Tőlem vegyél aranyat!

Igehirdetés 2010. szeptember 26.

Tőlem vegyél aranyat!

Lekció: Jel. 3,14-22

Textus: Jel. 3,18

„Azt tanácsolom neked, hogy tőlem vegyél tűzben próbált aranyat, hogy meggazdagodj.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy nekünk adtad ezt az új vasárnapot, a te szent napodat, hogy megemlékezzünk rólad és megszenteljük ezt. Köszönjük, hogy most gondolataink és figyelmünk középpontjában nem a mindennapok ügyei, hanem életünk végső és legnagyobb dolgai lehetnek, sőt, te magad, aki mindent adsz, és akinek elszámolunk majd egykor, mire használtuk ajándékaidat. Köszönjük, hogy eljöhettünk ide, és áldunk téged a gyülekezet közösségéért, azért, hogy nem egymagunkban kell most imádkoznunk, hanem együtt is a te néped vagyunk. Segíts meg bennünket, mert nagy szükségünk van arra, hogy eljöjj, nevünkön szólíts, és tőled való lelki kenyérrel táplálj minket. Add a te Lelkedet az ige hirdetőjének és hallgatóinak egyaránt, hogy áldott időt tölthessünk közeledben. Ámen.

Igehirdetés

A mai pénzügyi válságot sokan megszenvedik. Emberek, akik nem kapnak hitelt a gazdaságuk vagy vállalkozásuk működtetéséhez, és olyanok is, akik kaptak ugyan valamikor hitelt, de elég csalárd módon, és most nagyon nehezen vagy sehogy nem tudják törleszteni a részleteket, elvesztik otthonukat vagy ingatlanjukat. Ugyanakkor az arany ára a magasba szökött, és emberek elutaznak Isztanbulba, meg más egzotikus vidékekre, hogy bevásárolják és itthon jobb áron eladják. Szinte hangos a világ ettől, hogy “tőlem vegyen aranyat!” Ehhez a furcsa kórushoz most még egy hang, éspedig egy lelki hang csatlakozik, a Jézusé, és ő is ezt mondja: Tőlem vegyél aranyat. Ugyan mit jelent ez a szó?

Mindnyájan úgy jövünk vasárnap templomba, hogy jó lenne egy egész hétre szóló értéket, lelki kenyeret kapni a hirdetett igéből. És most nem azt halljuk, hogy kapunk valamit, hanem azt, hogy mi vegyünk valamit, vegyük meg azt az aranyat. Aki a Jelenések Könyvét írta, az nem is egy, hanem hét gyülekezetnek írt, és nem is egyetlen hétre szánta az üzenetet, hanem minden bizonnyal évekre, vagy inkább egészen az örökkévalóságig. Így kell olvasnunk ezt a könyvet ma is, hogy aranyat ér, nagy vigasztalás és nagy reménység van benne, amire szükségünk van most is, és szükségünk van életünk végéig valójában mindig.

A könyv szerzője magát Jánosnak nevezi, ugyanakkor sehol nem hivatkozik apostolságára, sem pedig arra, hogy testben látta volna Jézust, vagyis tanítvány lett volna, ezért nagy valószínűséggel gondolhatjuk, hogy ő egy másik János, nem pedig az, akinek az evangéliumot is köszönhetjük. Az azonban biztos, hogy lélekben ő is találkozott a Feltámadottal, és közvetlenül tőle vette a kijelentéseket és látomásokat, amiket aztán megoszt velünk a Jelenések Könyvében.

