünk, és őhozzá térünk haza. És akkor nem baj már, hogy a kicsiny gyermekem nem csak az én játékszerem, nemcsak arra való, hogy az én üres életemet megtöltse – és ha már kettő van belőle onnéttól kezdve már nyűg és a harmadik meg sem születhetik – hanem tudom, hogy az élet Istené, ő szereti az életet. És akkor én is szerethetem és elfogadhatom azt.
És attól a pillanattól, hogy ott van a szent szolgálatra – tudjuk ugyan, hogy az ókorban három, négy olykor ötéves korig is szoptatták a gyermekeket, amíg elválasztották – nos mégis igazi áldozat volt azért ennek az asszonynak a részéről, hogy ha ötéves korában is , de odaadta Isten szolgálatára a kicsi Sámuelt. Anna és Elkána emlékeznek fogadalmukra, nem feledték el, megadják fogadalmukat. Bikát áldoznak – van-e az ókori ember számára nagyobb kincs, mint a jószág, magát az életet jelképezi
– a legnagyobb áldozatot hozzák. Testvérek, legyenek betöltöttek a fogadalmaink, mert Isten is megtartja minden ígéretét, amit nekünk ígért.
Végül még egy: Isten minden imádságot meghallgat, ha nem mindegyiket teljesíti is. Vannak – ahogy Annának is sokáig voltak – meg nem teljesített imái. Jézus azonban ezt mondja: Jól tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek.
Mire is van szükségünk? Mindenekelőtt valóban imádságra. Nem Istennek van szüksége a mi imádságainkra, hanem mi magunknak, hogy eljussunk az imádság által a szükséges alázatra, amikor már üres a kezünk és üres a szívünk, semmink nincs, és igazán megajándékozhatóak vagyunk. Isten minden imádságot meghallgat, hadd ismételjem, de nem mindegyiket teljesíti. Ő jól tudja, melyiket mikor, és miért teljesíti. Megváltó Jézusunk az utolsó éjszakán így imádkozott: Ha lehetséges, múljék el tőlem ez a keserű pohár, mindazáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd.
És tudjuk, hogy ez a keserű pohár a halál, a teljes megsemmisülés és elkárhozás volt. Aki ide eljut, az nem hiába imádkozott odáig, mert ennél igazabb és teljesebb imádság nincsen. “Ha lehetséges mindazáltal nem az én akaratom legyen, hanem a tiéd”. Benne van ebben az imában a teljes bizalom: múljék el – odaviszem keserűségemet színe elé, halálfélelmemet, rettegésemet. Ha lehetséges, Uram, ha lehetséges! De a teljes bizalom mellett megszólal a teljes megadás is: Egészen a te kezedbe teszem kincsem – ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd. Kezedbe teszem életemet, halálomat, üdvömet, feltámadásomat. Jó helye van tenálad. Sehol ilyen jó helyen nincsen. Te tudod, mikor mit hallgatsz meg imáim közül, te tudod, mikor melyiket és miért teljesíted, legyen áldott a te neved életemben és legyen áldott a te neved halálomban.
Ámen.
Imádkozzunk !
Urunk, taníts minket imádkozni, hogy amit kérnünk kell, úgy kérhessük, amint kérnünk kell. Adjál áldott, bensőséges csendet naponként színed előtt. Adjál belátást, felismerést, adjál erőt és Szentlelket! Imádkozunk fogadásainkért, hogy megtarthassuk őket és újra megteljen szívünk odaadással és szeretettel. Legyen áldásod a gyermeket nevelő szülőkkel, a családi otthont építőkkel, legyen a te segítő szeretetted az idősekről, elaggottakról, betegekről gondoskodó testvéreinkkel. Kérünk, adjál megtisztulást, lelki megújulást mindnyájunknak, segíts minket, hogy mi is hálával áldozhassunk és teljesítsük a Fenségesnek tett fogadásainkat. Megváltó Jézus Krisztusunk nevében kérünk, hallgass meg minket!
Ámen