Feltűnő ebben a nagyszerű könyvben, hogy nem általános igazságokat, hanem nagyon is konkrét üzeneteket találunk benne, még akkor is, ha ezek a konkrét üzenetek sokféle képbe öltöztetve, mintegy rejtjelesen szólalnak meg, és ezeket a képeket nekünk, olvasóknak fel kell fognunk és meg kell értenünk. Maga Jézus beszél ezekben a képekben, a „hű és igaz tanú”, és azt mondja el, „amiknek meg kell lennie”. Tehát a történelemről van szó, a megélt időről, amiben egészen új fejezetet nyitott, hogy Isten, az örök Atya elkezdte a maga uralkodását Krisztusban. Ugyanakkor tudjuk, hogy először Nero császár vérengzett a keresztyének között Rómában, majd harminc év múlva, a Kr. u. 80-as években Domitianus hivatalnokai követelték meg, most már szerte az egész római birodalomban, hogy a császárt istenként kell imádni. Jól látszott, hogy ezt a dolgot a keresztyének csak elutasíthatják, és ezért sok szenvedés vár rájuk, és valahogy mégis hűségeseknek kell maradniuk. Ez a Jelenések Könyvének legfontosabb üzenete, hogy „nagy nyomorúság” idői jönnek, de aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül, mert a Feltámadott Krisztus erősebb a sötétség erőinél. Amikor a legmélyebb a rettegés és a legborzasztóbb dolgok történnek, akkor ő maga jelenik meg, jön el ítéletre, és megítél mindenkit cselekedetei szerint, sőt, még ennél is többet tesz, új eget és új földet teremt, amikben igazság és üdvösség lakozik.

Ez a könyv hatalmas ívelésű mondandója, de most még az elején vagyunk, ahol egyetlen nagy levélben hét kisázsiai gyülekezetet szólít meg, akiknek életét jól ismeri, ezért halljuk mindig ezt a hangütést az egyes levelek elején: „Tudom a te dolgidat.”

Jól tesszük, ha itt rögtön megállunk és elgondolkodunk. Az emberek nem tudják minden dolgunkat, hiszen mindnyájan féltve őrizzük azt, ami bennünk zajlik – az a miénk, elég, ha mi tudjuk. A valóság ezzel szemben az, hogy nem csak a többi ember, hanem még mi magunk sem tudjuk egészen pontosan a dolgainkat, mert az emberi lélek olyan titokzatos mélységek sokaságát tartalmazza, hogy abban még saját magunk is minduntalan meglepetésekkel találkozunk. Azt hisszük magunkról, hogy az már csak magától értetődő, hogy mi helyt tudunk állni – és aztán kiderül, éspedig mindig a váratlan helyzetekben, hogy mégsem. Egy német filozófus kérte meg a 19. században a kezét egy korabeli hölgynek, aki néhány nap ismeretség alatt megismerte az illetőt, és elutasította az ajánlatát, mert, amint ezt egy barátnőjének egy bizalmas levelében megírta, „ennek az embernek a lelke olyan, mint egy ódon várkastély, amelyben mindenhol rejtekajtók és titokzatos melléklépcsők, meg csapóajtók vannak, ez az ember teljességgel kiismerhetetlen, nem bízom magamat rá”. De eszünkbe juthat annak a francia írónak a műve is, aki viszont egy magát gyávának gondoló 20. századi háborús ellenálló történetét írta meg, aki attól rettegett, hogy ha elfogják, biztosan kiadja majd a kínzásoktól való félelmében a társait – mikor azonban ez a dolog valóban eljött, akkor bátran és hősiesen vállalta szenvedéseket, és nem lett árulóvá. Mert még mi magunk sem tudjuk, hogy mi is lakik bennünk valójában, és ezért jó dolog azzal találkozni, aki „tudja a mi dolgainkat.” Aki nem akar önhittségbe vagy annak az ellentétébe, a vészes önbizalom-hiányba esni, és az a két dolog mindig veszélyeztet bennünket, néha egyszerre és egy időben is, annak ez tanácsolható, menjünk oda lélekbe ahhoz, aki tudja a mi dolgainkat. Meglátjuk, ez lesz a gyógyulás és a megtisztulás legbiztosabb útja.

Aki tovább olvassa majd a Jelenések Könyvét, látni fogja azt is, hogy ebben a könyvben számos alkalommal fordul elő a hetes szám, ami az isteni tökéletesség száma. Itt az elején mindjárt a hét levél a hét gyülekezetnek, aztán hét pecsétről, majd hét trombitaszóról, végül pedig hét pohárról olvasunk, amik Isten haragjának poharai. Sokan a végidők menetrendjét próbálják kiolvasni ebből, pedig világos, hogy „nem a mi dolgunk tudni az időket vagy alkalmakat, amiket az Atya megtartott a maga hatalmában.” (Apcs. 1,7) Azt mondhatjuk, hogy ezek a hetes sorozatok mindig egyetlen nagyon fontos témának a mesterien egybefűzött variációi, amik ugyanannak a dolognak más és más arcát villantják fel, és ezt az egy dolgot kell látnunk és megértenünk bennük. A hét levélben itt az elején mindjárt a megtérésre szóló üzenetet, példákban felsorolva, kinek miből kell megtérnie. Aki végigolvassa mind a hetet, biztosan meg fogja találni a sajátját közöttük. A „hét pecsétben” a hívő ember előtt feltáruló titkok, a megértett hitbeli összefüggések nagyszerű lehetőségét pillanthatjuk meg, innét származik a közbeszédünkben a „hétpecsétes titok” kifejezése. Aki nem akadt el a maga lelki fejlődésében valahol a hitben megtett első lépéseinél, annak szinte naponta tárulnak fel összefüggések, és lépésről-lépésre egyre többet ért meg azokból a dolgokból, amiket mi emberek általában nem szoktunk érteni. A hét trombitaszó mindegyikében újabb figyelmeztetés szólal meg, mert a keresztyén embernek nem szabad elveszteni az éberségét, akár mi is történik a világban. A hét pohárban pedig az élet elkerülhetetlen szenvedéseit hozza elénk, azokat a „keserű poharakat”, amiket nem lehet nem kiinni, és amik aztán végképp a megtérést munkálhatnának, de azt olvassuk, hogy az emberek inkább összeharapják nyelvüket, de mégsem térnek meg, még a legnagyobb szenvedéseikben sem.

Ami ezeket a sorozatokat összekapcsolja, az a hetes szám, az isteni tökéletesség száma, és ebben is üzenete rejlik. Éspedig az, hogy a történelem elkerülhetetlen szenvedéseinek nem az ismeretlen, sötét mélység erői szabják meg a mértékét, hanem a számunkra megfoghatatlan és nekünk értelmezhetetlen események fölött is ott rejtőzik az isteni törvény és tökéletesség, és nekünk, embereknek az lenne a dolgunk, hogy fölemeljük valahogy a tekintetünket oda, mint a pusztai kígyómarások idején a népnek kellett feltekintenie az oszlopra tűzött rézkígyóra. Igen, lehet, hogy nem értjük a történelmet. Ha csak a 20. századot vesszük is, borzasztó és megfoghatatlan dolgok történtek. És aki ismeri az emberiség történelmének részleteit, az tudja, hogy voltak furcsa és felfoghatatlan dolgok szinte valamennyi évszázadban – de ha csak a magunk parányi életét vesszük, ott is találunk káoszt éppen eleget. Ki érti ezt? Csak és kizárólag az, aki feljebb tekint, és az események mögött keresi az események urát, aki még a legsötétebb dolgokból is a legjobbat akarja kihozni, és aki még a borzalmak időszakában is a mi üdvünket munkálná szíve szerint, és folyamatosan életünk megjobbítását, a megtérésünket akarja. És ha valaki nem hiszi, hogy a Jelenések Könyve erről szól, az hallgassa meg ezt – az UVB sugarak idején talán nem is olyan rejtjeles képet – a 16. fejezetből. „A negyedik angyal is kiöntötte a poharát a napra, és megadatott neki, hogy gyötörje az embereket annak tűző sugarával, és az emberek gyötrődtek a nagy hőségben és káromolták Isten nevét, akinek hatalma van ezek fölött a csapások fölött, de nem tértek meg, hogy dicsőséget adjanak neki.” (Jel. 16,8-9) Mert még az időjárás és a klímaváltozás eseményei is munkálhatnák bennünk végre a megtérésünket, de ha valaki nem akar megtérni, annak valószínűleg még további keserű poharak kiürítésére is szüksége lehet, hátha egyik vagy a másik végre észhez téríti. A poharak száma azonban hét, vagyis minden dolgok végső mértéke az isteni rend, még akkor is, ha mi a földön nyüzsgő kígyókat látjuk csak, nem pedig a fölénk emelt megmenekvés lehetőségét.

A laodiceai gyülekezetet is megtérésre hívja a „hű és igaz tanú”, aki halott volt, és íme, él. Ez a város olyasmi volt, mint Szentendre, ahol elég sok tehetős ember lakik, mert Laodiceának saját és fejlett bankrendszere volt, aztán főleg gazdag gyapjú-kereskedők lakták, és még orvosi iskolája is hírt szerzett magának az ókori Keleten. A jómódú emberek úgy érezték, ők már vitték valamire, meggazdagodtak, nincs szükségük igazából semmire. Nekik mondja Jézus, hogy vegyél tőlem tűzben próbált aranyat, mert valójában nagyon is nyomorult vagy. Vak vagy a saját állapotodat látni, nem tudod, hogy nélkülem szegény és mezítelen vagy. Vegyél tőlem fehér ruhát, hogy ne látszódjék mezítelenséged gyalázata – ez azt jelenti, hogy jobbítsd meg a cselekedeteidet, mert a Bibliában a ruha mindig a cselekedeteket, az ember morálját jelenti, amivel a többiekhez kapcsolódik az illető. Ezért hallgat a királyi lakomán az a valaki, akinek nincsen megfelelő „öltözéke”, és ki is vetik onnét. (Mt. 22,12)

De most halljuk meg ennek a pozitív üzenetét, mert Jézus mondja nekünk: vegyél tőlem valódi aranyat, olyat, amit a tolvaj nem tud elvinni tőled. (Lk. 12,33) Az én aranyam mennyei kincs, és ha tőlem veszed a kincseidet, akkor tényleg gazdag leszel. És szép tiszta, fehér ruhát is ő tudok neked adni, mert a te cselekedeteid önmagukban, nélkülem sosem szép, tiszta fehér cselekedetek, nézz csak magadba.

Hát ezt az evangéliumot érdemes most meghallanunk. Valaki tudja a mi dolgainkat. Milyen jó, hogy így van, hiszen mi, emberek minduntalan elveszítjük a fonalat, és amikor a legmagabiztosabbak vagyunk, általában éppen akkor vagyunk legközelebb a bukáshoz. Menjünk csak oda őhozzá, és nála majd mi is tisztába jövünk a saját dolgainkkal.

Sok szenvedésen át vezet az út odáig, hogy részesei lehetünk az „új ég és az új föld” teremésének, a teljes és hiánytalan megújulásnak. Pedig mennyi trombitaszó megszólal útközben, és hány keserű poharat ki kell ürítenünk, amik mind-mind munkálhatnák a megtérésünket! Hát halljuk meg ma azt a csöndes kopogtatást, amit ebben a mostani vasárnapban elhelyezett az, aki nagyobb a történelemnél, aki a királyok Királya és az uraknak Ura. (Jel. 17,14) Ő zörget az ajtónkon – boldog, aki megnyitja számára, mert ő bejön és velünk vacsorál, mi pedig ővele. Ezt az örömet nem adja a megvilágosodás, nem teszi lehetővé meditáció, és az élet semmilyen öröme és az ember semmilyen gazdagsága nem tudja pótolni. Azt tanácsolom neked, hogy tőlem vegyél tűzben próbált aranyat, hogy meggazdagodj. És fehér ruhát, hogy ne látsszon ki mezítelenséged gyalázata, és szemgyógyító írt, hogy végre valóban láss. Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy halk és szelíd kopogtatásoddal ott állsz ajtónk előtt. Úgy szólongatsz, ahogyan a barátinktól levelet kapunk, ilyen egyszerű és közvetlen módon. Megadod, hogy megértsünk valamit titkaidból, föltárod előttünk a lezárt pecséteket. Köszönjük, hogy ami ránk tartozik, azt meg akarod ismertetni velünk. Őrizz meg attól, hogy olyan pecséteket feszegessünk, amiket te nem akarsz fölnyitni előttünk. Köszönjük az ébresztő trombitaszókat, amivel megrendíted szívünket, és áldunk téged, ha megérthetjük a keserű pohár üzenetét. Ámen.

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.